mostanában mintha kezdenék megbékélni az egyedülléttel, de azért annyira nem, hogy ne járjon a fejemben állandóan, milyen jó is lenne újra társra lelni.

aztán, mikor írnak nekem a társkeresőn, meggondolom magam. megijedek. félek újra közel kerülni, azt hiszem. kurvajól feladták a leckét már megint, tiszta hülye voltam, mikor P mellett azt gondoltam, végre "egyenesbe" jött az életem. olyan kicsi hülye krumplik vagyunk, vicc az egész, mikor próbáljuk itt kitalálni, mitől leszünk boldogok.

visszatérve a társkeresőre.... egyre jobban zavar, hogy ezer és ezer lehetőség van.... én pedig ezerből nem tudok választani. a bőség zavara van, miközben jól tudom, hogy egyes-egyedül az idő minősége számít: eljött-e a pillanat a találkozásra, felkészültem-e egy következő (ki tudja milyen) társra?

halkan, mélyen itt dobol bennem, hogy még nem. de a mindennapok túléléséhez szükségem van legalább a remény egy picike morzsájára, hogy leszek egyszer újra boldog ember én is.