bősz boszi

ma elgáncsolt az, ami elől pár napja menekültem, a szomorúság és a magány. mindegy. nem erről akarok írni.

nagyon sokat gondolkodom a halálról. a magaméról is. elképzelem, milyen jó lenne, ha valahogy véget érne az életem, mert magamtól nem fogok véget vetni neki. csak ábrándozom arról, hogy szép csöndben egyszercsak mondjuk megáll a szívem, míg alszom. vagy kiderül, hogy valami gyors lefolyású halálos betegségem van.

(oké, abbahagytam.)

mindenesetre, tök értelmetlen az életem így egyedül. semmire nem vágyom, de tényleg, abszolút komolyan mondom. nem vágyok semmi tárgyi dologra, vagy külföldi utazásokra, mert ami engem érdekel a világból, az úgyis univerzális. nem vágyok semmiféle tevékenységre, hastánc kipipálva, a munkámmal elketyegek (valójában az tartott eddig életben, hogy van munkám) de nincsenek előttem olyasféle kihívások, amikről ne tudnék lemondani pillanatok alatt. már lassan az a tudat sem tart itt, hogy anyámnak-apámnak micsoda szenvedést okozna, ha elveszítenének.

a buddhisták, mikor felveszik a vallást, "menedéket kérnek" a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában. (azaz az istenségben, a tanításban és a vallási közösségben) a 'menedékkérés' azonban itt nem azt jelenti, hogy félsz valamitől, menekülsz előle, és a tan megvéd. 'menedéket találni' azt jelenti, hogy erre teszed fel az életed. erre hegyezed ki a céljaidat, ez az oka a létezésednek. van, akinek ez a Dharma, van akinek a család, van, akinek a karrier.

ez baromira elgondolkodtatott. én úgy érzem, én P-ben találtam menedéket, s most, hogy ő nincs, csak hánykolódok a tengeren, mint egy kormányát vesztett hajó. fúj a szél erre-arra, de nincs önálló akaratom, amihez igazítani tudnám -a mindennapokon túl- az életemet.

szomorú, de igaz.

s azért érzem magam csökönyös szamárnak, mert sejtem, mi felé akarnak lökdösni: hogy valamelyik vallásban találjak menedéket -s esetleg utána, ha már megvan a stabil középpontom, akkor adnak mellém társat. ésszel belátom, hogy ez így lenne rendjén, hiszen pontosan az én példám mutatja, mennyire veszélyes egy másik emberben 'menedéket találni'. egy az, ha bármi történik vele, akkor ott tartasz, mint most én. ha nem történik vele semmi, akkor viszont óriási terhet rósz a vállára azzal, hogy tudja, ő a felelős a te életedért is. ha valaki rád tette fel az életét, nem könnyen dönthetsz úgy, hogy nem maradsz mellette.

ha olyan módon találsz menedéket egy másik emberben, ahogy én tettem, az olyan, mintha rábetonozódnál. most persze nehogy azt gondoljátok, hogy én P-t korlátoztam volna bármiben, amit meg akart volna tenni. de ha egyszer úgy döntött volna, neki ez a kapcsolat végetért, na, akkor nem lett volna túl könnyű neki felszedni a horgonyt. rajta lett volna a felelősség énértem, hiszen szeretett.

azt hiszem, ez valami parányi, de mégis iszonyatosan fontos különbség szeretet és szeretet között. úgy szeretni valakit, hogy közben te stabil vagy, önálló célja és értelme van az életednek -vagy pedig úgy, hogy őbelőle csinálsz középpontot.

csak hát, akkor itt jön az 5000 dolláros kérdés: hova a fenébe helyezzem a középpontomat?

nem érzem, hogy fel tudnám tenni az életemet -és a teljes szívemet- egy vallásra, akármennyire is egyetértek vele. egyszerűen -legbelül-még mindig az a hitetlen kutya vagyok, ami mindig is voltam. kétkedő, racionális. valami akadályoz abban, hogy belemerüljek.

azt hiszem, ezt a problémát sem ma oldom meg. megyek, bevágom a szunyát, természetesen még mindig egyedül -a kibaszott kurva életbe.

nem értem, mi zajlik a világban. eddig is magas fordulatszámon pörögtünk, de most mintha még eggyel magasabb sebességbe kapcsolt volna mindenki.

ma (is) 6-kor végeztem a suliban, már tök fölösleges volt elmenni hastáncra, mert lemaradtam volna az első fél óráról... így hát hazajöttem. (röhejes egyébként, hogy az elvileg heti 24-25 órám mellett 8-tól 6-ig tök simán eltelik az idő a tennivalókkal.....jó-jó, nem panackodom, tudom, nekünk van nyári szünetünk, úgyh. be is fogtam.)

de gyűlölöm ezt a rohanást. ami alapesetben kellemes és örömet okozó lenne, az is elromlik, mert nem tudok időt szánni rá. ezért hagytam ki ii-t is, mert egyszerűen zavart, hogy nem tudnék sem előtte, sem utána elgondolkozni azon, amiről beszélek vele.

muszáj az embernek néha nemet mondania dolgokra, még ha nehéz is.

pfff...

egyedül is érzem magam, de ezt már mondtam.

a társkeresőn....istenem, olyan nehéz választani. kábé hatezer értelmes hapsi van, akivel levelezek (vagy leveleznem kéne), de ma nagyon eszembe jutott a Kis Herceg. hogy a világon száz meg száz rózsa van, és mind egyformák, mert nem lettek megszelídítve. így érzem magam én is. akikkel levelezek, mindegyik csak egy a százból. hogyan válasszam ki, melyik legyen az az egy, aki különleges? most kéne, hogy az intuícióm segítsen.

a hétvégém tök jó volt, egyébként, találkoztam egy igazi hamisítatlan buddhista szerzetessel. tök olyan volt, amilyennek elképzel az ember egy ilyet: mosolygós, jó humorú, szinte sugárzik, és tök megnyugtató a közelében lenni. szeretnék egyszer (mondjuk valamelyik következő életemben) buddhista szerzetes lenni. bár igen sok szabályt be kell tartaniuk, több mint 200-at. ebből csak egy a nőtlenség...(amibe én konkrétan belehalnék, amennyire igénylem a társat magam mellé)

lehet, hogy ezért veszítettem el P-t -mert valami okból odafent úgy döntöttek: na, ezt a kiscsajt jól megszadizzuk....társat akar?! de ééédes.... juszt sem kap!! -és röhögnek a markukba.

de nem, egyébként, ha komolyan végiggondolom, inkább az a helyzet, hogy jót akarnak. csak én nem tudom elfogadni az odáig vezető utat, kábé úgy, mint egy makacs szamár is megy mindenfelé, csak épp arra nem, amerre hajtják.

...ma találkoztam egy netes ismeretséggel, aki kifejezetten értelmesnek tűnt a levelezésünk alapján...és nincs is vele baj...az előzőekben felsorolt listám pontjait nagyjából teljesíti, egyet kivéve, hogy nem nagyon tudom elképzelni magunkat egy ágyban, és ez a profán igazság. meg elő-előjött a bőghetnék, miközben beszélgettünk....ez sem jó jel arra nézve, hogy valóban kész vagyok-e az újrakezdésre.

nem akartam neki hazudni, s mivel megkérdezte, találkozunk-e még, egy őszinte nem tudommal válaszoltam. levelezek még vele...aztán meglátjuk.

szomorú vagyok.

jó éjt nektek.

de nagyon... :-(

egyrészről, az elhavazódás minősített esete áll fenn, ennek köszönhetően lemondtam az órát ii-vel (pont azt, basszus...) de egyszerűen nem férek bele az időmbe. az órarendem is kissé szar, de én is tehetek róla, mert túlvállaltam magam, így egyetlen délutánom sem szabad a héten, kivéve a péntek -az is csak azért mert akkor már tényleg a fű se nő.

mindegy...majd lesz valahogy. hullára fárasztom magam, mert semmiről sem tudok lemondani. sem a mellékállásomról, mert kihívás, sem a hastáncról, mert jólesik, sem ii-ről, mert az meg kell. csak így nem tudom lelkiismeretesen elvégezni a munkámat, és ez idegesít. ma majdnem leordítottam az egyik gyerek fejét, ami ijesztő. hálistennek az utolsó pillanatban megálltam, és inkább visszanyeltem a dolgot, ettől függetlenül valamit sürgősen ki kéne találni...

de nem emiatt vagyok lent. tegnap este is már szarul voltam, ma meg aztán...senki sincs körülöttem, aki úgy szeressen, mint P....és rendkívül magányosnak érzem magam. egyedül vagyok, mint az ujjam, és sokszor azt kívánom, bár én is meghaltam volna vele együtt. csak én túlságosan akartam élni, de mostanság elgondolkodom, hogy mi a fasznak, így, egyedül.

talán azért vagyok ilyen rohadt magányos, hogy bárki jön is P után, tudjak majd neki örülni, és ne kezdjem rögtön P-vel összehasonlítgatni. hát, jelentem, a legjobb úton haladok afelé, hogy a legutolsó megbízhatatlan alkesz kukást is körbeugráljam, feltéve ha némi érdeklődést tanúsít irántam. basszus. nem lesz ez így jó.

na megyek, elhantolom magam, csak előtte még vacsizom egyet.

annyi mindenre most jövök rá, hogy P. mit-miért csinált....meg arra, hogy sokszor neki volt igaza, és én tök hülyeségeken hisztiztem. meg arra is most jövök rá, hogy észre kellett volna vennem, hogy fel fogja adni, és sokkal többet kellett volna biztatnom, elsorolni neki százszor, mi minden miatt kell még élnie. nem tettem meg mindent, mert túlságosan lefoglalt az, hogy velem mi történik. ha kevésbé vagyok önző, jobban odafigyelek a jelzéseire, P. talán életben marad.

ezek kavarognak bennem ma. meg az, hogy újra fogom-e tudni kezdeni. elfog a fájdalom, ha mélyen belegondolok, hogy esetleg a helyébe léphetne valaki.

volt egy pár nap, amíg jól éreztem magam egyedül, de most belémállt a nyugtalanság megint. most újra rossz egyedül.

nem merek belegondolni abba, hogy talán véglegesen elcsesződött minden. P-t elveszítettem, és bár most már sokkal jobban tudnám szeretni őt is, meg a leendő gyermekünket is, lehet, hogy hiába, túl késő. talán nem is fog jönni egy második igazi, hanem csupa komolytalan faszfejjel hoz majd össze a sors, mint P. előtt. de nem, az nem történhet meg. inkább elmegyek apácának, de hogy több seggfejjel nem állok össze, az hétszentség.

 azt hiszem, lassan itt lesz az ideje hogy újra kártyát vessek.

jaj, istenem, egy csomó velem-korú ismerős lány körülöttem babát vár.... úgy szeretnék egyszer én is anya lenni...

persze, bizonyára rengeteg önfeláldozással jár, de ebből is (ahogy a tanításból) tudnék magamnak önismereti-spirituális utat csinálni...szóval, úgy érzem, menni fog.

persze, egyelőre még kurvára nem ezen kéne gondolkoznom, hanem beleélni magam, hogy egyedül vagyok, szabad vagyok, azt teszek, amit akarok, akkor, amikor akarok, igazából nem kell senkire különösebb tekintettel lennem a döntéseimben. próbálom kiélvezni, amíg lehet.

jól telt a hétvége, együtt voltam nagyszüleimmel és anyával, mindannyiunknak jót tett, de főleg nagymamámnak, akit talán sikerült kicsit pozitívabb irányba terelni, bár félve írom ezt le, nem akarom még elkiabálni.

ami engem illet, tegnap elgondolkoztam a Tarot-n, amit vagy két hete vetettem. bár nem szégyellem, de büszke sem vagyok arra, hogy P legjobb barátjával együtt voltam egy éjszakát alig több, mint két hónappal P halála után. igaz, iszonyatos időszakon voltam túl, és fizikailag és lelkileg is olyan volt az az együttlét, mintha gyógyír lett volna, vagy elsősegély, fájdalomcsillapító, vagy így kaptam erőre a továbbiak elviselésére, nem is tudom. Ez így mind, együtt. Azóta nem voltam senkivel, és gyanítom, jó ideig nem is leszek még, mert annyira azért vagyok Nő, meg érző ember, hogy szimplán csak a testi élvezet miatt ne feküdjek össze senkivel. P barátját magamhoz engedtem, sőt magamhoz hívtam, mert megértett, segíteni és vígasztalni akart, és mert olyan szintű simogatást és testi közelséget tudott adni, amit az ember még csecsemőként kap meg az anyjától, de utána már legközelebb csak a szexualitásban.

ezek voltak az indokok, nem vagyok túl büszke rá, bár nem is kínzom magam a lelkiismeret-furdalással, csinálja utánam méltóbb módon, aki tudja.

ugyanakkor...azt hiszem, túlságosan kapcsolatorientált vagyok. ezért volt lehetséges (és elkerülhetetlen), hogy mint a fuldokló, akartam kapaszkodni akárkibe-bárkibe P halála után. akkor azt hittem, és ez éltetett, hogy akár már 1-2-3 hónapos gyásszal a nyakamban összejöhetek életem következő párjával. lófaszt, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy akkor ebben láttam az egyetlen kiutat. tegnap az jutott eszembe, hogy ha nem a kapcsolat számít, hanem az ember, akkor P-t nem tudom így "megcsalni" halála után, nem akarom őt pár hónap alatt lecserélni valaki másra. akkor tudtam volna egyenes derékkal gyászolni, ha nem vagyok kapcsolatfüggő. és most is az lenne a dolgom, hogy végre megtanuljam magam jól érezni párkapcsolat nélkül is. egyedül örülni a jó dolgoknak az életemben, és önmagamért is megtenni a dolgomat, nem pedig csak azért, hogy az épp aktuálisan mellettem lévő társ elismerését kivívjam.

