....
nehéz napom volt tegnap, ma se sokkal jobb. meglátogattam P anyukáját, kimentünk a temetőbe, ez eléggé megadta az alaphangot. most előhozta belőlem a sírást, nem úgy, mint a múltkor. néha sajnálom, hogy nem itt temettük el P-t, néha jobb lenne, ha minden héten kimehetnék hozzá. persze, ki tudja, hogy valóban jót tenne-e.
mostanában azon gondolkozom, hogy oké, hogy a magam részéről tiszta, miért tűnt el az életemből. de P élete szempontjából is tudni akarom, hogy neki miért kellett befejezni. ez nekem fontos lenne, bár lehet, hogy nincs jogom tudni. de talán megnyugodnék, ha érteném. a halál mindig olyan érthetetlen, értelmetlen. szeretném hinni, hogy csak azért tűnik sokszor annak, mert mi nem vagyunk eléggé okosak, hogy megértsük.
(és nem is tudunk az illető helyébe úgy belehelyezkedni, olyan mély belátással lenni, hogy érthetővé váljék.)
jaj, nem tudom, miért maradok még itt.
tudom, hogy nem ilyeneket írtam még egy hete. olyan hullámzó ez az egész. szeretném hinni, hogy van még dolgom.
de hogy pótoljam azt, ami elveszett?
már belefáradtam a sírásba, és belefáradtam abba, hogy fáj még mindig a veszteség.
annyira szeretném tudni, miért ment el.
meg jó lenne, ha visszatérne belém az életösztön újra. olyan "szarok bele" lelkiállapotba kerültem, nem tudom, mikor múlik ez el.
elegem van. holnapután beszélek ii-vel, már nagyon várom.
azt érzem, hogy nagyon, NAGYON, nagyon szeretem még mindig P-t, és hogy ez soha nem fog elmúlni. és hogy nem akarok mást. hogy nem leszek képes senki mást elfogadni. hogy minden hibája mellett ő volt a tökéletes társam, és hogy meg tudok ugyan lenni nélküle, de minek, és hogy pótolni sem fogom tudni.
annak örülök, hogy én maradtam itt -nem azért, mert én élhetek. hanem mert ő ezt nem bírta volna ki.
Utolsó kommentek