hú, sok minden van, netem viszont nincs otthon (bedöglött a rooter), úgyhogy nem tudom megírni ezt a sok mindent. meg nemsoká utazom is egyet megint, de utána jövök, és irgalmatlanul beszámolok a fennforgásokról.
azért hogy izguljatok picit.... nem akarom elkiabálni, de az egyik netes ismeretség elég biztatónak tűnik..... :-)
spirituális fejlődésem is kapott egy kis gázfröccsöt mostanság, döcögök vele tovább....
a többit majd. :-)
hogy itt alkalmatok van röhögni. mindenesetre kapcsolódik az előzőekhez, és én spec. hülyére röhögtem magam rajta.....
annyi hapsi reglapját megnéztem már, hogy gyakorlatilag lenullázódtak az elvárásaim. honnan tudjam, melyik lenne a jó nekem? miután egy nagy csomó IQ-harcos és/vagy nárcisztikus egohuszár kiesik, még mindig marad rengeteg átlagos, helyes-kedves-rendes (vagy annak tűnő) srác, ezekből lejönnek azok, akik sajnos a külsejük tekintetében visszariasztanak....
a maradék ezerből néhány ír, de abszolút nem fog meg, mert egyszerűen unalmas....
na és akkor van néhány nem unalmas, velük szívesen levelezek egy ideig, aztán elvesztem az érdeklődést pár levél után....
volt egy, amelyik kicsit hasonló cipőben járt, mint én, igen jól reagált rám, meg minden.... na, ő az, aki meg nem lép be két hete a keresőbe....erre varrjak gombot. :-)
kénytelen vagyok tovább kutakodni, azzal az erősödő érzéssel, hogy feleslegesen próbálkozom, mert a villám becsapódásának időpontját ezzel sajnos nem tudom siettetni.
Update:
mostanában mintha kezdenék megbékélni az egyedülléttel, de azért annyira nem, hogy ne járjon a fejemben állandóan, milyen jó is lenne újra társra lelni.
aztán, mikor írnak nekem a társkeresőn, meggondolom magam. megijedek. félek újra közel kerülni, azt hiszem. kurvajól feladták a leckét már megint, tiszta hülye voltam, mikor P mellett azt gondoltam, végre "egyenesbe" jött az életem. olyan kicsi hülye krumplik vagyunk, vicc az egész, mikor próbáljuk itt kitalálni, mitől leszünk boldogok.
visszatérve a társkeresőre.... egyre jobban zavar, hogy ezer és ezer lehetőség van.... én pedig ezerből nem tudok választani. a bőség zavara van, miközben jól tudom, hogy egyes-egyedül az idő minősége számít: eljött-e a pillanat a találkozásra, felkészültem-e egy következő (ki tudja milyen) társra?
halkan, mélyen itt dobol bennem, hogy még nem. de a mindennapok túléléséhez szükségem van legalább a remény egy picike morzsájára, hogy leszek egyszer újra boldog ember én is.
sajnos a nov. 1-jét kint töltöttem, de azért tudtam időt szakítani a gyertyagyújtásra és az elmélyedésre. sajnos közeledik az egyéves évforduló is. :-(
olyan nem is tudom milyen lelkiállapotban vagyok egyébként. halottak napján nagyon komolyan "elbeszélgettem" magamban P-vel, főleg a lelkiismeretfurdalásaimról, hogy mit csinálnék másképp, ha a mostani fejemmel lennék az adott szituációban. vannak dolgok, amik a mai napig nem hagynak nyugodni. a milettvolnahák is, de főleg a sok-sok önzőségem vele szemben.
van egy furcsa érzésem emellett: hogy nem forgatnám vissza az idő kerekét. ezt az egy évet főleg nem, de a különös az, hogy a P-vel együtt töltött három évet sem. pontosabban, nem biztos, hogy a mostani fejemmel ugyanazt tudnám átélni P mellett, mint amit régen. más ember lettem, átformáltak a történtek belülről. ez kívülről nem feltétlenül látszik, de olyan, mintha más "vegyiértékem" lenne, amiatt, ami történt velem -és nem szeretnék már visszamenni a régi vegyiértékemre, még P kedvéért sem. más kérdés, hogy mit élnék át, ha holnap reggel mondjuk elém toppanna, és azt mondaná, hogy mindez csak egy rossz álom volt....az biztos, hogy ha lehet, még többször éreztetném vele, hogy mennyire szeretem, és még jobban igyekeznék a kis hülye önző dolgaimon túllépni, még jobban figyelnék rá, és még több örömet próbálnék okozni neki. visszatekintve átértékelődnek a kicsinyes harcaim, amiket vívtam vele, és felértékelődnek azok az alkalmak, amikor odafigyeltem és örömet tudtam szerezni neki.
hát így...
még mindig nem megy ki a fejemből ez a quimby-szám. gyilkos és gyógyító egyszerre.
ma nálam volt anya és beszélgettünk az egy évvel ezelőtti dolgokról. mindketten beleborzongtunk, mennyire nehéz is volt. utólag már nem is tudom, hogy bírtam ki ép ésszel. különösen az első egy-két hónap volt nagyon rossz, szerintem nem is voltam normál tudatállapotban. ha nagy baj ér, sokkal sebezhetőbb és érzékenyebb leszel, abban az értelemben, hogy kifinomodik az érzékelésed. mint mikor ledörzsölődik az ujjad hegyéről a bőr, és ezerszeresen érzel vele mindent.
nem, nem mennék vissza egy évvel ezelőttre, pedig akkor még a Jóisten is az ölében tartott, hogy bajom ne essen. köszöntem szépen, de jobb így, kipottyanva, viszont kevesebb fájdalommal.
Utolsó kommentek