bősz boszi

sajnos a nov. 1-jét kint töltöttem, de azért tudtam időt szakítani a gyertyagyújtásra és az elmélyedésre. sajnos közeledik az egyéves évforduló is. :-(

olyan nem is tudom milyen lelkiállapotban vagyok egyébként. halottak napján nagyon komolyan "elbeszélgettem" magamban P-vel, főleg a lelkiismeretfurdalásaimról, hogy mit csinálnék másképp, ha a mostani fejemmel  lennék az adott szituációban. vannak dolgok, amik a mai napig nem hagynak nyugodni. a milettvolnahák is, de főleg a sok-sok önzőségem vele szemben.

van egy furcsa érzésem emellett: hogy nem forgatnám vissza az idő kerekét. ezt az egy évet főleg nem, de a különös az, hogy a P-vel együtt töltött három évet sem. pontosabban, nem biztos, hogy a mostani fejemmel ugyanazt tudnám átélni P mellett, mint amit régen. más ember lettem, átformáltak a történtek belülről. ez kívülről nem feltétlenül látszik, de olyan, mintha más "vegyiértékem" lenne, amiatt, ami történt velem -és nem szeretnék már visszamenni a régi vegyiértékemre, még P kedvéért sem. más kérdés, hogy mit élnék át, ha holnap reggel mondjuk elém toppanna, és azt mondaná, hogy mindez csak egy rossz álom volt....az biztos, hogy ha lehet, még többször éreztetném vele, hogy mennyire szeretem, és még jobban igyekeznék a kis hülye önző dolgaimon túllépni, még jobban figyelnék rá, és még több örömet próbálnék okozni neki. visszatekintve átértékelődnek a kicsinyes harcaim, amiket vívtam vele, és felértékelődnek azok az alkalmak, amikor odafigyeltem és örömet tudtam szerezni neki.

hát így...

még mindig nem megy ki a fejemből ez a quimby-szám. gyilkos és gyógyító egyszerre.

ma nálam volt anya és beszélgettünk az egy évvel ezelőtti dolgokról. mindketten beleborzongtunk, mennyire nehéz is volt. utólag már nem is tudom, hogy bírtam ki ép ésszel. különösen az első egy-két hónap volt nagyon rossz, szerintem nem is voltam normál tudatállapotban. ha nagy baj ér, sokkal sebezhetőbb és érzékenyebb leszel, abban az értelemben, hogy kifinomodik az érzékelésed. mint mikor ledörzsölődik az ujjad hegyéről a bőr, és ezerszeresen érzel vele mindent.

nem, nem mennék vissza egy évvel ezelőttre, pedig akkor még a Jóisten is az ölében tartott, hogy bajom ne essen. köszöntem szépen, de jobb így, kipottyanva, viszont kevesebb fájdalommal.

drága szerelmem...

hát, tegnap iszonyatosan szar napom volt, a nap végére anya jött át vigasztalni (miután hangosan zokogtam neki a telefonba).

igazából az álommal kezdődött. mielőtt elaludtam volna, sírtam, sokat. egyszerűen még mindig ott lángolt a lelkemben az érzés, hogy mennyire jó is volt P szívét a sajátoméhoz közel tudni, és úgy éreztem, talán most is ott van a közelemben, csak most nem tudom úgy magamhoz szorítani, mint régen. és hajtogattam neki, hogy mennyire szeretem, hogy vele akarok lenni, meg hogy hogy hagyhatott itt......és csak nagyon-nagyon sokára nyugodtam el.

aztán azt álmodtam, hogy egy ló van összegömbölyödve egy autó anyósülése mögött, ott fekszik, és -talán- alszik. azután előrébb került, az anyósülés elé. nem tudom már, hogy aludt, vagy meghalt, de mintha P lett volna. aztán egy akváriumot láttam, amiben P lebegett, és én kimentettem onnan, és elkezdtem lélegeztetni, és feléledt. nagyon örültem, és boldogan újságoltam az egyik kollégámnak, hogy képzelje el, P feléledt és most már úgy tűnik életben marad. aztán felébredtem, és rájöttem, hogy ez kurvára csak egy álom volt. :-(((

aztán az egész napom rohadt fárasztó volt, közben találkoztam az egyik évfolyamtársammal, aki kérdezte, megyek-e az évfolyamtalálkozóra, amit szerveznek, mondtam, hogy nem, mert P-ről még úgysem tudnék beszélni, másról meg minek. meg nem mellesleg, óriásit csalódtam abban a -most már csak volt- barátomban, aki szervezi az egészet.

aztán, az egyik osztályban is van egy gyerek, akivel nem bírjuk egymás fejét, és épp kulminált a dolog ővele is.

na, ezek után bevonultam a tanári vécébe (az egyetlen hely a suliban, ahol egyedül lehet lenni) és jól kibőgtem magam. utána mintha mi sem történt volna, még leadtam öt órát. (a csütörtök extra hosszú nap nálunk.) 

mire hazaértem, azt se tudtam, mit tegyek magammal. aztán átjött anya, és az jót tett, beszélgettünk P-ről, meg mindenféléről, ami eszünkbe jutott. aztán cserébe hazafurikáztam, majd bezuhantam az ágyba. aztán mára virradóra is volt egy álmom, ami mellett szintén nem lehet szó nélkül elmenni.