(előre bocs, ez nektek uncsi lesz, de nekem nagyon kell, hogy leírjam. bónuszpuszi azoknak, akik rajtam kívül ezt végig bírják olvasni....)

szóval tegnap este Tarot-ztam egyet, ami nagyon mélyen elgondolkodtatott.

összefoglalva a lényeget, azért vetettem kártyát, mert amióta a régi plátói szerelmemmel álmodtam, nem tudtam őt kiverni a fejemből. úgy éreztem, óvatosnak kell lennem, nehogy a vágyaimat higgyem intuíciónak, kellett egy gyors visszajelzés. a kártya igazolta, hogy joggal gyanakodtam, és nagyon nem kellene nekem most ővele foglalkozni.

a jelen helyzetre kihúztam a Bolond kártyát, ami tulajdonképp a tökéletes holtpont, az újrakezdés állapota-amit senki földjének neveztem lentebb. ez eddig tiszta.

amit nem szabad tennem, hogy szerelmes hangulatba keveredjek, illetve, még inkább:nem szabad egy szerelem folytán elveszítenem az (eddig meg sem talált) egyéniségemet. pedig hajlamos vagyok erre, P mellett is feladtam az énem egy jelentős részét.

amit viszont tennem kell, az az, hogy odafigyeljek a mindennapok apró boldogságaira, játékosan és kíváncsian menjek bele mindenféle dologba, ami érdekel.

ahova ez vezet - és innentől volt számomra durva az üzenet: olyan felismeréshez, ami fájdalmas, nem tetsző lehet, illetve egyfajta józan önkorlátozáshoz.

kvintesszencia: a Remete -na erre elbőgtem magam. gyűlölöm a magányt. mikor kissé lenyugodtam, próbáltam értelmezni, mit is akarnak tőlem?

valószínűleg azt, hogy még mindig tűrjem kicsit a magányt, használjam fel továbbra is az egyedüllétet arra, hogy kitalálom, ki vagyok, és mit is akarok én itt -ehhez persze nem árt, ha nyitottan pislogok körbe magam körül, talán észreveszem, merre kell mennem.

úgyhogy megbékültem ezzel, hogy még mindig, még tovább, egyedül.

ami aggaszt, az az, hogy milyen kellemetlen felismerés állhat vajon előttem. úgy érzem, azzal kapcsolatos, hogy mit is akarok én az élettől, vagy talán, mit is akar az élet tőlem. P mellett eddig tiszta volt a képlet, valami olyasmi, amit Zoli ír itt magáról: http://zolivagyok.blog.hu/2008/08/07/fodo

(és amitől jelen állapotomban a hideg kiráz. én mondjuk akkoriban nem közelítettem ennyire anyagiasan, P-vel nagyon meg lettünk volna elégedve egy picivel nagyobb lakással, hogy a gyereknek legyen majd saját szobája, kurvára leszartuk, milyen kocsink van/lesz, lényeg, hogy együtt legyünk és megmaradjunk egymásnak -ami sajnos nem adatott meg.)

szóval jelen állapotomban elgondolkoztam, hogy amit célul tűzök ki magam elé, az valóban célom-e? akarok-e valóban gyereket? még nem. majd, egyszer, talán... akarok-e tovább tanítani? valószínűleg igen. akarok-e társat? IGEN. akarok-e más országokba utazni? nem hoz lázba. akarok-e itt élni, ahol most? igen. nem érezném magam jobban máshol.

mi a célom az életben?

-segíteni másoknak, hogy előre haladjanak a saját lelki fejlődésükben.

-szeretni valakit, NAGYON, átélni, milyen, mikor valóban önmagamként eggyé tudok válni vele, (mert ez P-vel épphogy csak elkezdődött a végefelé)

-kifejezni önmagam a tanításon, az alkotásaimon keresztül,

-(ez mondjuk muszájság is, de) előre haladni a saját fejlődésemben,

-tanulni-tanulni-tanulni, új képességeket kifejleszteni.

-szeretetteljes emberré válni, olyanná, aki nem csak a társát, de más lényeket is tud szeretni.

ezek nagyjából. a lista persze még bővülhet, de ezek a lényeges pontok. én ezért vagyok itt, ez az, amiért nem mentem még P után.

ez a gyerek-dolog...persze szeretném megtudni, milyen érzés anyának lenni, de... nem tudom, ez a motiváció honnan is ered. a külvilág elvárja egy nőtől, hogy akarjon gyereket. bennem ez a vágy sajnos egyáltalán nem magától értetődő, sőt. P kedvéért (meg a külvilág elvárásainak engedelmeskedve) kezdtem el leásni magamban érte, és nem mondhatnám, hogy megtaláltam. nem tudom, akarok-e gyereket egyáltalán. persze, rossz lenne, ha ez kimaradna az életemből, de... azért ez motivációnak édeskevés.

ehh, ezt se ma fogom megoldani.

---nya, akkor a beígért bónuszpuszi, íme:    :-*

újra vagyok... hastánc-workshopon voltam a hétvégén, ami majha jó vót. :-)

az is nadjon jó volt, hogy vezettem tök sokat, és ahogy egyre jobban megy, úgy kezdem én is egyre jobban élvezni. szóval, menünk, én meg a tütü, mindenfelé. :-)

ugyanakkor- ez anyámnak jó meglátása volt, amikor valamelyik nap megjegyezte, hogy sorra látogatom a helyeket, ahol P-vel boldogok voltunk. tényleg így van. ma pl. Egerben jártam, mert szép emlékek fűznek oda. persze el is szomorodtam, ahogy mindig.

sokszor egyébként már nem is az ő hiánya fáj -sajnos már alig-alig emlékszem, milyen is volt vele lenni, illetve, ez nem jó szó rá, mert tudok emlékezni, ha akarattal felidézem, de egyre kevesebbszer akarom. szóval, nagyon sokszor inkább az keserít el, hogy olyan szörnyen reménytelennek tűnik az újrakezdés.

most már abszolút önálló vagyok, mindent meg tudok csinálni, amihez ő kellett régebben, ugyanakkor...értelmetlen az életem nélküle/vagy valaki nélkül, akit szerethetek, és aki szeret engem. csinálok ugyan egy csomó mindent, de úgy érzem, ezeknek akkor lenne igazán értelmük, ha megoszthatnám valakivel. nagyon magányos vagyok így. nem azért, elviselem én az egyedüllétet, és néha szükségem is van rá. de sokszor...teher, és ilyenkor azt kívánom, bárcsak meghaltam volna én is aznap, amikor ő. ha nem jön egy új szerelem, tök fölösleges volt kiküzdenem magam ebből a gyászból. akkor fölösleges volt a saját túlélésemért küzdeni. ilyenkor átkozom azt a fránya életösztönömet, ami nem engedett még idejében meghalni. vagy nézegetek magam köré, hogy vajon mi végett is vagyok én még itt, nem esik-e a fejemre egy cserép holnapután, és vet véget ennek a felemás állapotnak. olyan, mintha a senki földjén lennék. már nem P., de még nem bárki más.

eszembe jutott egy szerintem szép és érzékletes hasonlat.

 olyan, mintha P-vel megtanultam volna egy nyelvet tökéletesen beszélni, és most kiderül, hogy ezt a nyelvet már soha többet nem használhatom, helyette viszont meg kellene tanulnom egy másik nyelvet -valaki másét.

őszintén szólva nem bánnám már.

na, visszaértem vidékről. egy fesztiválon voltunk az egyetlen megmaradt barátnőmmel, ahol sok-sok izgalom történt. :-)

a tütüvel mentünk, és mivel ő frissjogsis, picit engedtem hogy vezessen ő is a kevésbé rázós szakaszokon. rájöttem, hogy szeretek vezetni. holnap is indulok vidékre, jó lesz.

mikor a barátnőmmel, B-vel megérkeztünk a helyszínre, megálltunk kicsit enni, mielőtt belevetettük volna magunkat a programokba. barackot ettünk, és megtörtént egy álomrészlet, amiről itt korábban írtam: barackot ettünk, és én véletlenül kiharaptam egy darabot a kemény magból is, pontosan úgy, ahogy álmomban láttam. lemeredtem egy pár percre, de fogalmam sincs, mi lehet egy ilyennek a jelentősége.

volt egyébként még egy másik egybeesés is. mielőtt elindultunk volna a fesztiválra, aznap reggel azt álmodtam, hogy a régi plátói szerelmemmel vagyunk egy társaságban, és kezdünk összejönni. a fesztiválon nem fogjátok kitalálni, ki jött velem szemben.... nem, sajnos nem a plátói szerelem, hanem a srác, akiről már szintén írtam itt korábban, február-március magasságában futottunk össze, eléggé tetszett nekem és tök jót beszélgettünk.

a fesztiválon még háromszor összefutottunk "tök véletlenül", harmadjára már megbeszéltük, hogy x koncert előtt találkozunk. és akkor jött a nagy koppanás: a koncert elmaradt, mi B.-vel nem maradtunk ott ücsörögni, hogy őrá várjunk, és nyilván ő sem várt meg minket-úgyhogy elmaradt a nagy találka, és így maradtam én továbbra is egyedül.

de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő az, aki nekem kell. egy olyan srác, aki nem meri /vagy nem akarja/ összeszedni magát és elhívni, hogy találkozzunk, vagy legalább elkérni a számomat, háááát....szóval, azért szerintem legyen egy férfi férfi, és ne tőlem várja, hogy én mondjam meg neki, ő mit akar. tudok épp erős és irányító lenni, de ezt nem szeretem párkapcsolatban előadni. ehh, nem tudom. talán én sem tudom, mit akarok. illetve azt tudom, hogy mit, csak azt nem, hogy mikor. talán nem most van még itt az ideje egy párkapcsolatnak. bár már lassan elkerülhetetlen, hogy elkezd mindenki drukkolni nekem, hogy mikor jövök már össze egy P-hez hasonlóan jó sráccal, mintha ez olyan könnyű lenne...előre érzem, hogy az agyamra fognak menni vele.

egyébként érdekes volt B.-vel együtt lenni. nem volt zökkenőmentes, főleg, mert nálam előjött egy mélypont, eszembe jutott, hogy mennyire jó volt P-vel, és ilyenkor képes vagyok bántani is a körülöttem levőket, főleg amiatt, hogy hagyjanak egyedül, mert nekem az egyedüllét segít. ilyen furcsán vagyok összerakva. de nem is ezt akartam mondani, hanem hogy azért volt tanulságos B-vel együtt lenni, mert ő rákényszerít, hogy ne hazudjak és köntörfalazzak, hanem mondjam ki tisztán, amit gondolok, és ne szépítsek a dolgokon. ez nekem nem könnyű, főleg, mert sokszor magam előtt is köntörfalazok és szépítek. meg az is jó volt, hogy türelmes volt velem, mialatt épp kiállhatatlan voltam.

most, hogy visszaértem, történt még egy fontos dolog: apa megkért, hogy egy hétig etessem a kutyájukat, amíg elutaznak. alább említettem, hogy nekem sosem volt kutyám, és hogy miért nem. most lesz lehetőségem egy hétig kipróbálni, milyen is ez. lelkesen várom a kutymorgóval eltöltendő jövő hetet.

ma egyedül kell megcsinálnom egy gyakorlatot, amit ii javasolt. kicsit félek, de ez egyfajta szabadság is, hiszen elég jártas vagyok már, ami a lelki ügyeimet illeti.

előtte azonban néhány gondolatot össze kell szednem.

az addig oké, hogy apa átbaszta a fejem, de ez egy stabil, támaszadó anya mellett nem lett volna ekkora érvágás. tesómban és bennem is megvan egyfajta hiányérzet anyával kapcsolatban, ez egy megfoghatatlan, de sokszor jelenlevő hiány. nem feltétlenül anyagi dolgokról van szó, de azokról is.

mikor érzem ezt a hiányt?

példa: hazajövök tök éhesen, látom, hogy anyám bent szalonnázik a tévészobában, valami szappanoperát néz persze, kinyitom a hűtőt, és üres. kérdem, mi lesz a kaja? válasz: menjek el a boltba, vegyek magamnak valamit.

vagy: sokáig voltam kolis. aki kolis, az tudja, ez mennyi cuccolással jár, évente bepakolni-kipakolni mindenedet, vonatozni, hétvégente hozni-vinni a szükséges dolgaidat, ilyesmi. a kollégista éveim alatt, ami nem kevés volt (utánaszámolva: 9 év) gyakorlatilag egyszer vagy kétszer jöttek ki elém a vasútállomásra kocsival. olyanról, hogy esetleg évente egyszer értemjöjjenek a kollégiumba hazaköltöztetni, nem is álmodhattam. emlékszem a tompa dühre, ami elfogott, mikor az 50 kilómmal cipeltem a nagy csővázast hátul, tele könyvvel, a normál hátizsákomat elöl, meg a válltáskámat. hazaérve kedvem lett volna lemérni, 40 kiló minimum volt, és nem csak megemelni, hanem a vasútállomásig eltömegközlekedni, meg még onnan hazaszopni magam. mikor láttam, hogy a szobatársamért az ország másik végéből is eljönnek kocsival, majdnem sírtam.

