ma elgáncsolt az, ami elől pár napja menekültem, a szomorúság és a magány. mindegy. nem erről akarok írni.

nagyon sokat gondolkodom a halálról. a magaméról is. elképzelem, milyen jó lenne, ha valahogy véget érne az életem, mert magamtól nem fogok véget vetni neki. csak ábrándozom arról, hogy szép csöndben egyszercsak mondjuk megáll a szívem, míg alszom. vagy kiderül, hogy valami gyors lefolyású halálos betegségem van.

(oké, abbahagytam.)

mindenesetre, tök értelmetlen az életem így egyedül. semmire nem vágyom, de tényleg, abszolút komolyan mondom. nem vágyok semmi tárgyi dologra, vagy külföldi utazásokra, mert ami engem érdekel a világból, az úgyis univerzális. nem vágyok semmiféle tevékenységre, hastánc kipipálva, a munkámmal elketyegek (valójában az tartott eddig életben, hogy van munkám) de nincsenek előttem olyasféle kihívások, amikről ne tudnék lemondani pillanatok alatt. már lassan az a tudat sem tart itt, hogy anyámnak-apámnak micsoda szenvedést okozna, ha elveszítenének.

a buddhisták, mikor felveszik a vallást, "menedéket kérnek" a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában. (azaz az istenségben, a tanításban és a vallási közösségben) a 'menedékkérés' azonban itt nem azt jelenti, hogy félsz valamitől, menekülsz előle, és a tan megvéd. 'menedéket találni' azt jelenti, hogy erre teszed fel az életed. erre hegyezed ki a céljaidat, ez az oka a létezésednek. van, akinek ez a Dharma, van akinek a család, van, akinek a karrier.

ez baromira elgondolkodtatott. én úgy érzem, én P-ben találtam menedéket, s most, hogy ő nincs, csak hánykolódok a tengeren, mint egy kormányát vesztett hajó. fúj a szél erre-arra, de nincs önálló akaratom, amihez igazítani tudnám -a mindennapokon túl- az életemet.

szomorú, de igaz.

s azért érzem magam csökönyös szamárnak, mert sejtem, mi felé akarnak lökdösni: hogy valamelyik vallásban találjak menedéket -s esetleg utána, ha már megvan a stabil középpontom, akkor adnak mellém társat. ésszel belátom, hogy ez így lenne rendjén, hiszen pontosan az én példám mutatja, mennyire veszélyes egy másik emberben 'menedéket találni'. egy az, ha bármi történik vele, akkor ott tartasz, mint most én. ha nem történik vele semmi, akkor viszont óriási terhet rósz a vállára azzal, hogy tudja, ő a felelős a te életedért is. ha valaki rád tette fel az életét, nem könnyen dönthetsz úgy, hogy nem maradsz mellette.

ha olyan módon találsz menedéket egy másik emberben, ahogy én tettem, az olyan, mintha rábetonozódnál. most persze nehogy azt gondoljátok, hogy én P-t korlátoztam volna bármiben, amit meg akart volna tenni. de ha egyszer úgy döntött volna, neki ez a kapcsolat végetért, na, akkor nem lett volna túl könnyű neki felszedni a horgonyt. rajta lett volna a felelősség énértem, hiszen szeretett.

azt hiszem, ez valami parányi, de mégis iszonyatosan fontos különbség szeretet és szeretet között. úgy szeretni valakit, hogy közben te stabil vagy, önálló célja és értelme van az életednek -vagy pedig úgy, hogy őbelőle csinálsz középpontot.

csak hát, akkor itt jön az 5000 dolláros kérdés: hova a fenébe helyezzem a középpontomat?

nem érzem, hogy fel tudnám tenni az életemet -és a teljes szívemet- egy vallásra, akármennyire is egyetértek vele. egyszerűen -legbelül-még mindig az a hitetlen kutya vagyok, ami mindig is voltam. kétkedő, racionális. valami akadályoz abban, hogy belemerüljek.

azt hiszem, ezt a problémát sem ma oldom meg. megyek, bevágom a szunyát, természetesen még mindig egyedül -a kibaszott kurva életbe.