azt álmodtam, hogy újjászületek, mégpedig a következő életembe. nézegettem a kezeimet, lábaimat, tök idegennek tűntek, pl. vastagabbak voltak az ujjaim, mint most. és a bal lábamon össze volt nőve két ujj, pontosan úgy, ahogy a nagypapámnak is volt. megnéztem magam a tükörben, és az arcom is egész más volt: nem sokkal P halála előtt

utaztam a vonaton, és láttam egy nőt magammal szemben, akinek az arca lenyűgözött: nőies, nyugodt, mégis erőtől sugárzó arc volt, kicsit Buddha-szerű, mandulavágású szemekkel. akkor felsóhajtottam magamban: én, akármennyit küzdök is érte, sose leszek ilyen. ebben az álmomban ilyesmi volt az arcom. megnéztem a fogaimat is közelebbről, ezeket nem fedte teljesen az ínyem, szinte látszott a szemfogam gyökere. és éles, szálkás volt a széle, mint amikor a csont hosszában törik. ez nem tetszett, arra gondoltam, hogy most egy csomó dolgot újra kell csinálnom, például a fogszabályozást is, amivel pedig már egyszer (ebben az életemben) megszenvedtem.

jól telt a hétvége, együtt voltam nagyszüleimmel és anyával, mindannyiunknak jót tett, de főleg nagymamámnak, akit talán sikerült kicsit pozitívabb irányba terelni, bár félve írom ezt le, nem akarom még elkiabálni.

ami engem illet, tegnap elgondolkoztam a Tarot-n, amit vagy két hete vetettem. bár nem szégyellem, de büszke sem vagyok arra, hogy P legjobb barátjával együtt voltam egy éjszakát alig több, mint két hónappal P halála után. igaz, iszonyatos időszakon voltam túl, és fizikailag és lelkileg is olyan volt az az együttlét, mintha gyógyír lett volna, vagy elsősegély, fájdalomcsillapító, vagy így kaptam erőre a továbbiak elviselésére, nem is tudom. Ez így mind, együtt. Azóta nem voltam senkivel, és gyanítom, jó ideig nem is leszek még, mert annyira azért vagyok Nő, meg érző ember, hogy szimplán csak a testi élvezet miatt ne feküdjek össze senkivel. P barátját magamhoz engedtem, sőt magamhoz hívtam, mert megértett, segíteni és vígasztalni akart, és mert olyan szintű simogatást és testi közelséget tudott adni, amit az ember még csecsemőként kap meg az anyjától, de utána már legközelebb csak a szexualitásban.

ezek voltak az indokok, nem vagyok túl büszke rá, bár nem is kínzom magam a lelkiismeret-furdalással, csinálja utánam méltóbb módon, aki tudja.

ugyanakkor...azt hiszem, túlságosan kapcsolatorientált vagyok. ezért volt lehetséges (és elkerülhetetlen), hogy mint a fuldokló, akartam kapaszkodni akárkibe-bárkibe P halála után. akkor azt hittem, és ez éltetett, hogy akár már 1-2-3 hónapos gyásszal a nyakamban összejöhetek életem következő párjával. lófaszt, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy akkor ebben láttam az egyetlen kiutat. tegnap az jutott eszembe, hogy ha nem a kapcsolat számít, hanem az ember, akkor P-t nem tudom így "megcsalni" halála után, nem akarom őt pár hónap alatt lecserélni valaki másra. akkor tudtam volna egyenes derékkal gyászolni, ha nem vagyok kapcsolatfüggő. és most is az lenne a dolgom, hogy végre megtanuljam magam jól érezni párkapcsolat nélkül is. egyedül örülni a jó dolgoknak az életemben, és önmagamért is megtenni a dolgomat, nem pedig csak azért, hogy az épp aktuálisan mellettem lévő társ elismerését kivívjam.

újra vagyok... hastánc-workshopon voltam a hétvégén, ami majha jó vót. :-)

az is nadjon jó volt, hogy vezettem tök sokat, és ahogy egyre jobban megy, úgy kezdem én is egyre jobban élvezni. szóval, menünk, én meg a tütü, mindenfelé. :-)

ugyanakkor- ez anyámnak jó meglátása volt, amikor valamelyik nap megjegyezte, hogy sorra látogatom a helyeket, ahol P-vel boldogok voltunk. tényleg így van. ma pl. Egerben jártam, mert szép emlékek fűznek oda. persze el is szomorodtam, ahogy mindig.

sokszor egyébként már nem is az ő hiánya fáj -sajnos már alig-alig emlékszem, milyen is volt vele lenni, illetve, ez nem jó szó rá, mert tudok emlékezni, ha akarattal felidézem, de egyre kevesebbszer akarom. szóval, nagyon sokszor inkább az keserít el, hogy olyan szörnyen reménytelennek tűnik az újrakezdés.

most már abszolút önálló vagyok, mindent meg tudok csinálni, amihez ő kellett régebben, ugyanakkor...értelmetlen az életem nélküle/vagy valaki nélkül, akit szerethetek, és aki szeret engem. csinálok ugyan egy csomó mindent, de úgy érzem, ezeknek akkor lenne igazán értelmük, ha megoszthatnám valakivel. nagyon magányos vagyok így. nem azért, elviselem én az egyedüllétet, és néha szükségem is van rá. de sokszor...teher, és ilyenkor azt kívánom, bárcsak meghaltam volna én is aznap, amikor ő. ha nem jön egy új szerelem, tök fölösleges volt kiküzdenem magam ebből a gyászból. akkor fölösleges volt a saját túlélésemért küzdeni. ilyenkor átkozom azt a fránya életösztönömet, ami nem engedett még idejében meghalni. vagy nézegetek magam köré, hogy vajon mi végett is vagyok én még itt, nem esik-e a fejemre egy cserép holnapután, és vet véget ennek a felemás állapotnak. olyan, mintha a senki földjén lennék. már nem P., de még nem bárki más.

eszembe jutott egy szerintem szép és érzékletes hasonlat.

 olyan, mintha P-vel megtanultam volna egy nyelvet tökéletesen beszélni, és most kiderül, hogy ezt a nyelvet már soha többet nem használhatom, helyette viszont meg kellene tanulnom egy másik nyelvet -valaki másét.