szóval....hogy is mondjam. éhen nem haltam, bele nem döglöttem a cipekedésbe végülis...csak valahogy mindig hiányzott az a kicsi plusz, hogy azt érezzem, nem csak a túléléshez feltétlen szükséges minimumot kapom meg, hanem annál picit többet. egy anya mindent megad a gyermekéért, azt mondják. hát nálunk nem így volt, anya közel sem mindent adott meg.

azt hiszem, ez a "közel sem minden" fáj tesómnak is meg nekem is. hogy odahaza valahogy mindig is alacsonyabbrendű "éhenkórászok" voltunk, akiknek az érdeke max. akkor érvényesülhetett, ha anya -és az élettársa- érdekeit nem érintette.

példa: emlékszem, hogy nem volt szabad a saját szobámban (lehalkítva sem) néznem a tévét, merthogy a fénye "átszűrődik" anyáék szobájába, és ők nem tudnak tőle aludni. alig bírtam meggyőzni őket, hogy akkor legalább tehessek fel egy függönyt az ajtóm üvegére, és mindenki jól jár. nem, mert az meg hogy néz ki. pff...

mivel én éjszakai bagoly vagyok, ők meg telente már 8-kor ágyban voltak, sokszor ugyanígy panasz volt a kislámpám fényére is. ja, és nem lehetett kimenni vécére sem, mert az ajtó nyikorgása is felébresztette őket. istenem, ha belegondolok, mennyire jó, hogy már nem függök tőlük semmilyen szinten....

namost, a fenti sirámok után, ami engem illet... észrevettem magamban, hogy én sem vagyok épp önzetlen, de erről már írtam is korábban. nagy fájdalmam, hogy az emberek -és főleg a gyerekek- nem kerülnek velem olyan bizalmas viszonyba, mint néhány más kollégával. van egy olyan kolléga nálunk, aki annyira szeretetteljes tud lenni, hogy gyakorlatilag fürtökben lógnak rajta a gyerekek, mert érzik rajta, hogy sokat tud adni. én nem ilyen vagyok, hanem sokkal távolságtartóbb, és csak csendben irigykedem rá, hogy neki hogy a fenébe sikerül?

azt hiszem nekem azért nem sikerül ez, mert belegondolok abba, hogy egy mély kapcsolat mennyi felelősséggel jár, és inkább ezt nem vállalom. például, ha lenne egy kutyám (sosem volt), akkor minden nap etetni kéne és minden nap meg kéne sétáltatni. na, ez az, ami nem megy nekem. és ez az, ami nem ment anyámnak sem. odafigyelni a másik szükségleteire, és kielégíteni őket, szívvel-lélekkel, nem pedig csak kötelességtudatból. én sem vagyok egyelőre jobb, mint ő. ha lenne gyerekem, egyelőre én is csak a kötelező minimumot tudnám adni neki. P. mellett azt hittem, ez elég lesz, mert majd ő kipótolja azt, ami belőlem hiányzik. azon is elgondolkodtam, hogy viszont akkor a gyerekeim nagyon apásak lettek volna, én pedig valószínűleg féltékenyen figyeltem volna az ő viháncolásukat. P mellett azt gondoltam, ez vállalható kompromisszum, meg kicsit reménykedtem is talán, hogy addigra majd csak lesz valahogy. kiderült azonban, hogy az ilyesmiket nem lehet másokon megspórolni. most muszáj vagyok elvégezni a piszkos munkát magamon.

ma reggeli álmom...

összeveszek nagymamámmal, sírva kiabálok vele, hogy hagyja abba a folyamatos önsajnálatot és rosszindulatú intrikát, ne elégedetlenkedjen állandóan. a végén megfogom a karját, mélyen a szemébe nézek, és kifejezem, hogy mennyire rossz nekem ez, különösen, hogy P elvesztése még mindig fáj, és az ő parttalan nyűglődése is rámterhelődik. a régi balatoni nyaralónk kertjében vagyunk, felmegyek a lépcsőn, és hallom, hogy anyám  magyarázza az ott lévő távoli rokonainknak, hogy még mindig az ujjamon van a jegygyűrű, és odahív, hogy mutassam meg. magamból kikelve ordítok vele meg apámmal, hogy "vásári majmot" csinálnak belőlem, hagyják ezt abba de azonnal.

szóval, egy álomban kiosztottam a legközvetlenebb hozzátartozóimat, de jól is esett. csak érteni nem értem...illetve, nagymamám részéről igen. ezek abszolút az érzéseim vele kapcsolatban. ha körbe van ajnározva, akkor is képes szívettépően pityeregni, hogy ővele senki nem foglalkozik. belefáradtam én már ebbe irl is. hogy apára dühös vagyok, az ténykérdés. de anya...bár elő képes adni hasonló tapintatlanságokat (tegnap is például, bár látta, hogy kész vagyok, és mondtam, hogy most az kell, hogy hagyjanak békén, ő azért csak kérdezgetett még, hogy mi-volt-hogy-volt odabent a dokinál. pfff. de a gyászomat maximálisan tiszteletben tartják, ez nem illik a képbe. illetve, ki tudja, mért is bőgtem én tegnap.

aztán -szokásos álmom- a suliban vagyok és tanítok az osztályomban, az első szakos órámat tartom nekik, és kérdezgetem tőlük, tudják-e, mi a pontos fordítása a pszichológia szónak. senki nem tudja, kérdezgetem őket végig, az egyiket nevén is felszólítom, hátha ő tudja, de ő sem. meg is sértődik talán, amiért "kiemeltem" őt a többiek közül.

aztán tesóm felcsörgetett az ágyból. nem teljesen hevertem még ki a tegnapi napot, tényleg nagyon megkészültem a nőgyogyinál. pfff... el is határoztam, hogy nem fogom én ezt túl gyakran megismételni, szűrés ide vagy oda, ha el kell vigyen a rák, úgyis elvisz, nem érdekel. A női részem buzgón helyesel, mert azért ez a tegnapi mégiscsak egy "major offence" volt neki, akárhonnan is nézzük. Nem tudom, olvastátok-e a Vagina-monológokat, nőknek kötelező olvasmány, abban van egy játékos kirohanás a nőgyógyászok ellen, hát abszolút egyetértek. az én női részemet igenis meg kell győzni arról, hogy akarjon beengedni valakit, nem csak úgy zsumegabele, feltolunk egy jéghideg fémcuccot, azt' annyi. GRRRRR!!!

a mai nap (is) eléggé gallyra ment egyébként, bementem a városba, megnéztem egy filmet, óriási tömeg volt, és rájöttem, nem szeretek egyedül nagy tömegben filmet nézni. magassarkú volt rajtam, ami egyrészt felére csökkentette a haladási sebességemet (nem vagyok én ehhez hozzászokva) másrészt nagyon rövid időn belül feltörte a lábamat, úgyhogy már számoltam a métereket hazafelé. a jobb térdemet is hazavágta, úgyhogy most egy ideig nem próbálkozom újra ilyesféle női hívságokkal.

vicces egyébként, hogy a bal térdem a teljesítményhelyzeteket nem bírja (15 km-es túra, 1 km úszás), a jobb térdem meg a magassarkútól lesz kész. kicsit úgy tekintem, hogy a bal a "női" térdem, a jobb meg a "férfi", és ezek alapján szerintem kábé úgy lehetnek egymással, mint férj és feleség egy rossz házasságban. 

na, most hogy így beavattalak benneteket a különféle testrészeim személyes titkaiba, gyorsan be is fejezek minden további locsifecsit velük kapcsolatban, mert még megsértődnek, és akkor velem mi lesz.

jó éjt nektek.

ennek mindegyik része egy külön gyöngyszem, de különösen ez...

ez most nem lesz túlságosan közérdekű (ahogy az eddigiek sem, persze), de most különösen nem, mert főleg csak azért írok, hogy összeszedjem a gondolataimat, és hogy adjak magamnak (meg nektek) egy rövid helyzetjelentést.

a hetem  -magamhoz mérten is- abszolút hiperaktívan telt, nagyon sok mindent elintéztem, főleg a kocsi körüli teendőket, de egyebeket is, szóval, meg vagyok magammal elégedve.

ejnye, most jut eszembe, a horoszkópomról nem is írtam, pedig lenne mit, csak ahhoz neki kell majd ülni.

tegyem meg most?

talán szentelek neki egy külön bekezdést később.

a múltkor ii-nél előjött belőlem némi harag az apámmal szemben. úgy fogalmaztam, ő olyan "semmirekellő apa" volt, meg hogy "aki nem akar gyereket az minek csinál?!"

persze picit javult azért apám az idők során, kezd benne megjelenni némi felelősségérzet, de ez még mindig messze nem elég.

nekem meg van egy nagyon mély félelmem, hogy ugyanúgy nem leszek képes rendesen szeretni a gyerekeimet, mint a szüleim. én nem akarom, hogy az én gyerekem valaha is azt érezze, teher, nyűg, kolonc a szülei nyakán. ennél megalázóbb -de még inkább: tehetetlenebb helyzetbe nem is igen lehet hozni egy emberi lényt, mint hogy világra hozod, aztán azt érezteted vele, nem kellett volna. illetve, hogy nem szívesen vállalod a felnevelésével járó fáradságot. szegénynek élnie kell, nem ő választotta, és mégis ő érzi magát bűnösnek, amiért él, és gondoskodást igényel. persze, megvan mindennek a karmikus oldala is: nyilván nem véletlen, hogy ilyen családba születtem. bennem is megvan ennek a fajta szeretetlenségnek a csírája, sajnos. emiatt járok ii-hez, mert szeretnék megtanulni igazán önzetlenül szeretni. ÉN jó anya akarok lenni, olyan, akire támaszkodni lehet, aki mindig ott van, amikor szükség van rá, és háttérbe tud vonulni, ha nem.

a másik, amit már említettem: mi a jó eget kezdjek ezzel a szeretethiánnyal? valóban pótolhat mindent az önszeretet? és egyáltalán: miért vesztettem el egymás után pont azt a két embert, akikre valaha is támaszkodni tudtam?

Ma megnéztem az Operaház fantomját, és bár először habkönnyű darabnak tűnt, van egy mélyen emberi vonatkozás benne, ami engem megragadott: egy ember, akit senki nem szeret, pedig nem tehet róla, hogy olyan, amilyen: torz arcú. micsoda dráma, és micsoda reménytelen küzdelem egyetlen jó szóért, egy emberi odafordulásért... és a torzulás, amit a szeretetlenség előidéz a lélekben is végül. ha kicsit megbontjuk innen nézve a darabot... nos, nem szeretnék andrew lloyd webber közeli hozzátartozója lenni. igaz, ilyen szempontból talán a magamé sem.

nagymamámon is gondolkodtam, aki sose tudja értékelni azt, ami van...és ezért mindig elégedetlen és boldogtalan. Irigykedik másokra, féltékenyen lesi, mások mit kapnak meg, amit ő nem, és ez az irigykedés megkeseríti az életét, és a hiány -csak úgy mint nekem- nagyon tud neki is fájni.

lehet, hogy nekem is meg kéne elégednem azzal a kicsivel, amit kapok...illetve nem, rosszul mondom. magamhoz kellene engednem, be kellene fogadnom azt, amit kapok. sokszor van úgy, hogy elmenekülök egy kapcsolatból (pl. baráti kapcsolatból), mert megriadok, hogy elveszíthetem a szabadságomat, vagy mert eleve félek közel engedni a másikat. ha valaki közel kerül a szívedhez, akkor ott már nem tudod úgy kontrollálni a dolgokat, kézben tartani a szituációt. van bennem egy ódzkodás emiatt, pedig P mellett igazán volt időm megtapasztalni, mennyire indokolatlan is ez.

P továbbra is hiányzik, el-elpityeredem miatta. lassan 8 hónapja vagyok bezárva a gyászomba, már nagyon várom a végét, de még nincs itt. :-(

most úgy érzem, helyére kell tennem a dolgokat a fejemben, ez olyan, mintha neki is segítene. olyan, mintha itt lenne mellettem, és ő is rakosgatná össze, mi-miért történt.

azt is érzem, meg kell szabadulnom néhány tárgytól, ami az övé volt, de én már semmire nem tudom használni őket. egy régi rádió, újságok, kazetták, ez-az-amaz.

hullámokban ürítem ki a lakást, most megint összegyűlt pár dolog, amitől már talán nem lesz olyan nehéz megválni. faszombamár, sose lesz ennek vége...

a vágyakozás is fel-fellángol bennem egy társ iránt, akivel megoszthatnám az életemet újra...

ugyanakkor...

