bősz boszi

folytatódik tovább. mostanában újrakezdtem az esti pityergéseket. nem tudom, mikor érek mindennek a végére, a kurvaéletbemár.

mindenki mondja, ne legyek türelmetlen, és igazuk is van.

ma láttam egy színdarabot, benne egy jelenettel, amikor egy sokat megélt pár épp készül kilépni a rokonok elé, mert hogy végre össze fognak házasodni. mi is ilyenek lettünk volna P.-vel az esküvő napján, na nem mintha olyan sokat megéltünk volna 3 év alatt, mint a színdarabban a pár, de legalább annyira mélyen szerettük egymást. aztán, valahányszor kénytelen vagyok megtapasztalni mások önzőségét (mint ahogy ma is) mindig eszembe jut, ő mennyire más volt. neki sosem voltak aggályai, ha adni kellett, és ez kurvára hiányzik. aztán eszembe jutnak az unokahúgai, akiket sikerült nagyon megszeretni, most viszont a köztünk lévő földrajzi távolság és a kapcsolat "okafogyottsága" miatt úgy tűnik, szintén el kell veszítenem. szeretem őket, de nem keresem a kapcsolatot velük, és ők sem velem, talán mert nem akarjuk egymás sebeit feltépni. de hiányzik az a hangulat velük, amikor együtt voltunk. istenem...a rohadt életbe.

a kisebbikkel fekete-fehér-igen-nemet játszottunk, az a lényeg benne, hogy úgy kell beszélgetnetek, hogy ezt a négy szót egyikőtök sem mondhatja ki. aki kimondja, veszít, és vannak szívatós kérdések, hogy milyen színű a tej/hó/korom, stb.... és nagyon vicces bír lenni. de főleg a kis hugi volt nagyon vicces, volt, hogy teljesen hülyére vert, mert már nagyon kiművelte magát a játékban. :-) ha egyébként édes kislánykát láttatok....istenem. bőghetnékem van, hogy ez már így sosem jön vissza talán.

és P is hiányzik.

....

nehéz napom volt tegnap, ma se sokkal jobb. meglátogattam P anyukáját, kimentünk a temetőbe, ez eléggé megadta az alaphangot. most előhozta belőlem a sírást, nem úgy, mint a múltkor. néha sajnálom, hogy nem itt temettük el P-t, néha jobb lenne, ha minden héten kimehetnék hozzá. persze, ki tudja, hogy valóban jót tenne-e.

mostanában azon gondolkozom, hogy oké, hogy a magam részéről tiszta, miért tűnt el az életemből. de P élete szempontjából is tudni akarom, hogy neki miért kellett befejezni. ez nekem fontos lenne, bár lehet, hogy nincs jogom tudni. de talán megnyugodnék, ha érteném. a halál mindig olyan érthetetlen, értelmetlen. szeretném hinni, hogy csak azért tűnik sokszor annak, mert mi nem vagyunk eléggé okosak, hogy megértsük.

(és nem is tudunk az illető helyébe úgy belehelyezkedni, olyan mély belátással lenni, hogy érthetővé váljék.)

jaj, nem tudom, miért maradok még itt.

tudom, hogy nem ilyeneket írtam még egy hete. olyan hullámzó ez az egész. szeretném hinni, hogy van még dolgom.

de hogy pótoljam azt, ami elveszett?

már belefáradtam a sírásba, és belefáradtam abba, hogy fáj még mindig a veszteség.

annyira szeretném tudni, miért ment el.

meg jó lenne, ha visszatérne belém az életösztön újra. olyan "szarok bele" lelkiállapotba kerültem, nem tudom, mikor múlik ez el.

elegem van. holnapután beszélek ii-vel, már nagyon várom.

azt érzem, hogy nagyon, NAGYON, nagyon szeretem még mindig P-t, és hogy ez soha nem fog elmúlni. és hogy nem akarok mást. hogy nem leszek képes senki mást elfogadni. hogy minden hibája mellett ő volt a tökéletes társam, és hogy meg tudok ugyan lenni nélküle, de minek, és hogy pótolni sem fogom tudni.

annak örülök, hogy én maradtam itt -nem azért, mert én élhetek. hanem mert ő ezt nem bírta volna ki.

Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap.....