őszintén szólva nem bánnám már.

Mai álmom: a „vecsési” temetőben vagyunk, ahol P el van temetve. Először a déd? nagy?szülei sírjánál állunk, a háttérben fehérre száradt facsonkok –halott mind. A tiszteletadás után megyünk át P sírjához, és kétségbeesve látom, hogy nem találom a sírját a soron, ahol pedig lennie kell. A temetőgondnokot megkeressük, ő azt mondja, hogy nincs meg a sír, mert odaveszett, elöntötte a víz. Odavezet minket, ahol a sír maradványai vannak, egy pincehelység, vagy félig földalatti kripta, ami valóban csupa víz, és a padlón P testének maradványai eliszamósodott, fehér folyadékként. A gondnok mondja, hogy ha akarjuk, persze összeszedhetjük a maradványait, de hát ki csinálná ezt meg?-céloz rá, hogy mennyire szörnyű és gusztustalan lenne az egész művelet. Egy képet látok, hogy hogy kellene ezt csinálni - egy csövön keresztül felszívnák a folyadékot, bele egy műanyag tartódobozba. aztán (mintha már meg is történt volna) újra körbenézve azt látom, hogy P hófehér csontjai szerteszét hevernek a padlón.

-jaj nagyon le vagyok hangolódva….nagyon hiányzik P.

ma nagyon sokat autóztam, kezdjük szokni egymást, én meg a tütü. kétszer voltam a Belvárosban is, parkolni is tudtam (mert hétvége van, meg szerencsém is volt), szóval minden nagyon jó. most ahogy jöttem hazafelé, nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan merre is kell jöjjek, de emlékeztem, P hol-merre szokott fordulni, és kurvajól hazajöttem, bár utólag nem tudnám megmondani, pontosan merre is jártam. ahogy csorogtam hazafelé az éjszakában, belegondoltam, hogy hányszor hozott haza bennünket P ezen az úton, miközben én már félig bóbiskoltam, vagy csak néztem ki az ablakon. emlékszem a keze tartására is, ahogy fogta a kormányt. és olyan rohadt dolog, hogy ez, hogy saját kocsim legyen, és hogy magam vezessem haza magam, ez nem jöhetett volna létre, ha ő él. és hogy milyen rohadtul hiányzik. annyira jó srác volt. annyira jó ember volt, pont mellém való, olyan, amilyet szeretek, akire fel tudok nézni, akivel összhangban vagyok. nem tudom, képes leszek-e valakivel ennyire összhangba kerülni újra. félek, hogy nem. nagyon, nagyon szomorú lettem ma estére. pedig olyan vidám, mozgalmas napom volt. tök büszke is vagyok magamra, hogy mindez sikerült. csak az a rossz, hogy nincs kivel megosztani.

olyan értelmetlen az életem nélküle.

most már mindenem megvan, amit akartam. úgy érzem, az önállóságom teljes. 

-csak az a kérdés, minek.

most már azt is elhiszem, hogy van alapja annak, hogy a gyászra egy évet szán a népi hagyomány. nálam tegnapelőtt múlt 7 hónapja, de még mindig elő-előjön a fájdalom. és még mindig őriz az agyam néhány képet, ami különösen fájdalmas marad. az utolsó nap. az utolsó este. miután meghalt és a testvére kivezetett a szobájából, szinte ő vitte az egész súlyomat, és bennem akkor tudatosult, hogy P-től el kell szakadnom és felzokogtam. vagy mikor az intenzíven először mentem be hozzá, és alig volt magánál, és alig volt egy ép testrésze, és még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megmondja nekem, hogy szeret. vagy mikor a műtét után magához tért, és fel akart kelni, pedig nem lett volna szabad, és én NEM tudtam neki segíteni, és dühös volt, rám is. ezek feldolgozhatatlan dolgok. jaj nem tudom. nem tudok mást, csak leírni, azt ami épp van.

vagy a mi lett volna, ha...ebbe bele se kéne mennem... az elején sok ilyen gyötört, mi lett volna, ha borítékot csúsztatunk a főorvos zsebébe -talán jobban figyelnek rá, és életben marad?

mi lett volna, ha kevésbé hiszünk az orvosainak? mi lett volna, ha én is jobban utánanézek a bajának az interneten, talán rábeszélhettem volna az orvosokat, hogy vigyék át máshova...persze, ha a szállításba hal bele, akkor meg azért nem tudnék élni se most a bűntudattól.

mi lett volna, ha észreveszem rajta, hogy nem akar már élni, talán rábeszélhettem volna, hogy küzdeni kell, akármi van, még tovább. 

mi lett volna, ha még több időt vagyok bent nála, vagy inkább kevesebbet kellett volna? lehet, hogy túlságosan lefárasztottam(-tuk.) vagy az lett volna a jobb, ha még több látogatási időt csikarok ki az orvosoktól... vagy akkor pont emiatt kelletlenebbé váltak volna ők is P felé? nem tudom.