...volt valami bugyuta film erről... arról szólt, hogy van egy csaj (julia roberts játszotta), aki az utolsó pillanatban mindig elinal az esküvőiről. és kiderül, hogy azért, mert az összes kapcsolatában idomult a másik félhez, annyira, hogy még azt sem tudta, hogyan szereti a tojást enni: mindig azt választotta, amit az aktuális vőlegény szeretett. és akkor a legutolsó botrányba fulladt esküvő után elhatározza, egyedül marad, és kialakítja a saját életét. És megsüti magának a tojást rántottának, omlettnek, meg mittudoméntükörtojásnak, összehasonlítja, és kiválasztja tök egyedül azt, amit ő valóban a legjobban szeret. nahát, valami ilyesmit adok elő én is most, kezdem kialakítani az önálló életemet, kezdek megerősödni abban, hogy mit tartok fontosnak, mi az amit kevésbé, mit szeretek csinálni, mit nem...merthogy én is hajlamos vagyok ám az idomulásra, de nagyon dulván.

a mai nap bájos történése: ücsörögtem a teraszkámon, olvasgattam, és odarepült egy kismadár. rámnézett, el. aztán egy másik, az is rámnéz, el. ezt játszották egy darabig (van egy madáretetőm, de eddig nem volt túl népszerű a körükben, alig látogatták madarak), hallom, hogy odarepülnek az etetőhöz is, hallom a bősz napraforgómag-ropogtatást. aztán: az egyik, meghatározhatatlan fajú egyed (nem veréb nem rigó nem galamb, tehát kitudja micsoda), odarepül tőlem egy méterre le a földre, kitámasztja a két kis lábát, és rámcsivog kettőt. aztán elrepül. kábé olyan érzésem volt, mintha azt mondaná: "hát te meg mit keresel itt api? na mindegy, cső!" szóval, zabálnivaló volt. tetőtől talpig ezüstszürke, aprótermetű, vékony kis madár volt. kedves ornitológus olvasóimat bátorítanám a fajmeghatározásra. :-)

egy valamirevaló boszi persze elgondolkodik egy ilyen incidens jelentőségén. úgy tűnik, hogy a növénykéim után most kibővül a szeretetemre számot tartó élőlények köre néhány abszolút pofátlan madárkával.... boszi örül.

sok mindenen gondolkoztam ma.

(ja, a hastánctréning egyébként naaaaaagyon jó vót, főleg rázni tanultunk, meg lenyomtunk két koreográfiát, aminek az elején majdnem bőgtem, hogy én ezt sosem fogom megjegyezni, de a végére már egész jól tudtuk. azért persze van még mit finomítani rajta. de ami különösen jó volt, az a társaság. nagyon jól éreztem magam köztük, sokat röhögtünk. jó lenne igazán összebarátkozni velük, mer' amióta Pesten vagyok, nem vagyok túl jól ellátva barátnőkkel. P. mellett meg nem is éreztem hiányát, úgyhogy a régebbi barátokat sajnos el is hanyagoltam.)

holnap megyek ii-hez, eléggé mélyre mentünk a múltkor, de azóta sajnos nem jött föl szinte semmi. (mondjuk nem is nagyon volt alkalmam meditatív hangulatba kerülni itt a hastáncos lányok között.)

ma sikerült anyát jól meglepni, ugyanis leszerveztem neki egy balatoni hétvégét az 50. szülinapjára. jaj, azt látnotok kellett volna, milyen boldog volt! :-))) öröm volt nézni. kicsit féltem előtte, hogy nem találom el mit szeretne, és nyavalyogni fog, de nem. totál kész volt, el volt ájulva meg minden, és azóta már azt tervezgeti, hogy el kell menjen előtte fodrászhoz, meg szőrteleníteni, szóval tök aranyos. :-)))

aztán hazajöttem a kis suzukimmal, ma délelőtt nagy kirándulást tettünk, elmentem a teszkóba venni egy nagy rakás cuccot, és csak egyszer kavirnyáltam el, de amúgy tök ügyi voltam. egyébként olyan furcsa, alig találkozom ezzel a suzukisokat lenéző mentalitással, sőt, gyakran inkább segít a többi autós (bizonyára látják, hogy egy ijedt tekintetű fiatal csajszi ül a volánnál, és szerintem megesik rajtam a szívük.)

este meg kiültem a teraszkámra esőt nézni, meg kötögetni (mivel nem lehet eléggé hamar felkészülni a télre, épp egy rózsaszín sálat kötök ... :-D) közben a muskátlim a vállamra hajolt, és én azt éreztem, hogy annyi, de annyi szeretet van bennem... hogy szeretem a kis virágaimat, a suzukimat, a lakáskámat, mindent magam körül, és ez jó. persze a jó hangulathoz nagyban hozzájárult anyám öröme, meg hogy megszeretgettem a cicánkat is náluk...

szóval, most jól érzem magam. délután persze eszembe jutott azért P., el is pityeredtem, sajnos még mindig nem tudok betelni azzal, hogy mennyire jó srác is volt Ő, és hogy mennyire szeretem még mindig.

néha már azt érzem, túl vagyok rajta, de pl. most is, hogy szóba került a dolog a hastáncos lányok között, nem tudtam nem elérzékenyülni. szóval, még mindig van bennem fájás... de sokszor van bennem boldogság is, hogy élhetek és szerethetek, szóval, egyre inkább eluralkodik rajtam ez a hatalmas életszeretet és életöröm, ami azért furcsa, mert utoljára akkor éreztem ilyesmit, amikor még boldog, beteljesült szerelemben éltem P.-vel, és még a suliban is jól ment minden. és ezektől a pityergős szakaszoktól eltekintve ezt a fajta boldogságot most P. nélkül is tudom produkálni, tök magamtól.

idekívánkozik persze rögtön, hogy azért a fenenagy önállóság mellett nagyon is el tudnék viselni újra egy férfit az életemben, de nem izgulok, mert a horoszkópom (meg a Tarot) szerint is, (furcsa egyébként, hogy teljesen egybehangzólag jósolják ugyanazt) jönni fog valaki, egy "Korongok Király" akit egyébként már nagyon várok. azon gondolkoztam, hogy vajon felismerem-e majd? nehéz ügy az ilyesmi. P. például tök unszimpatikus volt a legeslegelső randinkon. erre tessék, mi lett belőle... P. egyébként Kelyhek Király volt, hatalmas szívvel.

ma nagyon sokat autóztam, kezdjük szokni egymást, én meg a tütü. kétszer voltam a Belvárosban is, parkolni is tudtam (mert hétvége van, meg szerencsém is volt), szóval minden nagyon jó. most ahogy jöttem hazafelé, nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan merre is kell jöjjek, de emlékeztem, P hol-merre szokott fordulni, és kurvajól hazajöttem, bár utólag nem tudnám megmondani, pontosan merre is jártam. ahogy csorogtam hazafelé az éjszakában, belegondoltam, hogy hányszor hozott haza bennünket P ezen az úton, miközben én már félig bóbiskoltam, vagy csak néztem ki az ablakon. emlékszem a keze tartására is, ahogy fogta a kormányt. és olyan rohadt dolog, hogy ez, hogy saját kocsim legyen, és hogy magam vezessem haza magam, ez nem jöhetett volna létre, ha ő él. és hogy milyen rohadtul hiányzik. annyira jó srác volt. annyira jó ember volt, pont mellém való, olyan, amilyet szeretek, akire fel tudok nézni, akivel összhangban vagyok. nem tudom, képes leszek-e valakivel ennyire összhangba kerülni újra. félek, hogy nem. nagyon, nagyon szomorú lettem ma estére. pedig olyan vidám, mozgalmas napom volt. tök büszke is vagyok magamra, hogy mindez sikerült. csak az a rossz, hogy nincs kivel megosztani.

olyan értelmetlen az életem nélküle.

most már mindenem megvan, amit akartam. úgy érzem, az önállóságom teljes. 

-csak az a kérdés, minek.

most már azt is elhiszem, hogy van alapja annak, hogy a gyászra egy évet szán a népi hagyomány. nálam tegnapelőtt múlt 7 hónapja, de még mindig elő-előjön a fájdalom. és még mindig őriz az agyam néhány képet, ami különösen fájdalmas marad. az utolsó nap. az utolsó este. miután meghalt és a testvére kivezetett a szobájából, szinte ő vitte az egész súlyomat, és bennem akkor tudatosult, hogy P-től el kell szakadnom és felzokogtam. vagy mikor az intenzíven először mentem be hozzá, és alig volt magánál, és alig volt egy ép testrésze, és még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megmondja nekem, hogy szeret. vagy mikor a műtét után magához tért, és fel akart kelni, pedig nem lett volna szabad, és én NEM tudtam neki segíteni, és dühös volt, rám is. ezek feldolgozhatatlan dolgok. jaj nem tudom. nem tudok mást, csak leírni, azt ami épp van.

vagy a mi lett volna, ha...ebbe bele se kéne mennem... az elején sok ilyen gyötört, mi lett volna, ha borítékot csúsztatunk a főorvos zsebébe -talán jobban figyelnek rá, és életben marad?

mi lett volna, ha kevésbé hiszünk az orvosainak? mi lett volna, ha én is jobban utánanézek a bajának az interneten, talán rábeszélhettem volna az orvosokat, hogy vigyék át máshova...persze, ha a szállításba hal bele, akkor meg azért nem tudnék élni se most a bűntudattól.

mi lett volna, ha észreveszem rajta, hogy nem akar már élni, talán rábeszélhettem volna, hogy küzdeni kell, akármi van, még tovább. 

mi lett volna, ha még több időt vagyok bent nála, vagy inkább kevesebbet kellett volna? lehet, hogy túlságosan lefárasztottam(-tuk.) vagy az lett volna a jobb, ha még több látogatási időt csikarok ki az orvosoktól... vagy akkor pont emiatt kelletlenebbé váltak volna ők is P felé? nem tudom.

Mi lett volna, ha életben marad? tudott volna úgy felépülni, hogy minőségi életet élhessen újra? én nem tudom, de hiszem, hogy igen. akkor is nagyon hittem benne. mindannyian hittünk benne, hogy felépül. de ő mindig is könnyen feladta a dolgokat. hibáztatom ezért, hogy nem küzdött. azt mondta, szeret. értem életben kellett volna maradnia. de ő föladta, és mivel nagyon közeli szerettei már várták odaát, hát döntött, őket választotta, és elment, nem pedig engem, és a küzdelmes felépülést. keményen hangzik, tudom -de szerintem ez történt -megcsapta a másik világ szele, és onnan már nem akart visszajönni. természetesen biztos soha nem lehetek már ebben. de ez egy hipotézis, amihez vissza-visszatérek, valahányszor erről gondolkozom.

egyetlen dolog van, amiben azonban biztos vagyok. hogy jó volt, hogy mellette voltam, és simogattam az arcát, mikor elment. és jó volt, hogy súgtam a fülébe megnyugtató dolgokat, talán még hallotta. és jó volt, hogy még előtte, amíg altatásban volt, nagyon sokat fogtam a kezét. mást nem tudok. csak azt tudom, hogy iszonyatosan szerettem, és hogy még most is nagyon szeretem, és elkeserít, hogy semmi ráhatásom nincs arra, hogy valaha is (akárhol, akárhogyan) kapcsolatba kerüljek vele újra. ez a legszörnyűbb. bemesélhetném magamnak a keresztény mesét, hogy a túlvilágon találkozunk majd. azt mondják azok, akik a klinikai halál állapotán átestek, hogy halálunkkor találkozunk a már korábban elhunyt szeretteinkkel. csak remélni tudom, hogy így lesz.

(elnézést a fekete humorért, bár ez sem csak humor persze)

de ha így lesz, én akkorát bemosok neki, hogy azt nem éli túl.

huhh. nézzetek ki a Holdra, ha ezt most olvassátok. félelmetes. durva. szép.

kicsit (sokkal) jobban érzem magam, mint pár napja. gyövünk kifelé a hullámvölgyből, jupí!!!

ii-nél beszéltem sok mindenről. két dolog világlott ki a számomra azóta, az egyik, hogy P, bár átmelengette az én jégbefagyott szívemet, minden szeretete mellett két nagyon fontos dolgot nem tudott elfogadni bennem: a Nőt, és a Spiritualitás felé törekvőt. ez azért két nagyon lényegi dolog, előbb-utóbb harcolni kezdtem volna értük, és ki tudja, lehet, hogy ebbe tönkrement volna a kapcsolatunk. de ezt már úgysem tudom meg soha, nem is érdemes agyalni rajta.

a másik, hogy bár rengeteg mindenen lehetne/kellene fejleszteni önmagamban, nem szabad, hogy ii-vel elvesszünk a susnyásban. rá kell koncentráljunk arra az irányra, amit a transzlégzés mutatott: eltisztítani a dolgokat a szeretet útjából: megtanulni magamat szeretni, másokat szeretni. a többi -most- kevésbé fontos, ez viszont nagyon. én hasznos életet akarok élni, olyat, amiben sokat tudok majd másoknak segíteni. eddig az eszemet használtam erre (tehát a racionalitás segítségével igyekeztem másokat mindenféle belátásokhoz segíteni, hogy az életük jobb legyen.) ha ii-vel sikerül, amire szerződtünk, akkor a szívem is működésbe tud majd lépni, sokkal jobban, mint eddig, és én azt érezhetem, nem hiába jöttem a világra.

....

nehéz napom volt tegnap, ma se sokkal jobb. meglátogattam P anyukáját, kimentünk a temetőbe, ez eléggé megadta az alaphangot. most előhozta belőlem a sírást, nem úgy, mint a múltkor. néha sajnálom, hogy nem itt temettük el P-t, néha jobb lenne, ha minden héten kimehetnék hozzá. persze, ki tudja, hogy valóban jót tenne-e.

mostanában azon gondolkozom, hogy oké, hogy a magam részéről tiszta, miért tűnt el az életemből. de P élete szempontjából is tudni akarom, hogy neki miért kellett befejezni. ez nekem fontos lenne, bár lehet, hogy nincs jogom tudni. de talán megnyugodnék, ha érteném. a halál mindig olyan érthetetlen, értelmetlen. szeretném hinni, hogy csak azért tűnik sokszor annak, mert mi nem vagyunk eléggé okosak, hogy megértsük.