/Oliverio Girondo verse, Dobos Éva fordításában/

ettől eltekintve, ma jó napom volt.

ez lehet hosszú lesz, előre bocs.

délelőtt az osztályommal voltam, patakpartot takarítottunk, és marha jól érezték magukat, nekem legalábbis úgy tűnt. tök lelkesek voltak, meg ökörködtek sokat, öröm volt nézni. és főleg öröm volt látni, hogy sikerült őket egy hasznos és önzetlen cél érdekében mozgósítani. (jó, a 'mozgósítani' szó erős túlzás, azt mondtam nekik, hogy csak orvosi igazolást fogadok el a hiányzásról, egyébként meg igazolatlan -na, ez megtette a hatását.) jól éreztem magam, bár nem kis szervezőmunkát igényelt a dolog. :-)

aztán találkoztam egy régi-régi barátnőmmel, néha sikerül összefutnunk. ő mondta, hogy próbáljak meg csak úgy létezni. "Just be."

aztán hazajöttem, és a csak létezés jegyében elszívtam egy szál cigit a teraszon.

majd ácsorogtam kicsit a páromról és rólam készült fénykép előtt, és pityeregtem egy sort.

nézegettem a könyveimet, megakadt a szemem Závada Pál Milotáján, gondoltam, el kéne olvasni, passzolna az életérzésemhez. aztán belegondoltam. NEM. azt most kifejezetten nem kéne elolvasnom.

majd megtaláltam egy régi-régi levelet, a legkedvesebb tanáromtól...

angoltanárom volt, középiskolában, rajongtam érte. mindig is hozzá akartam hasonlítani, mert valamit nagyon jól csinált. nem annyira a módszere volt jó, mert emlékszem, így utólag visszatekintve, mennyire dögunalmas tudott lenni vele egy nyelvtanóra, órák hosszat csak olvastuk fel a példamondatokat, amikbe bele kellett tenni helyes igeidőben az igét. és mégsem volt unalmas, számomra legalábbis. el akartam nyerni az elismerését, ezért minden mondat fontossá vált számomra.

namost ő, akit nevezzünk E.-nek, nem sokkal azután, hogy elballagtunk, elveszítette a párját, D.-t, akit szintén nagyon szerettünk, és ő is a tanárunk volt.

persze rengetegen ott voltunk a temetésén, és utána én írtam egy levelet E.-nek. nem tudom már, miféle hülyeségeket hordtam neki össze benne, 20 éves fejjel beleírtam mindazt, amiről úgy gondoltam, segíthet neki. nem számítottam rá, hogy válaszol, de megtette. Bemásolom ide a levelét.

My Dear B.! (a becenevem)

Thank You for your very kind letter. I have to apologise on two accounts, one is that I am writing to you in English, but that's how words come to me anyway, the other, that I am typing but my handwriting at the moment leaves somewhat to be desired, to say the least.

As far as D. is concerned, he is with me, inside me and he is here to stay as much as he can. Don't be afraid, I let him go, as much as he could and I allowed... I am not sure, but I think Dostoevsky said that suffering clears the soul, well at the moment I guess I have the clearest soul in the vicinity.

As far as the healing effect of time is concerned, that is a piece of nonsense. Time as it is, is an irrelevant thing, although we are all worried about it. /minden mi él egyaránt soká él, a százados fa, s az egynapos rovar.../ Time does not have the healing quality that is attributed to it...It may make open wounds to scars. But that is all to it. Yet you are right that I still, perhaps have something to give, do and learn...

As regarding strength, I have no choice and wish to you from the bottom of my heart that you should not have to try anything like this, ever!!

Things otherwise are looking up. I have left ... (az iskolánk neve) and hopefully going on to ... (egy másik iskola), at least for a year.

I am planning to take the ashes to ... (D. születési helye) on 14th August and lay them to final rest on the 16th.

Thanks for all you meant to us, now you mean to me.

Yours aye

E.

A temetés után nem sok idővel (talán egy évvel) beszélték, hogy talált magának egy másik párt. később láttam is az illetőt. szimpatikus, életvidám, szakállas bácsi volt, úgy nézett ki, mint egy jókedélyű télapó, csak neki még volt egy vicces kis tincse, ami be volt fonva, úgy sejtem, még a hippi-korszakából maradhatott meg neki. Illett E.-hez. és boldogok voltak. E. csak annyit mondott ezzel kapcsolatban, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy elfecséreljék. az interneten megismerték egymást, úgy döntöttek, igen, és a bácsi rögvest hozzá is költözött, egyébként több száz kilométerre a saját otthonától.

most nem tudom, mi lehet E.-vel,* de remélem, boldog, és tovább sugárzik azzal a varázslatos személyiségével mindazokra a szerencsésekre, akik közel kerülhettek hozzá. :-)

büszke vagyok rá, hogy tanított, és hogy akadtak pillanatok, amikor büszke volt rám, és persze, hogy megkaptam tőle ezt a levelet. büszke vagyok arra, hogy -ugyanúgy, ahogy P.- az életem része volt.

ami engem illet, ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, amit ma egy tablón láttam a Ferenciek terén: "ne sírj amiatt, ami elmúlt, inkább mosolyogj amiatt, ami megtörtént"

igyexem. fantasztikus emberek voltak az életem részei.

*Update: Azóta megtudtam, hogy E. néhány évet élt együtt a "kedves bácsival", aztán ő is meghalt. E. viszont azóta is él és alkot, sok-sok diákot okít tovább az angol nyelv gyönyörűségeire, és rajongói klubja van a facebookon.