Mi lett volna, ha életben marad? tudott volna úgy felépülni, hogy minőségi életet élhessen újra? én nem tudom, de hiszem, hogy igen. akkor is nagyon hittem benne. mindannyian hittünk benne, hogy felépül. de ő mindig is könnyen feladta a dolgokat. hibáztatom ezért, hogy nem küzdött. azt mondta, szeret. értem életben kellett volna maradnia. de ő föladta, és mivel nagyon közeli szerettei már várták odaát, hát döntött, őket választotta, és elment, nem pedig engem, és a küzdelmes felépülést. keményen hangzik, tudom -de szerintem ez történt -megcsapta a másik világ szele, és onnan már nem akart visszajönni. természetesen biztos soha nem lehetek már ebben. de ez egy hipotézis, amihez vissza-visszatérek, valahányszor erről gondolkozom.

egyetlen dolog van, amiben azonban biztos vagyok. hogy jó volt, hogy mellette voltam, és simogattam az arcát, mikor elment. és jó volt, hogy súgtam a fülébe megnyugtató dolgokat, talán még hallotta. és jó volt, hogy még előtte, amíg altatásban volt, nagyon sokat fogtam a kezét. mást nem tudok. csak azt tudom, hogy iszonyatosan szerettem, és hogy még most is nagyon szeretem, és elkeserít, hogy semmi ráhatásom nincs arra, hogy valaha is (akárhol, akárhogyan) kapcsolatba kerüljek vele újra. ez a legszörnyűbb. bemesélhetném magamnak a keresztény mesét, hogy a túlvilágon találkozunk majd. azt mondják azok, akik a klinikai halál állapotán átestek, hogy halálunkkor találkozunk a már korábban elhunyt szeretteinkkel. csak remélni tudom, hogy így lesz.

(elnézést a fekete humorért, bár ez sem csak humor persze)

de ha így lesz, én akkorát bemosok neki, hogy azt nem éli túl.

....

nehéz napom volt tegnap, ma se sokkal jobb. meglátogattam P anyukáját, kimentünk a temetőbe, ez eléggé megadta az alaphangot. most előhozta belőlem a sírást, nem úgy, mint a múltkor. néha sajnálom, hogy nem itt temettük el P-t, néha jobb lenne, ha minden héten kimehetnék hozzá. persze, ki tudja, hogy valóban jót tenne-e.

mostanában azon gondolkozom, hogy oké, hogy a magam részéről tiszta, miért tűnt el az életemből. de P élete szempontjából is tudni akarom, hogy neki miért kellett befejezni. ez nekem fontos lenne, bár lehet, hogy nincs jogom tudni. de talán megnyugodnék, ha érteném. a halál mindig olyan érthetetlen, értelmetlen. szeretném hinni, hogy csak azért tűnik sokszor annak, mert mi nem vagyunk eléggé okosak, hogy megértsük.

(és nem is tudunk az illető helyébe úgy belehelyezkedni, olyan mély belátással lenni, hogy érthetővé váljék.)

jaj, nem tudom, miért maradok még itt.

tudom, hogy nem ilyeneket írtam még egy hete. olyan hullámzó ez az egész. szeretném hinni, hogy van még dolgom.

de hogy pótoljam azt, ami elveszett?

már belefáradtam a sírásba, és belefáradtam abba, hogy fáj még mindig a veszteség.

annyira szeretném tudni, miért ment el.

meg jó lenne, ha visszatérne belém az életösztön újra. olyan "szarok bele" lelkiállapotba kerültem, nem tudom, mikor múlik ez el.

elegem van. holnapután beszélek ii-vel, már nagyon várom.

azt érzem, hogy nagyon, NAGYON, nagyon szeretem még mindig P-t, és hogy ez soha nem fog elmúlni. és hogy nem akarok mást. hogy nem leszek képes senki mást elfogadni. hogy minden hibája mellett ő volt a tökéletes társam, és hogy meg tudok ugyan lenni nélküle, de minek, és hogy pótolni sem fogom tudni.

annak örülök, hogy én maradtam itt -nem azért, mert én élhetek. hanem mert ő ezt nem bírta volna ki.

Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap.....

/Oliverio Girondo verse, Dobos Éva fordításában/

hiányzik a P-vel együtt töltött idő. eszembe jutott, mikor voltunk Kapolcson, és szakadt az eső, mi meg rohangásztunk fel-alá a domboldalon, és csókolóztunk, és boldogok voltunk....

meg hiányzik az obi-ba járás. akkoriban utáltam vele vásárolni menni, mert hihetetlenül körülményes és lassú volt....namost a birka hozzám képest idegbeteg állat, de azt a tempót még én sem bírtam cérnával. legalábbis eleinte sokat veszekedtem vele emiatt. a végére viszont valahogy megszoktam, meg talán ő is idomult kicsit...

most meg hiányzik ez, hogy menjünk az obiba, és vegyünk valami csacskaságot a kertbe, meg nézelődjünk, meg szivassuk közben egymást, és utána cipekedjünk fel a cuccokkal....

olyan jó volt, és én nem is tudtam róla.... :-/

a hülye feje úgy hiányzik...amikor hisztis voltam, mindig viccet csinált belőle, vagy mondta, hogy "ne zsémbelj már!" -egyszerűen nem lehetett rá haragudni.

magányos vagyok. tomhogyuncsi.

számomra meg elkeserítő. P annyira jó ember volt. jó srác. önzetlen társ.

olvasgatok egy blogot, amit egy srác ír, aki annyira hasonlít P-re: tervezgeti a közös jövőjét a párjával, agyal a pénzügyeken, hogy miből hozza majd ki a saját lakást, meg ilyenek. még P élt és boldogok voltunk, amikor elkezdtem őt olvasgatni, pont emiatt: annyira hasonlónak láttam a boldogságunkat az övékével.