(és nem is tudunk az illető helyébe úgy belehelyezkedni, olyan mély belátással lenni, hogy érthetővé váljék.)

jaj, nem tudom, miért maradok még itt.

tudom, hogy nem ilyeneket írtam még egy hete. olyan hullámzó ez az egész. szeretném hinni, hogy van még dolgom.

de hogy pótoljam azt, ami elveszett?

már belefáradtam a sírásba, és belefáradtam abba, hogy fáj még mindig a veszteség.

annyira szeretném tudni, miért ment el.

meg jó lenne, ha visszatérne belém az életösztön újra. olyan "szarok bele" lelkiállapotba kerültem, nem tudom, mikor múlik ez el.

elegem van. holnapután beszélek ii-vel, már nagyon várom.

azt érzem, hogy nagyon, NAGYON, nagyon szeretem még mindig P-t, és hogy ez soha nem fog elmúlni. és hogy nem akarok mást. hogy nem leszek képes senki mást elfogadni. hogy minden hibája mellett ő volt a tökéletes társam, és hogy meg tudok ugyan lenni nélküle, de minek, és hogy pótolni sem fogom tudni.

annak örülök, hogy én maradtam itt -nem azért, mert én élhetek. hanem mert ő ezt nem bírta volna ki.

ma nem volt jó kedvem, egyáltalán.

és büszke sem voltam magamra.

pfff. ez hosszúnak ígérkezik, és lehangolónak...

szóval, mi is a bajom? igyekszem számbavenni szép sorjában.

 1. észrevettem, hogy nem érzem jól magam a kollégák között. az egyikük, akiről azt hittem, tudunk esetleg barátok lenni, kezd egyre frusztrálóbban viselkedni velem. egyrészt be nem áll a szája, ami alapesetben nem szokott gondot jelenteni, mert én szeretek másokat hallgatni-meghallgatni. csak van, hogy célzásokat tesz rám, nem hagy békén, és már sok, és ő nem veszi a jelzéseimet, hogy kezd elegem lenni -csak már a nagyon durvákra reagál, amikor konkrétan rászólok, hogy maradjon már csendben, mert zsong a fejem tőle. akkor elhallgat, és az meg azért rossz, mert lelkiismeretfurdalásom lesz tőle.

2. emellett rengeteg a pletykás köztük, én meg átveszem, és ettől meg azt érzem, elkoszolódom. egyébként sem vagyok túl büszke magamra, az utóbbi időben sajnos többször viselkedtem úgy, hogy attól nyugodtan minősíthetném magam erkölcsi romhalmaznak....pff, ez hosszú...

3. lényeg, hogy van egy kolléga, aki klinikai eset, egyszerűen kattant. ahogy ez már lenni szokott, nagyon jó pozícióban van, gyakorlatilag kirúghatatlan, és pont őt osztották be az osztályomba tanítani jövőre. namost én elmentem delegációba a nagyobb főnökhöz, hogy ugyanmár nem-e lehetne-e őt inkább máshova tenni. hosszas harcok árán ezt sikerült elintézni. persze ebben benne van az, hogy gyakorlatilag mószerolnom kellett ezt a kollégát, és erre lehet mentségnek mondani, hogy a saját gyerekeimnek akartam jót ezzel, meg magamnak, de az enyéim helyett más gyerekek ugyanúgy meg fogják őt kapni, és más osztályfőnök kolléga is szívni fog -helyettem.

szar ügy. persze, nézhetem onnan is, hogy én a saját osztályomért felelek, és már így is épp elég lelkibeteg kolléga tanítja őket, nem kell még egy.

4. nagyobb baj az, és innentől vagyok erkölcsi hulla végképp, hogy a gyerekeknek beszéltem erről a mesterkedésemről, két okból, az egyik persze az, hogy elismerjék, hogy mint osztályfőnökük én mindent megteszek értük (tehát hogy imponáljak nekik) másrészt amiatt, mert féltem, hogy az a kolléga, akit sikerült végül ehelyett a beteg helyett betenni -nos, ő a kisebbik rossz, hogy így mondjam -és féltem, hogy vele is elégedetlenek lesznek, ha nem tudják, hogy nagyobb baj is érhette volna őket. pfff.

legszívesebben szemenköpném magam, és utálom ezt az egészet, hogy ilyen gusztustalan helyzetekbe kell keveredjek, mert nem rúgnak ki embereket, akikre egy sámlit nem szabadna rábízni, nemhogy harminc gyereket. mind1.

5 -ös számú bajom, hogy rájöttem, rohadt kevés ember van körülöttem, akikben megbízhatok. barátnőm mára már gyakorlatilag csak egy maradt, vagy mondjuk úgy, másfél, mert a felediknek egyszerűen nincs ideje rám, olyan szar helyen dolgozik. amíg P volt, magas ívből szartam az egészre, hogy hány barátnő van körülöttem, meg lássuk be, arra is, hogy mi van velük... és hát, ha egy barátságot nem ápolnak...

6. ehhez hozzájön, hogy nem szelektálok az emberek között, akikre az időmet szánom. sokszor töltöm az időmet olyanokkal, akik hívnak, hogy legyünk együtt, de akikkel én valamilyen okból nem érzem jól magam. vagy azért, mert nem jutok szóhoz mellettük, mert annyit beszélnek; vagy mert nem tudok önmagam lenni a társaságukban, mert pl. abban merül ki az össz mondanivalójuk, hogy másokat fikáznak; vagy mert egyszerűen nincs olyan témánk, amit meg tudnánk beszélni, és felszínes marad az egész beszélgetés, vagy üres hallgatások vannak benne. szóval, jobban meg kéne válogatnom, kivel megyek el kávézni/sörözni/vacsizni a jövőben.

7. és most, itt állok, előttem a nyári szünet, és sok-sok üres -de főleg: magányos- nap fenyegető réme. persze, biztos találok majd valamit, amivel kitölthetem a napjaimat, tervezek pár dolgot, hastánctábor, kapolcs, de azért még kell kicsit rágyúrni a programom megtervezésére. nem jó, ha egy szétfolyó masszaként áll előttem az idő, mert abban én is szétfolyok.

hogy valami pozitívumot is mondjak így a végére....jövő héten megyek ii-vel beszélni.

(és ammán nagyon jó lesz! :-))) 

phuhh...

ma nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, megnéztem a szessz és nyújorkot, ami egyszeri megnézésre jó, de kétszerre már szerintem rombolólag hat az ember IQ-jára.

ami miatt egyáltalán leírom, az az, hogy közben persze járt az agyam, a lánykérős jelenetnél (mind a kettőnél) eszembe jutott P., ahogyan ő csinálta. nagyon egyszerűen, mégis abszolút meglepetést okozva, merthogy én nem számítottam rá. majd elájultam, úgy remegtem, és persze marha boldogok voltunk..... :-)

a másik, hogy volt egy pici baba is benne, egy újszülött, és nekem belesajdult a szívem, hogy most már sokkal jobb anya tudnék lenni, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. és hogy ehhez kellett az, hogy P elmenjen.

egyre többet gyakorolom az önszeretetet, és ez jó, ez nagyon pozitív.

pl. odafigyelek jobban a szükségleteimre. apróságok tulajdonképp, pl. ha fázom, felöltözöm, és nem várom meg, míg tényleg vacogni kezdek. vagy ha fáj a térdem, befáslizom, azelőtt tudomást sem vettem volna róla.

tehát a testi szükségleteimre jobban odafigyelek. de gyakrabban ajándékozom meg magam dolgokkal vagy élményekkel is, legyen az hastáncruha, egy cserép virág, egy kis ejtőzés a teraszon, egy film, ilyesmik.

jobban odafigyelek arra, hogy ki az, akivel együtt akarom tölteni az időmet, és ki az, akivel nem, és hogy egyedül lehessek, ha magányra vágyom.

megfogalmazom és kimondom, ha szeretnék valamit, és azt is, ha nem szeretnék.

olyan egyszerűnek hangzik mindez, és nekem mégsem volt az egészen idáig.

más. vágyom valakire, aki a társam lehetne. ugyanakkor még nem teljesen zártam le P.-t bár már egyre kevesebbszer gondolok rá, azért még belémhasít néha az, hogy mennyire szeretem még mindig.

és főleg, hogy mennyivel jobban tudnám szeretni a mai fejemmel...

de már olyan is van, hogy nem szívesen gondolok rá, mert épp nem akarom, hogy előjöjjön a fájdalom.

több mint 6 hónap... az elején nem hittem volna, hogy egyszer idáig eljutok.

megint más. felfedeztem egy foltot a bőrömön, azt hiszem el kell menjek vele bőrgyógyászhoz, megnézetni. olyasmi, mint amilyen nagymamámnak volt, neki nemrég szedték ki, biztos ami biztos alapon. pár napja vettem csak észre, figyelni fogom most egy-két hétig, aztán ha nem múlik, megyek. most már nem szeretnék meghalni, ha nem muszáj.

hiányzik a P-vel együtt töltött idő. eszembe jutott, mikor voltunk Kapolcson, és szakadt az eső, mi meg rohangásztunk fel-alá a domboldalon, és csókolóztunk, és boldogok voltunk....

meg hiányzik az obi-ba járás. akkoriban utáltam vele vásárolni menni, mert hihetetlenül körülményes és lassú volt....namost a birka hozzám képest idegbeteg állat, de azt a tempót még én sem bírtam cérnával. legalábbis eleinte sokat veszekedtem vele emiatt. a végére viszont valahogy megszoktam, meg talán ő is idomult kicsit...

most meg hiányzik ez, hogy menjünk az obiba, és vegyünk valami csacskaságot a kertbe, meg nézelődjünk, meg szivassuk közben egymást, és utána cipekedjünk fel a cuccokkal....

olyan jó volt, és én nem is tudtam róla.... :-/

a hülye feje úgy hiányzik...amikor hisztis voltam, mindig viccet csinált belőle, vagy mondta, hogy "ne zsémbelj már!" -egyszerűen nem lehetett rá haragudni.

húúú...

nyaszóval.

ma jobb kedvem van, mert belegondoltam abba, hogy milyen pár is kellene nekem.

de nem nem nem, kezdjük az elejéről, csapjatok le, ha hülye vagyok.

szóval.

ráhangolódó zene:

(indítsátok el, menten jobb kedvetek lesz tőle nektek is, ezt megígérem :-))

(ez kicsit mankának is válasz lesz egyébként)

natehát.

tegnapelőtt ücsörögtem a teraszomon, és bagóztam, ami valahogy elmélyíti  a merengéseimet. belegondoltam, hogy magányos vagyok, aztán meg abba, hogy valami mégsem akar bennem még elköteleződni újra. az egész zavaros volt, úgyhogy vetettem kártyát, és azóta tiszta.

1- ami most van, az annak a belátása, hogy P-ről le kell mondanom, pont. soha nem jönnek vissza már a boldog idők vele.

2- amit nem szabad tennem most, hogy belebonyolódok valami huszadrangú pót-kapcsolatba.

3- ehelyett befelé kell koncentrálnom, és nem kell semmit sem tennem, csak engednem, hogy megtörténjenek a dolgok velem.

4- ez vezet el oda, ami minden vágyam: hogy igazán mélyen tudjak szeretni, anyaként, valakinek a párjaként, tanárként, emberként, mindenhogyan.

na, eddig tiszta.

és ahogy tegnap ücsörögtem a cigányfesztiválon, szabadnak éreztem magam: nem kell senkivel összejönnöm, sőt, magasról szarhatok az összes hímnemű fejére, semmiben nem kell igazodnom hozzájuk. nem kell izgulnom azon, hogy megtetszem-e valakinek vagy sem. és ez jó, ez az állapot. mert egyedül is elég vagyok.

aztán ma megint szinkronicitás: kiderült, hogy az ismerősöm lánya tanítja angolra ii feleségét. és hogy költözni akarnak ki Angliába. levert a víz és nagyon elszomorodtam....hogy fogok én akkor ii-vel kapcsolatban lenni, ha itt sincs?!

aztán belegondoltam: ugyanmár. nem kell semmi mást tennem, csak figyelnem a szívem szavára. az úgyis oda irányít, ahova és akihez mennem kell. nincs vész. ha ii nincs, nem dől össze a világ. egyébként is - lehet, hogy vissza fognak járni sűrűn, és akkor megvalósul az, amit szeretnék.

aztán buszoztam haza, és persze még mindig ii-n morfondíroztam, hogy ő mennyire nem olyan, amilyen pár illene hozzám. hogy is mondjam: ő túl sok. mint már említettem valahol lentebb, én még mindenféle pocsolyákban meg akarok hemperegni, ez ii mellett elképzelhetetlen lenne.

és akkor elképzeltem, milyen párral is tudnám ÉN leélni az életemet.

hmm. sötét szemű és szúrós pillantású, erős és egyenes tartású gyerek kell legyen -legalábbis így képzeltem el. olyan, hogy ha rámnéz, kettéálljon tőle a fülem. :-) azt hiszem, kell, hogy gyerekekkel foglalkozzon ő is, tanítsa vagy gyógyítsa őket, lényeg, tudjon férfi lenni, és ne lelkizős felnőtt-pszichológus legyen, mert attól rövid távon megőrülök. ugyanakkor inspiráljon is...az egyforma értékrendet nem említem, mert ez alapvető. pénzközpontú, metroszexuális, tévéfüggő egyedeket a közelembe se engedek, ez alap.

szenvedélyes kell legyen, mint én. :-) és akarnia kell gyereket-családot.

kérdés nélkül szeretnie kell, ez is alap.

...

