bősz boszi

ma elgáncsolt az, ami elől pár napja menekültem, a szomorúság és a magány. mindegy. nem erről akarok írni.

nagyon sokat gondolkodom a halálról. a magaméról is. elképzelem, milyen jó lenne, ha valahogy véget érne az életem, mert magamtól nem fogok véget vetni neki. csak ábrándozom arról, hogy szép csöndben egyszercsak mondjuk megáll a szívem, míg alszom. vagy kiderül, hogy valami gyors lefolyású halálos betegségem van.

(oké, abbahagytam.)

mindenesetre, tök értelmetlen az életem így egyedül. semmire nem vágyom, de tényleg, abszolút komolyan mondom. nem vágyok semmi tárgyi dologra, vagy külföldi utazásokra, mert ami engem érdekel a világból, az úgyis univerzális. nem vágyok semmiféle tevékenységre, hastánc kipipálva, a munkámmal elketyegek (valójában az tartott eddig életben, hogy van munkám) de nincsenek előttem olyasféle kihívások, amikről ne tudnék lemondani pillanatok alatt. már lassan az a tudat sem tart itt, hogy anyámnak-apámnak micsoda szenvedést okozna, ha elveszítenének.

a buddhisták, mikor felveszik a vallást, "menedéket kérnek" a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában. (azaz az istenségben, a tanításban és a vallási közösségben) a 'menedékkérés' azonban itt nem azt jelenti, hogy félsz valamitől, menekülsz előle, és a tan megvéd. 'menedéket találni' azt jelenti, hogy erre teszed fel az életed. erre hegyezed ki a céljaidat, ez az oka a létezésednek. van, akinek ez a Dharma, van akinek a család, van, akinek a karrier.

ez baromira elgondolkodtatott. én úgy érzem, én P-ben találtam menedéket, s most, hogy ő nincs, csak hánykolódok a tengeren, mint egy kormányát vesztett hajó. fúj a szél erre-arra, de nincs önálló akaratom, amihez igazítani tudnám -a mindennapokon túl- az életemet.

szomorú, de igaz.

s azért érzem magam csökönyös szamárnak, mert sejtem, mi felé akarnak lökdösni: hogy valamelyik vallásban találjak menedéket -s esetleg utána, ha már megvan a stabil középpontom, akkor adnak mellém társat. ésszel belátom, hogy ez így lenne rendjén, hiszen pontosan az én példám mutatja, mennyire veszélyes egy másik emberben 'menedéket találni'. egy az, ha bármi történik vele, akkor ott tartasz, mint most én. ha nem történik vele semmi, akkor viszont óriási terhet rósz a vállára azzal, hogy tudja, ő a felelős a te életedért is. ha valaki rád tette fel az életét, nem könnyen dönthetsz úgy, hogy nem maradsz mellette.

ha olyan módon találsz menedéket egy másik emberben, ahogy én tettem, az olyan, mintha rábetonozódnál. most persze nehogy azt gondoljátok, hogy én P-t korlátoztam volna bármiben, amit meg akart volna tenni. de ha egyszer úgy döntött volna, neki ez a kapcsolat végetért, na, akkor nem lett volna túl könnyű neki felszedni a horgonyt. rajta lett volna a felelősség énértem, hiszen szeretett.

azt hiszem, ez valami parányi, de mégis iszonyatosan fontos különbség szeretet és szeretet között. úgy szeretni valakit, hogy közben te stabil vagy, önálló célja és értelme van az életednek -vagy pedig úgy, hogy őbelőle csinálsz középpontot.

csak hát, akkor itt jön az 5000 dolláros kérdés: hova a fenébe helyezzem a középpontomat?

nem érzem, hogy fel tudnám tenni az életemet -és a teljes szívemet- egy vallásra, akármennyire is egyetértek vele. egyszerűen -legbelül-még mindig az a hitetlen kutya vagyok, ami mindig is voltam. kétkedő, racionális. valami akadályoz abban, hogy belemerüljek.

azt hiszem, ezt a problémát sem ma oldom meg. megyek, bevágom a szunyát, természetesen még mindig egyedül -a kibaszott kurva életbe.

nem értem, mi zajlik a világban. eddig is magas fordulatszámon pörögtünk, de most mintha még eggyel magasabb sebességbe kapcsolt volna mindenki.

ma (is) 6-kor végeztem a suliban, már tök fölösleges volt elmenni hastáncra, mert lemaradtam volna az első fél óráról... így hát hazajöttem. (röhejes egyébként, hogy az elvileg heti 24-25 órám mellett 8-tól 6-ig tök simán eltelik az idő a tennivalókkal.....jó-jó, nem panackodom, tudom, nekünk van nyári szünetünk, úgyh. be is fogtam.)