és most tessék, itt vagyok: sehol sem.

szomorú és magányos vagyok, és hiányzik P.

most átmegyek anyáékhoz, mert itt vannak a nagymamámék. addig sem magamban őrlödöm itt.

puszi nektek.

el vagyok kámpicsorodva, pedig tök jó dolgok történtek ma. többek közt tartottam egy marha jó önismereti foglalkozást, szinte szárnyaltam együtt a kölykökkel. jó volt. úgy éreztem, tudtam segíteni az egyik lánynak, aki olyan, mintha a 15 évvel ezelőtti önmagam lenne.

megéltem, hogy erős vagyok, hatalmamban áll segíteni, és meg is teszem, és szárnyalok a boldogságtól, meg a hálától, hogy ilyesmiket tehetek. jó volt.

aztán találkoztam o.k.-val, elmeséltem neki (amit még itt nektek nem), hogy esténként van úgy, hogy félek itthon egyedül. nem sokszor fordul elő, de néha rámjön a szorongás, hogy betörnek hozzám megint, mint januárban. szerinte a szorongás, meg a betörés mint esemény, mindig az "Árnyék"-unkkal kapcsolatos. lehet, nem tudom. (Az Árnyék jungiánus fogalom, a személyiségünk elfojtott, sötét részét jelenti, a hibáinkat, amikkel nem akarunk szembesülni.)

aztán kiültem kicsit a Liszt Ferenc térre, elszívtam egy cigit, és közben elmerengtem. éreztem magamban a várakozást, a vágyakozást, amit tegnap-tegnapelőtt is. azt gondoltam, valakinek mellém kéne ülnie, MOST. konkrétan úgy gondoltam, P. utódja kellene, hogy odaüljön... ehelyett egy rigó kezdett el énekelni a lámpavason tőlem nem messze, és az olyan volt, mintha a lelkemből énekelt volna, elcsivitelte a nagyvilágba, a sok-sok süket fül mellett el a messzeségbe, hogy magányos és keresi a párját.

aztán a rigó elrepült, szedelőzködtem én is, s most itthon vagyok, csivitelek kicsit én is a világba a bajomról, hátha jobb lesz.

igazából az keserített el hazafelé jövet, hogy megpróbáltam P.-t magam mellé képzelni, és már nem ment. ugyanaz történik, mint mikor a nagypapámat vesztettem el: egy idő után már nem tudtam felidézni az arcát, a hangját. nem akarom, hogy P.-vel is így legyen. elkeseredtem, hogy nem tudom elképzelni az arcát oldalnézetből, vagy nem úgy, ahogy szeretném. vagy hogy milyen érzés volt mellette ülni.

na, ezektől elszomorodtam.

ma összeszereltük P biciklijét. nagyon féltette, nem is engedte, hogy kipróbáljam, úgyhogy ma ültem rajta először. nagyon jó bicaj. ő építette, és mivel mindennel csak akkor volt elégedett, ha tökéletesre sikerült, hát bizton állíthatom, hogy azon felül, amit most maszatoltunk rajta, a bicaj valóban tökéletes. amikor tekertem rajta hazafelé, kicsit olyan volt, mintha vele lettem volna. a bicaj maga olyan, mint ő volt. csak nem fogom merni használni, nehogy ellopják...

ha most látott hazafelé jönni, azt hiszem azt gondolta, jó, hogy ilyen jól megcsinálta ezt a biciklit az ő kis manócskájának. aki persze akkorát bőgött hazafelé, mint egy ház. és aki sokkal boldogabb lenne a kurva bicaj nélkül, csak a párja mellette lenne.

***

ma takarítottam is. poroltam a párnákat, és beléjük püföltem az elkeseredésemet amiért P-t elvették tőlem. kurva sors. gyűlölöm. miért pont nekem kellett ezt megélni? na és ha kurva jól megtanulok egyedül lenni, az mire lesz nekem jó? és akkor mi van? semmi kedvem tovább csinálni ezt a mókuskereket. kezdem megérteni a buddhistákat, hogy ki akarnak szállni ebből a körforgásból. kurvára nincs kedvem fejlődni. ILYEN ÁRON NEM, HOGY ELVESZIK TŐLEM AZT, AKI A LEGKEDVESEBB, ÉS AKI ANNYIRA ÉRTÉKES EMBER VOLT, ÉS ANNYI MINDENT TUDOTT, ÉS ANNYIT TUDOTT ADNI......EGY JÓ EMBERT ELVESZNEK, MIKÖZBEN ANNYI ÖNZŐ, BECSTELEN, LELKIISMERETLEN PATKÁNY ÉLI VILÁGÁT....NEM IGAZSÁG!!!!

***

nagyon szerettem a kezét... nagy, erős fogású keze volt, mindig száraz, erőteljes és meleg, nagyon szép ujjakkal...amikor már az intenzíven volt, sokat fogtam a kezét, a csövektől egyébként sok minden máshoz hozzá sem fértem volna, és bár mély altatásban volt, olykor-olykor megszorította vele az enyémet. olyankor mélyebben is lélegzett, a szívverése is felgyorsult. küzdött azért, hogy még akkor is jelezze, hogy szeret. meg az elején, mikor műteni vitték, és még eszméleténél volt többé-kevésbé, és el kellett engednem, akkor is kereste a kezével az enyémet. istenem. annyira szeretnék még egyszer kézenfogva végigmenni vele az utcán....annyira jó volt fogni az ő meleg, erős kezeit.