ó, nem is tudom. jól leírogatom itt ezeket, aztán lehet, hogy nem is erre van szükségem...

inkább valahogy úgy kellene hozzáállnom, ahogy itt lentebb Lovasi mondja a hülye fejével:

:-)

Lovasi szerint az élet értelme:

na, mára ennyi voltam. szerintetek mi az élet értelme? :-)

magányos vagyok. tomhogyuncsi.

számomra meg elkeserítő. P annyira jó ember volt. jó srác. önzetlen társ.

olvasgatok egy blogot, amit egy srác ír, aki annyira hasonlít P-re: tervezgeti a közös jövőjét a párjával, agyal a pénzügyeken, hogy miből hozza majd ki a saját lakást, meg ilyenek. még P élt és boldogok voltunk, amikor elkezdtem őt olvasgatni, pont emiatt: annyira hasonlónak láttam a boldogságunkat az övékével.

és most tessék, itt vagyok: sehol sem.

szomorú és magányos vagyok, és hiányzik P.

most átmegyek anyáékhoz, mert itt vannak a nagymamámék. addig sem magamban őrlödöm itt.

puszi nektek.

nyugtalan vagyok, illetve ez nem jó szó rá. mint akinek zabszem van a s....-ben, izegnék-mozognék, pedig ma mozogtam eleget.

hiányom van, konkrétan. jó lenne valakivel újra együtt lenni. tudom, már írtam ezt, dehát kell nektek rendszeresen olvasni....

az osztályom is sokat jár a fejemben. nagyon kritikusak és sokszor rosszindulatúak egymással. mivel a gyerekeket (és különösen a saját osztályomat) gyakran tekintem egyfajta görbe tükörnek, ami így-úgy engem tükröz vissza, ez elgondolkoztat. nem tudom, hogyan tudnám elérni náluk, hogy legyenek egy kicsit elfogadóbbak egymással, meg magukkal is. ehhh.... ezt se ma fogom megoldani.

most olyan semmi-nem-történős estém van, úgyhogy asszem benyomok egy dvd-t, irány a mocsi...!

ja! erről jut eszembe. álmodtam egy jót vmelyik nap.

egy mocsaras területen gázoltam át, de nem is annyira mocsár volt, inkább egy tiszta vízzel elárasztott rét. láttam a lábamat a vízben, és kicsit féltem, hogy nincsenek-e vizikígyók errefelé. aztán azt gondoltam, biztos, hogy vannak, de nem feltétlenül bántanak, ha meg igen, majd kezdek vele valamit akkor. így hát megnyugodva gázoltam tovább. :-)

 asszem egyértelmű a javulás, ami már rámfért, lássuk be.

ma reggelre is jó álmom volt, azt álmodtam, hogy egy égetnivaló rossz társaságot tanítok angolul pszichológiára, és mindent elkövetnek, hogy szembeszegüljenek velem, de szépen egyenként leszerelem őket, és a végén már figyelnek, én pedig könnyed angolsággal kezdek kérdéseket feltenni, meg magyarázni a szokásos bevezetést a tárgyamhoz.

vidáman ébredek, mint aki épp túlvan egy sikerélményen.

:-) 

ezek mennek, meg a bárányfelhők, mondaná öcsém.

szeretek élni.

érzelmes hangulatba kerültem, persze, talán nem kellett volna megnéznem ezt az érzelmes filmet itt az imént...

mindegy. előtte még voltak értelmes gondolataim, amiket le akartam írni, de asszem kimegyek elszívok egy szál cigit, hátha jobb lesz (nem).

...

na, visszajöttem. szóval, az újrakezdésen agyalok mostanában. talán most már nem hiábavalóan, mint két-három-négy hónappal ezelőtt.

persze, ii elengedhetetlen lesz hozzá, mert magamat megszeretni muszáj a történtek fényében.

szóval, úgy elképzeltem, milyen is lenne valakinek a kócos fejét simogatni újra. valakinek otthont nyújtani újra, valakit befogadni újra.

csütörtök estefelé jöttem haza, és épp ezen merengtem, mikor az egyik kávéház ablakában megláttam Misit, akivel régebben (számomra) eléggé megalázó kapcsolatba sikerült keveredni. (ez még hosszú évekkel P. előtt volt, mielőtt rájöttem volna, hogy nem elég, ha csak én szeretek egy kapcsolatban.) megálltam egy fél pillanatra, de aztán ráeszméltem, hogy nekem eszem ágában sincs vele semmiféle kapcsolatba kerülni újra. szóval, mondtam magamban egy hatalmas nemet az egészre, és mentem tovább. nem, azt, újra, vele -semmi áron, már nem, hál'istennek.

ahogy lépdeltem tovább hazafelé, éreztem, hogy néhány embernek megakad a szeme rajtam, és ettől hirtelen nagyon Nőnek éreztem magam. olyan nőnek, aki képes megszerezni bárkit. persze, ahogy mentem tovább, ez már egy kicsit erőltetetté vált, tehát nem ájult el tőlem több férfi már aznap...szóval azért bárkit mégsem tudnék meghódítani, de azt, aki majd az utamba kerül, és akivel közünk kell legyen egymáshoz -szóval, azzal érzésem szerint nem lesz gond.

azt is érzem, hogy nem az interneten találok rá, úgyhogy a társkeresőkre nem regisztrálok fel újra. várok, még úgyis kell idő.

más.

van bennem olykor egy ellenérzés azzal szemben, amiről tudom, hogy tennem kellene. pl., kellene minden nap autogén tréningeznem, vagy meditálnom. vagy kéne rendszeresen önismereti foglalkozásokra járnom, hogy karban (azaz folyamatos fejlődésben) tartsam magam. kellene továbbképeznem magam, mint pszichológus, mert néha (sokszor) meghaladnak azok a problémák, amikkel hozzám jönnek -tehát kéne járnom valamiféle szupervízióba. kéne foglalkoznom a barátaimmal, legalább visszaírni nekik, ha már dobnak egy emailt.

ezzel szemben mi van? ellenérzés, mindezekkel szemben. egyedül akarok megküzdeni a problémáimmal, ami elég paradox, hiszen a hivatásom arról szólna, hogy másokat veszek rá, ne egyedül próbálják megoldani a problémáikat. magamat valahogy kihúznám ez alól, ami kész szégyen. segítséget kéne kérnem szupervízióban, ehelyett hazardírozok és próba-szerencse alapon (meg a saját innen-onnan összeszedett tapasztalataim alapján) igyekszem segíteni a kölyköknek. szakmai szarvashiba.

aztán -igénylem a magányt, egyedül akarok lenni....és mivel nem tartom a barátaimmal a kapcsolatot, nem is várhatom tőlük, hogy mondjuk kedd este 6-kor találkozzanak velem, mert 5-kor kitaláltam, hogy hiányzik valaki, akivel beszélgethetek.

ellenérzésem van olykor a spirituális dolgaimmal szemben is. kéne végre abbahagyni a húsevést, a kocadohányzást, a rendszertelen életmódot, kellene elkezdeni meditálni -de én nem. lázadok az egész ellen. én még meg akarok hempergőzni egy csomó féle pocsolyában. még nem akarok lemondani a hús örömeiről, egyik örömről sem.

mindez valószínűleg azért van, mert ez az életem arról szól(t, eddig) hogy az energiáimat kiéljem, átalakítsam, finomítsam. ehhez kellenek még a kiélések. én még akarok testi-lelki társa lenni valakinek. még akarok kötődni, gyereket szülni, felnevelni....és még akarok a saját káromon megtanulni mindent.

el vagyok kámpicsorodva, pedig tök jó dolgok történtek ma. többek közt tartottam egy marha jó önismereti foglalkozást, szinte szárnyaltam együtt a kölykökkel. jó volt. úgy éreztem, tudtam segíteni az egyik lánynak, aki olyan, mintha a 15 évvel ezelőtti önmagam lenne.

megéltem, hogy erős vagyok, hatalmamban áll segíteni, és meg is teszem, és szárnyalok a boldogságtól, meg a hálától, hogy ilyesmiket tehetek. jó volt.

aztán találkoztam o.k.-val, elmeséltem neki (amit még itt nektek nem), hogy esténként van úgy, hogy félek itthon egyedül. nem sokszor fordul elő, de néha rámjön a szorongás, hogy betörnek hozzám megint, mint januárban. szerinte a szorongás, meg a betörés mint esemény, mindig az "Árnyék"-unkkal kapcsolatos. lehet, nem tudom. (Az Árnyék jungiánus fogalom, a személyiségünk elfojtott, sötét részét jelenti, a hibáinkat, amikkel nem akarunk szembesülni.)

aztán kiültem kicsit a Liszt Ferenc térre, elszívtam egy cigit, és közben elmerengtem. éreztem magamban a várakozást, a vágyakozást, amit tegnap-tegnapelőtt is. azt gondoltam, valakinek mellém kéne ülnie, MOST. konkrétan úgy gondoltam, P. utódja kellene, hogy odaüljön... ehelyett egy rigó kezdett el énekelni a lámpavason tőlem nem messze, és az olyan volt, mintha a lelkemből énekelt volna, elcsivitelte a nagyvilágba, a sok-sok süket fül mellett el a messzeségbe, hogy magányos és keresi a párját.

aztán a rigó elrepült, szedelőzködtem én is, s most itthon vagyok, csivitelek kicsit én is a világba a bajomról, hátha jobb lesz.

igazából az keserített el hazafelé jövet, hogy megpróbáltam P.-t magam mellé képzelni, és már nem ment. ugyanaz történik, mint mikor a nagypapámat vesztettem el: egy idő után már nem tudtam felidézni az arcát, a hangját. nem akarom, hogy P.-vel is így legyen. elkeseredtem, hogy nem tudom elképzelni az arcát oldalnézetből, vagy nem úgy, ahogy szeretném. vagy hogy milyen érzés volt mellette ülni.

na, ezektől elszomorodtam.

hiányom van. illetve... inkább egy érzésem -hogy valaminek történnie kell, nemsokára. picit ennek örülök. nemsoká írok ii-nek, csak menjen le ez a gála mostmár. (amúgy elmondanám, hogy tök ügyi vagyok, az összes koreográfia kielégítően jól megy, ha nem lesz nagy filmszakadásom az előadás közben, akkor menni fog. :-)

az osztályommal meg kezdek jóban lenni, mostanában nagyon kis helyesek, ez tetszik. csinálok nekik év végi meglepit, remélem, örülnek majd. :-)

 ma délután nem csinálok semmi különöset, csak pocolok, ezt elhatároztam. nya, megyek, neki is látok rögvest. :-)

puszi.

pff... hiányérzetem van....olyan szerelmes érzéseim vannak, mint aki vár valamire. érzem a tavaszt, azt hiszem.

hajhh.......húúú......mmmmmmm.....:-) be vagyok zsongva, csak tudnám, mirefel?

a mai álmom is az önérvényesítésről szólt.

a suliban, ahol dolgozom, az igazgató azt mondta nekem, hogy az óráimat jövő évtől más fogja leadni. de ilyen órákat, mint fejlődéslélektan, meg szociálpszichológia, és tudtam, hogy olyan kollégának adja, aki nem végzett pszichológiát. dühös lettem, és igyekeztem lebeszélni, de nem nagyon ment. kétszer is próbálkoztam álmomban. csak a felháborodásra emlékszem már, mert lusti voltam reggel leírni, és amúgy is a hastánc elvette a figyelmemet. (amit most 100%-osan nyomatok, nehéz leállítani magamat róla, pedig sokszor már inkább kéne pihennem.)

ja, a nap káröröme: a hastánctanár lecseszerintette a csajt, aki miatt tegnap dühöngtem, mert már ő is besokallt tőle. jupí. szebb lett volna, ha én teszem meg, még tegnap, mert így most nincs kinek megtépnem a haját.

amúgy meg kezdem magam picit egyedül érezni.

na, mára ennyi.

jóccakát.

ma reggel furcsát álmodtam, de egyáltalán nem publikus. mindenesetre rárímelt egy mai napi történésre.

az egyik csajszi a hastáncon elkezdett dirigálni minket, jobban, mint a tánctanár. senkit meg nem hallgatott, elordibálta, szerinte mi-hogy legyen, sőt, vagy kétszer még meg is fogta a vállamat, és arrébbtolt -próbáltam ugyan ellenállni, de nem sikerült. holnap, ha csak egy ujjal is hozzámér, esküszöm lekeverek neki egyet. nem szoktam meg, hogy bábunak nézzenek, akit csak úgy arrébb lehet tolni. ideges lettem, hogy ennyire elsöpörte az akaratomat (akaratunkat) ez a lány. ennél azért jobban meg kell védenem magam....

másik szomorúságom, hogy az előadáson nem az első sorban fogok táncolni, hanem a másodikban. sajnos mások önérvényesítőbbek voltak, mint én. hát, ez van. majd talán legközelebb...pff...

semmi különös, csak hiányzik.

ma azt éreztem, hogy bennem van egy nagy rakás szeretet, amit nem tudok senkinek sem adni.

a kezemben benne van a simogatás, a karomban az ölelés...és nem részletezem, mely testrészemben mi van még, mert nem akarok itt most frivol lenni.

azt hiszem, MAJD, egyszer, nagyon sokat fogok tudni adni egy srácnak, mert adnivalóban nincs hiány -csak odáig még el is kell valahogy jutni.... ehhh...... :-/

sokára lesz az még.... ma sem oldom meg ezt a problémát, helyette megyek aludni.

kezdek túl sokat gondolni rá...