és egyébként ahhoz képest, milyen nagy kezei voltak, nagyon finoman tudott bánni velük, számtalanszor végzett velük nagyon aprólékos munkákat.

csak néha izzadt a tenyere, amikor kellemetlen helyzetbe került, akkor. ebből egyébként azonnal lehetett is tudni, hogy baj van.

a csuklója meg -nem tudom máshogy kifejezni: gömbölyű volt. volt benne egy plusz hajlat, amit az apukájától örökölhetett, mert fényképekről láttam, hogy neki is olyan volt. akkor látszott főleg, amikor az asztalra könyökölt és a tenyerének támasztotta az arcát. ez a gömbölyűség az elején számomra furcsa volt, férfiatlannak gondoltam. aztán egyre inkább kezdtem összekötni az ő lágyságával, azzal a lágysággal, amivel szeretni tudott -és most már ez a gömbölyű csukló külön hiányzik.

(istenem, hogy röhögne rajtam, hogy képes vagyok az ő csuklójáról bármit is írni, pláne ilyen hosszasan....igaza is lenne, mert felesleges érzelmeskedés -csak jelen esetben éppenséggel itt bőgök a monitor előtt, mert már soha többet nem tarthatom a kezemben az ő kezét.)

úgy látszik, folytatódik a hullámvasút...

ma megint szarul vagyok, mióta hazajöttem. most minthogyha megfordult volna az életem: a suliban vagyok boldog, idehaza nem. belegondoltam, hogy ha most még a munkámat is elveszíteném, akkor azt hiszem, már tényleg nem lenne, ami megtartson.

valahogy ingadozik a hitem abban, hogy valaha is újra fogom tudni kezdeni. P sajnos túl jó volt. őhozzá képest...persze tudom, nem szabadna összehasonlítgatnom, de önkéntelenül is megteszem.

hú, szarul vagyok, de nagyon. gyűlölöm ezt az értelmetlen életemet. ugyanakkor, vannak benne dolgok, amiket szeretek. a kölykök bent a suliban. néhány kolléga. a hastánc. az autogén tréning. ezeket szeretem csinálni. csak kicsit úgy érzem magam, mint aki unalmában cicomázza a lakását, de közben tudja, hogy tök fölösleges, amit csinál, mert nem költözik be mellé senki, aki élvezhetné mindezt.

én is így érzem, hogy unalmamban cicomázom az életemet, de csak azért, hogy többé-kevésbé hasznosan teljék az idő, amíg.... hát ez az. amíg nem tudom mi történik.

ha csak rájönnék, miért kellett a páromnak elmennie.... -de tényleg, igazán, a valóságos és teljes magyarázatot akarom erre - akkor könnyebb lenne nekem is újrakezdeni.

vagy ha lenne valaki, akivel megoszthatnám az örömömet-bánatomat, valaki, akit be tudnék fogadni az életembe. de vajon lesz-e ilyen valaha is?????

az első hónapban annyira erős volt a hitem. most meg megkérdőjelezek mindent, ami akkor 1000%-os volt. például, hogy vigyáznak rám. hogy mindennek megvan az értelme. hogy az én életemben a történteknek van valami mély, misztikus jelentősége. hogy ez olyan volt, mint egy beavatás. -ma este mindez reménytelenül elfuseráltnak és hazugnak tűnik.

ehh, jobb lesz ha lefekszem és megpróbálom ezt kialudni.

Úgy tűnik, a tendencia sajnos folytatódik... ma gyakorlatilag ugyanazt produkáltam, amit az első hónapokban: napközben, a suliban minden rendben volt, aztán a villamoson hazafelé már alig bírtam tartani magam, és hazaérve ordítva zokogtam vagy fél órát, miközben végignéztem az albumot, amit P-ről állítottam össze. mostanra sikerült megnyugodni, de szarul vagyok, lássuk be. nem bírom a hiányát, és nem bírom az értelmetlenséget sem. jól  kib...ott velem, hogy itthagyott, ennyit tudok mondani.

tegnap vele álmodtam, de nem nagyon tudtam reggel átgondolni, úgyhogy csak annyi maradt meg, hogy vele vagyok, tudjuk, hogy ez az utolsó együttlétünk, mert a világnak vége lesz. olyan világvége hangulat is van, az emberek barikádozzák el magukat, meg ilyesmi.

hiányzik egy társ az életemből, ugyanakkor nem tudom, érzelmileg tudnék-e reagálni valakire, ha úgy komolyra fordulna az ügy valakivel.

faszom ebbe a világba.

nagyon befelé forduló is lettem -na nem mintha valaha is különösebben társasági lény lettem volna, de ez most még a saját számomra is szokatlan. anyán és tesómon kívül senkit nem tűrök meg huzamosabb ideig magam mellett, de még őket se sokáig. keresnek telefonon, emailen, de nincs kedvem reagálni se. hagyjon mindenki békén. P nélkül tényleg a világon semminek nincs értelme. magányra vágyom, ugyanakkor nehezen is bírom a magányt.

ilyenkor reménykedem, hogy hátha velem is történik valami váratlan baleset, és P után mehetek. persze, aztán utána már féltem az életemet. de tényleg csak vegetálok itt, lassan 5. hónapja. anya persze kitérne a hitéből, ha bármi történne velem. 

ehh, nem tudom. kiúttalannak érzem ezt az állapotot. egyedül is akarok lenni, meg nem is, szeretnék is valakivel újra együtt lenni, meg nem is, szóval, patthelyzet.

Elolvastam P emailjeit, amiket írt nekem még az elején. istenem....drága kicsi szerelmem.....

az a legrosszabb, hogy még mindig érzem, ahogy a szeretet elönt iránta, és -jobb híján- ilyenkor csak magamban beszélek hozzá, és mondom neki azokat a szavakat, amiket akkor mondtam, amikor még élt.

annyira erősen érzem még mindig, hogy szeretem. és nem tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel most, hogy nincs.

hát tessék, ez van, itt vagyok. kellett nekem valakit ennyire közel engedni magamhoz.

kicsit olyan, mintha ezzel a szándékos elvonulással tölteném ki a haragomat a világon, amiért ez történt velem. mintha a barátaimat, ismerőseimet, rokonaimat büntetném, amiért így elbánt velem a sors. azt hiszem, ez van a magányba való önkéntes száműzetésem mögött.

Ha Kübler-Ross nénit nézem, (aki azt mondta, a gyász szakaszai: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás), szóval szerintem a sorrend nálam más. először volt a sokkos állapot, ami tartott vagy egy hónapig. utána egy hosszú szakasz az elutasítás és alkudozás szakasza, amikor azt reméltem, valakivel tudom őt pótolni. s ami most van, az az alkudozás utáni depresszió és düh.

szeretnék már a végére érni. számolgatom a napokat, mintha egy börtönből várnám a szabadulásomat. sose hittem, hogy ekkora kulimászba kerülök valaha is. jó lenne már egy fél évvel öregebbnek lenni. tényleg nem tudok mást tenni, csak várni, és leírni, ami van.

nagyon félek a nyári szünettől. félek, mi lesz, ha a suli nem foglalja le majd az időmet.

Hogy hol tartok most?

Jó kérdés. Ha Kübler-Ross néni szerint nézem a dolgot, akkor azt hiszem valahol az alkudozás és a depresszió tájékán, amennyiben kezdek szembenézni azzal, hogy tényleg egyedül kell maradnom most egy ideig.

Az értelmetlenséggel továbbra is bajom van, de "tudom, most tűrni kell..."

Remélem, utólag majd meglátom, miért.

Hogy a páromnak miért kellett elmennie, ezt azt hiszem, soha nem fogom megtudni. de nyomós oka kellett, hogy legyen rá, ebben biztos vagyok. ha látott engem az első hónapban, márpedig azt hiszem, látott -akkor a szíve szakadt meg. az első éjszaka tudom, hogy velem volt. aztán álmomban is eljött még párszor, aztán eljött elbúcsúzni. a szeméből áradt az ő mérhetetlen szeretete, még egyszer utoljára. azóta fent van valahol, a csillagokban, én pedig néha felnézek az égre és megkeresem.

szóval nehéz erről írni.

az emberek nem várják azt, amit tettem, egy olyan boldog szerelem utáni gyászban, amilyen a miénk volt. az emberek szeretik, ha a világ egyszerű és kiszámítható, vagy fekete - vagy fehér. az emberek nem tudják, mi zajlik más emberek lelkében.

világéletemben szeretetre szomjaztam, és rengeteget szenvedtem a szeretet hiányától, amíg meg nem ismertem a páromat. ő olyan volt, mint egy végtelen melegséget árasztó kályha...az ő mérhetetlen szeretete feltétel nélkül áradt felém, és én ezért rendkívül hálás voltam neki. éreztem, ahogy ez a szeretet betölti és meggyógyítja ezt a végtelen tátongó űrt, ami mindig is bennem volt. ezt köszönhetem neki. egy régi barátnője írta nekem, miután meghalt, hogy a párom rettenetesen keresett valakit, akit a párjaként szerethet. én pedig rettenetesen kerestem valakit, aki szeretni tud engem. megtaláltuk egymást és azt hiszem, neki ezért érdemes volt élnie, nekem pedig ezért volt érdemes megszületnem. mielőtt pofáncsapott bennünket a sors, volt egy pillanat, amikor azt éreztem, és ki is mondtam neki, hogy ha csak ennyi volt, és holnap meghalunk, én úgy fogom érezni, érdemes volt. hát a sors nem késlekedett sokat...rá egy hónapra már az intenzíven fogtam a kezét.

szóval...szeretethiányos voltam, és mivel ő volt az, aki ezt betöltötte, miután elment...egyszerűen túl sok volt a magány. túl sok volt az, amin átmentem. túl sok volt a veszteség. a testemben éreztem a felhalmozódott feszültséget.

Faludynak van egy szép versfordítása:

Liu Teh-Zsen: Mindjárt temetés után

Nem kezdtünk ki egymással - sem én, sem felesége-,

mert szerettük mindketten. Ez most a temetése.

-"Maradjunk" -szól az özvegy-, "így talán jobban bírom."

Ingemet kiterítem alánk a puha síron.

Nem volt könnyű egyikőnknek sem, hiszen a legjobb barátja volt. Megköszöntem neki az éjszakát, és azóta egyedül vagyok.

Nem mintha nem próbálkoztam volna azóta is más férfiakkal pótolni őt. Próbálkoztam. De nem ment, mert rájöttem, hogy Ő valóban és a szó legigazibb értelmében pótolhatatlan.