mindenről ő jut az eszembe. nem jó ez így. nem akarok belesüppedni a depresszióba. illetve ez a kívánalom már késő, mert benne vagyok. csak úgy érzem, lassan el kellene kezdeni kifelé evickélni.

tegnap (is) akkorát bőgtem, mint egy ház. de tegnap úgy éreztem, belefáradtam. úgy éreztem, feladom, kész, lesz ami lesz. lefeküdtem az ágyba, magamhoz öleltem a pólóját, meg a sapiját, ami olyan jól állt neki, és elaludtam. nem volt sem erőm, sem energiám -akár időleges, csak a tegnapi napra szóló - megoldást találni a helyzetre.

kilátástalanság, letargia. ez van ma.

felerősíti a dolgot, hogy ma megmutattam anyáéknak, mit tudok hastáncolni, nagypapám is ott volt, nagyon tetszett nekik, meg minden. csak aztán fél füllel hallottam, hogy anya mondja, hogy "legalább valamivel lefoglalja magát" -amivel kapcsolatban tudom, hogy igaza van, csak rossz volt hallani, hogy ez kívülről is ennyire látszik. tudom, hogy aggódnak értem, persze...és valószínűsítem, hogy a hátam mögött értékelgetik a dolgaimat az alapján, hogy mennyiben segítenek nekem túljutni P.-n.  csak nekem rosszul esik ... de nem tudom, hogy mi. azt hiszem, csak el vagyok keseredve én is, és kilátástalannak érzem az egészet, és azt hiszem, egyet is kell értsek velük, mert joggal aggódnak értem.

ma összeszereltük P biciklijét. nagyon féltette, nem is engedte, hogy kipróbáljam, úgyhogy ma ültem rajta először. nagyon jó bicaj. ő építette, és mivel mindennel csak akkor volt elégedett, ha tökéletesre sikerült, hát bizton állíthatom, hogy azon felül, amit most maszatoltunk rajta, a bicaj valóban tökéletes. amikor tekertem rajta hazafelé, kicsit olyan volt, mintha vele lettem volna. a bicaj maga olyan, mint ő volt. csak nem fogom merni használni, nehogy ellopják...

ha most látott hazafelé jönni, azt hiszem azt gondolta, jó, hogy ilyen jól megcsinálta ezt a biciklit az ő kis manócskájának. aki persze akkorát bőgött hazafelé, mint egy ház. és aki sokkal boldogabb lenne a kurva bicaj nélkül, csak a párja mellette lenne.

***

ma takarítottam is. poroltam a párnákat, és beléjük püföltem az elkeseredésemet amiért P-t elvették tőlem. kurva sors. gyűlölöm. miért pont nekem kellett ezt megélni? na és ha kurva jól megtanulok egyedül lenni, az mire lesz nekem jó? és akkor mi van? semmi kedvem tovább csinálni ezt a mókuskereket. kezdem megérteni a buddhistákat, hogy ki akarnak szállni ebből a körforgásból. kurvára nincs kedvem fejlődni. ILYEN ÁRON NEM, HOGY ELVESZIK TŐLEM AZT, AKI A LEGKEDVESEBB, ÉS AKI ANNYIRA ÉRTÉKES EMBER VOLT, ÉS ANNYI MINDENT TUDOTT, ÉS ANNYIT TUDOTT ADNI......EGY JÓ EMBERT ELVESZNEK, MIKÖZBEN ANNYI ÖNZŐ, BECSTELEN, LELKIISMERETLEN PATKÁNY ÉLI VILÁGÁT....NEM IGAZSÁG!!!!

***

na és két kellemetlenebb téma, csak hogy el ne feledjem:

-nincs teljes összhang köztem és az osztályom között, bár talán azért azt kijelenthetem, hogy nem utálnak...azon gondolkoztam, mi ennek az oka. a számtalan hiba mellett persze, amit kezdő osztályfőnökként elkövettem az elején, most azt hiszem az a legfőbb baj, hogy élvezem, hogy "hatalmam" van felettük. illetve, ez a hatalom csak látszólagos, de mégis. óriási buzgalommal hozom-viszem a híreket, ügyintézek, szervezem-fegyelmezem őket, de azért, mert ebben mindben benne van az, hogy én vagyok az, aki kontrollál. abba kéne fejezni. az összes többi osztályban, akiket még tanítok, és akikkel nincsen semmi baj, ezt az egyet nem csinálom. működik is. a saját osztályommal meg csak döcög.

pff. sose vetkezem le az egoizmusomat.

...

-a másik: kicsit továbbvive ezt a veszteség-dolgot... mikor apám otthagyott minket, lett egy nevelőapám. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele. a nevelőapám meghalt -már sosem fogok tudni mindezért bocsánatot kérni, vagy feloldozást nyerni.

ugyanígy, és pont E.-ről jutott eszembe, hogy ő az első évben osztályfőnökünk volt. aztán más lett helyette. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele is.

múlt évben volt egy lány az osztályomban, aki végigjátszotta velem ugyanezt, csak most én voltam a szenvedő alany, mint új osztályfőnök. nagyon megkínzott az a csaj, ellenem fordította az osztályt, rámvágta az ajtót, lekurvázott - de ennek köszönhetően megértettem, mit tettem én a nevelőapámmal (és később az osztályfőnökömmel.)

a 10ezer dolláros kérdés most az, hogy itt vagyok, elveszítettem a párom, akit imádtam, és aki minden tekintetben megfelelt nekem, illettünk egymáshoz, harmónia, szerelem, alkalmazkodás, végtelen hülyülések, vidámság -az élet teljessége...

nem lesz könnyű dolga annak a szerencsétlennek, aki majd utána jön -már előre sajnálom szegényt.

persze mindez azért volt, mert sose tudtam elfogadni a veszteséget. sose tudtam megbékülni vele, és másokon töltöttem ki a haragomat emiatt.

mondjuk az a része nem rossz mindennek, hogy megtaláltam a harag csíráját bennem. o.k., az all-time-példaképem mindig is gyanakodva figyelt, mikor kerestem, kerestem a haragot önmagamban, és nem találtam. hát itt van, megvan, nem veszett el.

még ennél is tovább menve...belegondoltam, mikor voltam én annyira haragos, mint ez a lány, aki lekurvázott. 1000%, hogy ilyet utoljára csak a nevelőapámmal éltem meg, amikor még vele éltünk. 15 éve, kb. Emlékszem magamra, hogy bizony ki tudtam én is vetkőzni önmagamból. ordítottam, lökdösődtem, ütöttem, és elmondtam mindennek....mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban az időben szolgáltatott már rá okot is. de az elején tényleg a legjobb szándékkal közeledett felém, és én voltam az, aki undok maradt, akit semmivel nem lehetett megvesztegetni.

olyan különös. most úgy tűnik, az ember életében minden, ami történik, amire csak vissza tud emlékezni, egy rejtelmes nagy puzzle része, és ezek a részek összeillenek, főleg ha már tudjuk bizonyos távlatból szemlélni.

nem akarok még egyszer olyan dühös lenni, mint akkor voltam.

hiányzik egy férfi az életemből.

               ezt tudom mondani.

ma se vagyok túl jól.

de ma legalább voltam autogén tréningen, ami nagyon jót tesz. hallottam ott egy pár fontos mondatot. o.k., aki vezeti a csoportot, és aki -all-time-favourite példakép számomra, szóval vele is egyetértettünk abban, hogy muszáj tűrni, amiben vagyok, muszáj ezen átesni, és hogy "mocsárra nem szabad házat építeni"

úgyhogy, csücsülök itt a mocsiban még egy ideig, úgy néz ki.

pedig azért eszembe jut sokszor ez a srác, akivel találkoztam két hete -de nem várok semmit igazából.

azon is gondolkoztam hazafelé jövet, hogy miért veszítettem én el ennyi embert életemben.

először apa, igaz, őt csak a válás miatt. de azért kisgyerekként, és utána még sokáig nagyobb gyerekként ki voltam akadva eléggé emiatt.

aztán jött sok-sok srác, akiknek hasonlóképpen nem kellettem. nagyon gyakran megéltem a veszteséget miattuk is.

aztán elment nagypapám, aki addig az egyetlen volt, akit kicsit is érdekelt, mi történik velem. és akit nagyon-nagyon szerettem.

és most P. szombaton lesz 5. hónapja, hogy nincs.

szóval, ez a rengeteg kényszerű veszteség mintha akarna nekem tanítani valamit -talán egyedül megállni a saját lábamon -legalábbis ezen morfondíroztam most.

mert egyedül lenni egész emberként -ez valami olyasmi, amit soha nem próbáltam. mindig valakihez képest határoztam meg magam. mindig alkalmazkodtam valakinek az elvárásaihoz.

nem tudom, akarom-e én ezt megtanulni. erről meg eszembe jutott az álmom, amit P halála után pár nappal álmodtam. dióhéjban: egy távoli egyetemre megyek, amiről mindenki azt mondja, nagyon rossz lesz. én pedig nem tudom, akarom-e azt, amit ott tanulok majd. aztán, mikor ott vagyok, nem tűnik olyan vészesnek a dolog.

 most már elvagyok az egyedülléttel, csak még maradéktalanul élvezni nem tanultam meg.

ehh...nem tudom. annyival könnyebb lenne, ha P itt lenne.

úgy látszik, folytatódik a hullámvasút...

ma megint szarul vagyok, mióta hazajöttem. most minthogyha megfordult volna az életem: a suliban vagyok boldog, idehaza nem. belegondoltam, hogy ha most még a munkámat is elveszíteném, akkor azt hiszem, már tényleg nem lenne, ami megtartson.

valahogy ingadozik a hitem abban, hogy valaha is újra fogom tudni kezdeni. P sajnos túl jó volt. őhozzá képest...persze tudom, nem szabadna összehasonlítgatnom, de önkéntelenül is megteszem.

hú, szarul vagyok, de nagyon. gyűlölöm ezt az értelmetlen életemet. ugyanakkor, vannak benne dolgok, amiket szeretek. a kölykök bent a suliban. néhány kolléga. a hastánc. az autogén tréning. ezeket szeretem csinálni. csak kicsit úgy érzem magam, mint aki unalmában cicomázza a lakását, de közben tudja, hogy tök fölösleges, amit csinál, mert nem költözik be mellé senki, aki élvezhetné mindezt.

én is így érzem, hogy unalmamban cicomázom az életemet, de csak azért, hogy többé-kevésbé hasznosan teljék az idő, amíg.... hát ez az. amíg nem tudom mi történik.

ha csak rájönnék, miért kellett a páromnak elmennie.... -de tényleg, igazán, a valóságos és teljes magyarázatot akarom erre - akkor könnyebb lenne nekem is újrakezdeni.

vagy ha lenne valaki, akivel megoszthatnám az örömömet-bánatomat, valaki, akit be tudnék fogadni az életembe. de vajon lesz-e ilyen valaha is?????

az első hónapban annyira erős volt a hitem. most meg megkérdőjelezek mindent, ami akkor 1000%-os volt. például, hogy vigyáznak rám. hogy mindennek megvan az értelme. hogy az én életemben a történteknek van valami mély, misztikus jelentősége. hogy ez olyan volt, mint egy beavatás. -ma este mindez reménytelenül elfuseráltnak és hazugnak tűnik.

ehh, jobb lesz ha lefekszem és megpróbálom ezt kialudni.

:-)

ma jobban vagyok.

elmondanám, hogy olyan, DE OLYAN gyönyörű hastáncruhát vettem, hogy majd megszólal...

kicsit izgulok, mi lesz majd a gálán, azt sem tudom, elhívjak-e rá bárki ismerőst... de jó lenne azért megmutatni másoknak már azt a keveset is, amit tudok.

Hát, nem így nézek ki benne, de kb. így érzem magam. :-)

(terveztem egyébként, hogy az esküvőnkön majd bemutatok a páromnak valami egyszerű kis táncot -senki nem tudott róla, meglepetésnek szántam... lett volna benne egy olyan gyönyörű hófehér holdfényfátyol is, mint ezen a képen....hát, ez is csúnyán elmaradt.... )

sok lánynak segít egyébként a hastánc. nem ismerek sok hastáncost, de én egyedül két olyan lányról is tudok, akiknek hosszasan vacakolt a menzeszük, és teljesen rendbetette őket. a múlt hónapban egyébként én is kevésbé görcsöltem a szokásosnál.

gyógyító ereje van szerintem annak, ahogy 10-15 tyúk összegyűlik, riszálja magát kicsit a tükör előtt, gyönyörű kendőket meg ékszereket aggat magára, és egyáltalán, mint egy kiskacsa a pocsolyában, megfürdik egy kicsit abban, milyen is lehet nőnek lenni. nem érdekel, mennyire elcsépeltnek hangzik mindez.

uff, én beszéltem, és aki be mer szólni, azt lelövöm. :-)

Úgy tűnik, a tendencia sajnos folytatódik... ma gyakorlatilag ugyanazt produkáltam, amit az első hónapokban: napközben, a suliban minden rendben volt, aztán a villamoson hazafelé már alig bírtam tartani magam, és hazaérve ordítva zokogtam vagy fél órát, miközben végignéztem az albumot, amit P-ről állítottam össze. mostanra sikerült megnyugodni, de szarul vagyok, lássuk be. nem bírom a hiányát, és nem bírom az értelmetlenséget sem. jól  kib...ott velem, hogy itthagyott, ennyit tudok mondani.

tegnap vele álmodtam, de nem nagyon tudtam reggel átgondolni, úgyhogy csak annyi maradt meg, hogy vele vagyok, tudjuk, hogy ez az utolsó együttlétünk, mert a világnak vége lesz. olyan világvége hangulat is van, az emberek barikádozzák el magukat, meg ilyesmi.

hiányzik egy társ az életemből, ugyanakkor nem tudom, érzelmileg tudnék-e reagálni valakire, ha úgy komolyra fordulna az ügy valakivel.

faszom ebbe a világba.

nagyon befelé forduló is lettem -na nem mintha valaha is különösebben társasági lény lettem volna, de ez most még a saját számomra is szokatlan. anyán és tesómon kívül senkit nem tűrök meg huzamosabb ideig magam mellett, de még őket se sokáig. keresnek telefonon, emailen, de nincs kedvem reagálni se. hagyjon mindenki békén. P nélkül tényleg a világon semminek nincs értelme. magányra vágyom, ugyanakkor nehezen is bírom a magányt.

ilyenkor reménykedem, hogy hátha velem is történik valami váratlan baleset, és P után mehetek. persze, aztán utána már féltem az életemet. de tényleg csak vegetálok itt, lassan 5. hónapja. anya persze kitérne a hitéből, ha bármi történne velem. 

ehh, nem tudom. kiúttalannak érzem ezt az állapotot. egyedül is akarok lenni, meg nem is, szeretnék is valakivel újra együtt lenni, meg nem is, szóval, patthelyzet.