és arra is rájöttem, hogy mióta betöltötte bennem ezt az űrt, már nem vagyok úgy kiszolgáltatva annak, hogy szeressen valaki -tehát ráérek. csak a dolog értelmetlenségével van bajom. mindig volt valami célom az életemben, valami képem a jövőről, amit szeretnék. A párommal ez adott volt...esküvő, gyerekek. És ő fantasztikus apja lett volna a gyerekeimnek. ekörül forogtak a gondolataim, nemhiába kezdtem egy szüléssel kapcsolatos bejegyzéssel ezt a blogot még "azelőtt".

A történtek meggyőztek arról, hogy az élet -és a jövő- tervezhetetlen. Vagy legalábbis nem tervezhető olyan módon, ahogy a legtöbb ember képzeli, és ahogy én is képzeltem még 4 hónappal ezelőtt.

Azután jött egy szakasz, ami egyfelől nagyon nehéz volt, és amire másfelől nem vagyok túl büszke.

Rengeteget sírtam. mindenféle módon, minden nap, mindenhogyan.

"Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap....."

/Oliverio Girondo verse/*

-és üvöltve sírni, meg úgy, hogy ne lássák. Sírni dühből, hálából. Sírni mert élünk, elsírni azt, ami kimondhatatlan, és elsírni azt, amit már százszor kimondtunk. Sírni szeretetből. Sírni megszokásból. Nosztalgiából sírni, önsajnálatból és aggódva. Sírni átkozódva, imádság közben és valóban egész nap. hát így.

újra visszamentem közben dolgozni, ami jót tett, mert napközben össze kellett szedjem magam, tehát egyfelől a kényszer miatt, másfelől meg azért, mert nekem elég sok erőt ad a munkám, hál' istennek.

így hát napközben mosolyogtam, este pedig zokogtam és ordítottam. így ment ez hetekig.

viszont ekkor már lassan kezdtem látni a végét. egy sebet képzeltem magamra, ami akkora, mint két tenyér, és a bal mellkasom alsó részén lüktet. aztán láttam, ahogy ez a seb kezd megnyugodni, jelenleg....hogy is mondjam. varas, azt hiszem.

megragadott az élet fenségessége. olyan aprócskának éreztem magam a mindenségben...szinte láttam magam körül a sorsomat alakító hatalmas erőket, és éreztem, mennyire reménytelen a mi magunk elenyésző akaratával ellenük feszülni. Azt is éreztem, hogy ezek az erők valami rejtelmes és csodálatos módon, de az én előrehaladásomat szolgálják, és dobálnak ugyan, de mégis vigyáznak rám, puhára esem, és ebben biztos voltam. különös és váratlan módon megerősödött a hitem. és ami még különösebb felfedezés volt, hogy elkezdtem befelé figyelni, még jobban, és kezdtem meghallani a szívem hangját. megérzéseim, különös álmaim lettek. de erről később, előtte essünk túl a nehezén...szóval, most az jön, amire nem vagyok büszke.

 *A vers Dobos Éva gyönyörű műfordításában a Szív sötét oldala c. filmben hangzik el.

A gyásznak Elisabeth Kübler-Ross szerint 5 szakasza van -ugyanúgy, ahogy a haldoklásnak: -elutasítás, -düh, -alkudozás, -depresszió, -belenyugvás.

   -akit ez bővebben érdekel, itt utánanézhet:

http://www.lelkititkaink.hu/halal_fazisai.html

Én nem tudom, átmentem-e minden szakaszon, vagy hogy egyáltalán érdemes-e szakaszolni ezen bármit is.

Mindenesetre úgy döntöttem, leírom, én mit éltem meg ezekből. el tudom képzelni, hogy van ember, akinek ez hasznos lehet.

Nekem szerencsém volt -bizonyos szempontból- mert felkészülhettem a veszteségre. miután beütött a krach, 16 napig volt a párom az intenzíven -ezalatt vele lehettem sokat, ami nagyon jó volt. másrészt szerencsém volt, mert úgy hozta a sors, hogy mellette lehettem az utolsó pillanatokban, és ezért is nagyon hálás vagyok.

az első két nap pokol volt. hitetlenség, sokk, beláthatatlan és végeérhetetlen fájdalom. bár már elég rutinosnak tartom magam a lelki fájdalom túlélésében és elmulasztásában, ez a feladat olyannak tűnt, mint a Himaláját megmászni. elkeserített, hogy nem látom a végét. még soha nem volt olyan, hogy ne láttam volna a fájdalom végét, valahol, akármilyen messze is a jövőben, de mindig ott volt. még a legrosszabb időszakaim is focipályányinak tűntek ehhez képest, amit most akkorának éreztem, mint mondjuk Európa.

szóval, nem hittem benne, hogy egyszer a végére érek.

nem is tudtam racionálisan gondolkodni. találtam egy ártatlan emailt, amit egy lánynak írt -és bebeszéltem magamnak, hogy nyilván megcsalt. kizárt dolog egyébként, de akkor 100%-ig hittem benne. ez valahol hasznos volt, mert teremtett egyfajta elsődleges eltávolodási lehetőséget Tőle. bebeszéltem magamnak, hogy egész idő alatt átvert, megcsalt, emlékeket szedtem elő, amik ezt megerősíthették, és dühös elkeseredettséget, csalódottságot éreztem. szembefordultam vele -hogy valahogy elszakítsam magam tőle.

addigra már ezer szállal kötődtünk egymáshoz -ez elmondhatatlan, milyen érzés, mikor a másik feled egyszercsak nincs.

mindig mondogattuk egymásnak, hogy mekkora ajándék az az élettől, hogy megtaláltuk egymást, és hogy soha nem akarjuk egymást elveszíteni. mintha éreztük volna. valahol éreztük is, ebben biztos vagyok.