Elolvastam P emailjeit, amiket írt nekem még az elején. istenem....drága kicsi szerelmem.....

az a legrosszabb, hogy még mindig érzem, ahogy a szeretet elönt iránta, és -jobb híján- ilyenkor csak magamban beszélek hozzá, és mondom neki azokat a szavakat, amiket akkor mondtam, amikor még élt.

annyira erősen érzem még mindig, hogy szeretem. és nem tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel most, hogy nincs.

hát tessék, ez van, itt vagyok. kellett nekem valakit ennyire közel engedni magamhoz.

kicsit olyan, mintha ezzel a szándékos elvonulással tölteném ki a haragomat a világon, amiért ez történt velem. mintha a barátaimat, ismerőseimet, rokonaimat büntetném, amiért így elbánt velem a sors. azt hiszem, ez van a magányba való önkéntes száműzetésem mögött.

Ha Kübler-Ross nénit nézem, (aki azt mondta, a gyász szakaszai: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás), szóval szerintem a sorrend nálam más. először volt a sokkos állapot, ami tartott vagy egy hónapig. utána egy hosszú szakasz az elutasítás és alkudozás szakasza, amikor azt reméltem, valakivel tudom őt pótolni. s ami most van, az az alkudozás utáni depresszió és düh.

szeretnék már a végére érni. számolgatom a napokat, mintha egy börtönből várnám a szabadulásomat. sose hittem, hogy ekkora kulimászba kerülök valaha is. jó lenne már egy fél évvel öregebbnek lenni. tényleg nem tudok mást tenni, csak várni, és leírni, ami van.

nagyon félek a nyári szünettől. félek, mi lesz, ha a suli nem foglalja le majd az időmet.

(valaki elmagyarázhatná nekem, mi a túrót jelent az a "feed" a statisztikáim között. egyébként is, kedveseim, már akartam mondani, hogy szívesen látom a gondolataitokat.)

a hétvégén sikerült naaaaaaagyon sokat aludni, meg pihenni, meg autogén tréningezni, amiről alkalomadtán írok is majd pár sort.

ami mostanában történik, azonfelül, hogy "at the moment my life is an exercise into futility" -és itt az exercise szón hangsúly van....

...szóval, ezen felül az van, hogy ha lehet, még többet gondolok rá, -gyakorlatilag az első időkre emlékeztető állapotba kerültem újra -szinte mindenről ő jut az eszembe.

remélem, ez azért nem visszaesés, hanem valami előremutató állapot...

ami "pozitív", az az, hogy már nem akarom őt akárkivel-akármivel pótolni, és valahol "jól esik" a magány is. szomorkodom afelett, amit elvesztettem, és ez a veszteség bírható már a pótlás kényszere nélkül is.

próbálok a jelenre koncentrálni, (mermivelhogy úgyamúgy tökértelmetlen is lenne a jövőt tervezgetnem most).

néha gondolok a srácra, aki felkeltette az érdeklődésemet, de nem sokat, mert egyelőre úgysem találkozunk még vagy egy hónapig (előreláthatólag) -de talán jobb is így most.

c'est la vie, kedveskéim.

kezdem megszokni, hogy értelmetlen az életem, mióta P elment.

valahogy ez az értelmetlen lét kihozza belőlem, hogy jobban próbálok a jelenben élni, nem pedig a jövőn gondolkozni. jelenleg egyébként általában jól vagyok, csak szeretnék már valakit szeretni.

ma megnéztem egy bébi-videót, szerintem nagyon vicces, ajánlom mindenkinek, aki fel akar picit vidulni:

:-D ...szerintem halálos.... :-D  de az apja se kispályás...

persze elkezdtem nézegetni még több bébit, és a végére el is szomorodtam, mert belegondoltam, a párom mennyire boldog lett volna, mikor megszületik a kisfiunk, vagy kislányunk, mindegy. és hogy mennyire jó apa lett volna... és hogy mennyire szeretett volna az lenni. ha rajta múlik, most minimum egy poronty itt szaladgál körülöttem, és keresi az apját. én voltam az, aki mindig halogatta a dolgot, mert úgy éreztem, nem vagyok még készen rá. hát, ez most egy jó időre -ha nem örökre- elveszett.

még nevetgélő kisgyerekek:

(ez is k. jó, röhögés közben lefejeli a mózeskosarat :-D...)

(itt pedig nem tudjuk, mi olyan vicces.... :-D....)

ma kezembe akadt egy könyv, amit ősrégen olvastam: Dethlefsen: A sors, mint esély. Ezoterikus alapirodalom, ha valaki nem ismerné.

ebben azt írja, hogy senki nem arra született, hogy sikeres, gazdag, elégedett és boldog legyen, hanem hogy fejlődjön, sokszor küzdelmeken, szenvedéseken, problémákon keresztül. a sors egy olyan erő, ami gondoskodik a folyamatos fejlődésünkről. erre kb 16 éves koromban rájöttem én is. előttem van a kép, ahogy naplóírás közben ráeszmélek erre, és le is írom: én azért jöttem a földre, hogy fejlődjek.

Dethlefsen azt is írja, hogy kétféleképpen tanulunk életünk során: -tudatosan, illetve tudattalanul.

Tudatosan tanul az, aki aktívan szembenéz a problémákkal, szabad akaratából vállalja a kihívásokat, és levonja a következtetéseket.

A tudattalan tanulás pedig automatikusan életbe lép akkor, ha elmulasztunk egy problémát kezelni, a szőnyeg alá söpörjük, vagy kitöröljük az emlékezetünkből. ilyenkor a sors kikényszeríti, hogy valamilyen krízishelyzet következtében mégiscsak szembesüljünk azzal, amit nem akartunk megtanulni.

-huhh, ez hosszú, és már késő van.

lényeg, hogy "fata volentem ducunt, nolentem trahunt" -remélem jól idéztem. jelentése: a sors vezeti azt, aki akar vele menni, és sodorja azt, aki vonakodik. azt hiszem, a párom vonakodott-illetve, mindenesetre nem fektetett nagy energiákat abba, hogy tudatosan éljen és fejlődjön. jobb szeretett "egyszerűen" gondolkozni a dolgokról, én pedig nem erőltettem, hogy úgy gondolkozzon, ahogyan én. nem tudom, mi okból, de elsodorta őt a sors mellőlem. óriási arculcsapást kapott (kaptunk), de hogy mireföl...? hát, ez az 5000 dolláros kérdés, és gyanítom, hogy az is marad még egy ideig.

volt benne egy iszonyatos makacsság -és mielőtt félreértenétek -ezt nem csak én gondoltam róla. a temetése után sokszor felemlegettük, mennyire meggyőzhetetlen volt, ha egyszer valamit a fejébe vett. el is gondolkoztam párszor, hogy ezzel a mentalitással, hogy ennyire kizárja, hogy mások akár csak egy picit is befolyásolják -szóval, hogy ennyire a saját feje után menve nem fog-e egyszer csúnyán a falnak ütközni. megközelítőleg ez történt vele.

nekem pedig hiányzik az a hülye konok feje, sajnos.

hiányérzetem van. hiányzik egy társ az életemből. hiányzik az érintés, az örömteli együttlét valakivel, akit szeretek, és aki szeret. hiányzik a szerelem.

...

A mai nap ezek után egy kellemes meglepetést is hozott. Összefutottam egy nagyon helyes sráccal. Tanít ő is, beszélgettünk erről vagy két órát és nagyon sok mindenben egyetértettünk. Ezalatt az anyagiasságnak legapróbb jelét sem mutatta, ami mindig kellemesen felüdít. :-)

beszélgettünk arról is, miért csináljuk, amit csinálunk, mondtam, hogy én azért, mert ezzel belülről próbálom bomlasztani a rendszert, és a magam kis környezetében megpróbálok mindent megtenni azért, hogy ha picit is, de jobb legyen a világ.

erre mondott egy nagyon szépet, hogy ő ezt úgy képzeli, mintha a Szaharában mindannyiunknak lenne egy kicsi kertje, aztán talán egyszer ezek a kertek összeérnek. persze az is lehet, hogy a Szahara győz a végén, mosolygott rám. amellett, hogy nagyon érzékletes kép, nem tudtam elfojtani magamban egy frivol kis gondolatot, hogy talán nem bánnám nagyon, ha a mi kertjeink is összeérnének valahol a nem olyan távoli jövőben.... :-D

szóval, mindent egybevetve, nagyon helyes a srác. nagyon magas, az a vékony, langaléta fajta, amelyik egyenesen tartja magát, és széles vállai vannak. kicsit (nagyon) előreállnak a fogai, ettől egy kicsit komikus az arca, de mégis helyes. olyan, hogy ránézel, és mosolyogsz. őszül itt-ott, és nagyon szép kék szemei vannak. barátnőt nem említett.

na jó, azt hiszem, jobb, ha ezt itt és most azonnal befejezem, mert még a végén:

:-D

Ui: kedves kóbor olvasóim ki nem mondott kérdésére válaszolva: nem, nem tudom még. azt sem tudom, felkészültem-e. majd kiderül. addig is -mindenesetre- megpróbálom ezt a bárgyú vigyort levakarni valahogy az ábrázatomról. :-)

Nem vagyok jó passzban. akármennyire jól sikerül a napom a suliban, akármennyi erőt is adnak a gyerekek, mire hazaérek, már itt vagyok, nagyon lent.

Iszonyatosan szeretnék valakit szeretni újra. Ugyanakkor érzem azt is, hogy mennyire nem tudnék most nyitott lenni senki másra, aki nem olyan, mint amilyen ő volt.

Patthelyzet. a Tarot-kártyában ez az

"Akasztott ember",

aki nem tud semmit sem tenni a helyzete ellen, csak várni, hogy a sorsa jobbra forduljon -és közben szemlélődni. Megfigyelni magát a helyzetet. Befelé fordulni. Mélyen elgondolkodni. Tűrni. Türelmet tanulni. Bízni abban, hogy egyszer vége lesz.

ma úgyamúgy rondán stresszes napom volt. s nincs kedvem semmihez, pedig lenne dolgom. internet-freak lettem. gyónom itt a gondolataimat a klaviatúrának, pfff. a párommal mindig megbeszéltük, kinek milyen napja volt aznap. hiányzik. ebben a pillanatban is a fülembe cseng a hangja, ahogy kérdezi ;,,,,-(

nagyon egyedül vagyok nélküle.

ma nem voltam túl jó passzban. mind1.

reggel álmodtam egy réges-régi (plátói) szerelmemmel. ma megnéztem őt az iwiw-en. ott van, jól van. jézusom, remélem nem kezdődnek el újra azok az idők, amikor minden nap órákig róla álmodoztam...

furcsa egyébként. tudom róla, hogy az édesanyjával ugyanaz történt, ami velem -fiatalon elveszítette a nagy szerelmét. utána való házasságából született ez a srác. erről kérdeztem őt álmomban.

na jó, ezt itt most befejezem.

hát akkor elkezdem az érdektelen énblogolást.

ami előrelépésnek tűnik az utóbbi időben, az az, hogy elkezdtem csinosabban öltözködni. na, nem mintha bárkit is fel akarnék szedni ezzel. csak valahogy most úgy tartja kedvem.

vicces, hogy tegnap ketten dícsértek meg emiatt: egy hajléktalan "szólt be" valami elismerőt, meg egy 2-3 éves kisgyerek: "harisnya van a nénin? és mit vett fel rá, szoknyát?" -:-) édes volt nagyon.

szóval, ilyesféle elismeréseket zsebeltem be tegnap. :-)

de ma apáékkal voltunk egy blues-kocsmában, és a zenész is rámmosolygott. ezt ünnepélyesen a nap fénypontjának nyilvánítom. :-)

valahogy nem akarok már szürke kisegér lenni, aki a párom mellett voltam. bármennyire is szerettem, ezt az igazság kedvéért be kell látni: P nem szerette, ha túl nőies vagyok. P azt szerette, ha az ő édes kis manócskája vagyok. s mivel nagyon-nagyon szeretett, én hálásan mutattam neki inkább csak ezt az oldalamat, és háttérbe szorítottam a nőt.

nahát ez a nő kezd most felszabadulni, és csupa olyat tesz, amit P rosszallana.