de gyűlölöm ezt a rohanást. ami alapesetben kellemes és örömet okozó lenne, az is elromlik, mert nem tudok időt szánni rá. ezért hagytam ki ii-t is, mert egyszerűen zavart, hogy nem tudnék sem előtte, sem utána elgondolkozni azon, amiről beszélek vele.

muszáj az embernek néha nemet mondania dolgokra, még ha nehéz is.

pfff...

egyedül is érzem magam, de ezt már mondtam.

a társkeresőn....istenem, olyan nehéz választani. kábé hatezer értelmes hapsi van, akivel levelezek (vagy leveleznem kéne), de ma nagyon eszembe jutott a Kis Herceg. hogy a világon száz meg száz rózsa van, és mind egyformák, mert nem lettek megszelídítve. így érzem magam én is. akikkel levelezek, mindegyik csak egy a százból. hogyan válasszam ki, melyik legyen az az egy, aki különleges? most kéne, hogy az intuícióm segítsen.

a hétvégém tök jó volt, egyébként, találkoztam egy igazi hamisítatlan buddhista szerzetessel. tök olyan volt, amilyennek elképzel az ember egy ilyet: mosolygós, jó humorú, szinte sugárzik, és tök megnyugtató a közelében lenni. szeretnék egyszer (mondjuk valamelyik következő életemben) buddhista szerzetes lenni. bár igen sok szabályt be kell tartaniuk, több mint 200-at. ebből csak egy a nőtlenség...(amibe én konkrétan belehalnék, amennyire igénylem a társat magam mellé)

lehet, hogy ezért veszítettem el P-t -mert valami okból odafent úgy döntöttek: na, ezt a kiscsajt jól megszadizzuk....társat akar?! de ééédes.... juszt sem kap!! -és röhögnek a markukba.

de nem, egyébként, ha komolyan végiggondolom, inkább az a helyzet, hogy jót akarnak. csak én nem tudom elfogadni az odáig vezető utat, kábé úgy, mint egy makacs szamár is megy mindenfelé, csak épp arra nem, amerre hajtják.

nem tudok semmi újat írni.

cserébe rájöttem, hogy az, hogy az ember megtanuljon jól szeretni, egy életre szóló projekt.

baszki, milyen hülye leveleket kapok a társkeresőn.....

"szia, van kedved ismerkedni?" nembazmeg, unatkozni jöttem ide.

de nagyon... :-(

egyrészről, az elhavazódás minősített esete áll fenn, ennek köszönhetően lemondtam az órát ii-vel (pont azt, basszus...) de egyszerűen nem férek bele az időmbe. az órarendem is kissé szar, de én is tehetek róla, mert túlvállaltam magam, így egyetlen délutánom sem szabad a héten, kivéve a péntek -az is csak azért mert akkor már tényleg a fű se nő.

mindegy...majd lesz valahogy. hullára fárasztom magam, mert semmiről sem tudok lemondani. sem a mellékállásomról, mert kihívás, sem a hastáncról, mert jólesik, sem ii-ről, mert az meg kell. csak így nem tudom lelkiismeretesen elvégezni a munkámat, és ez idegesít. ma majdnem leordítottam az egyik gyerek fejét, ami ijesztő. hálistennek az utolsó pillanatban megálltam, és inkább visszanyeltem a dolgot, ettől függetlenül valamit sürgősen ki kéne találni...

de nem emiatt vagyok lent. tegnap este is már szarul voltam, ma meg aztán...senki sincs körülöttem, aki úgy szeressen, mint P....és rendkívül magányosnak érzem magam. egyedül vagyok, mint az ujjam, és sokszor azt kívánom, bár én is meghaltam volna vele együtt. csak én túlságosan akartam élni, de mostanság elgondolkodom, hogy mi a fasznak, így, egyedül.

talán azért vagyok ilyen rohadt magányos, hogy bárki jön is P után, tudjak majd neki örülni, és ne kezdjem rögtön P-vel összehasonlítgatni. hát, jelentem, a legjobb úton haladok afelé, hogy a legutolsó megbízhatatlan alkesz kukást is körbeugráljam, feltéve ha némi érdeklődést tanúsít irántam. basszus. nem lesz ez így jó.

na megyek, elhantolom magam, csak előtte még vacsizom egyet.

fárasztó hetem volt, meg szomorkás. most végig sokat szomorkodtam, főképpen azon, hogy miafaszé' kell nekem már megint azzal foglalkoznom, hogy társat találjak -amikor P. annyira megfelelt nekem. minden tekintetben. szóval, újra bőgicsélős hangulatban vagyok, és ez lehet, hogy nem lesz egy átmeneti állapot.

a társkeresőn is....könyörgöm, milyen szempont alapján kéne válogatnom? próbálok a megérzéseimre hagyatkozni, de még így is...

mégiscsak kéne vetni kártyát, azt hiszem.

annyi mindenre most jövök rá, hogy P. mit-miért csinált....meg arra, hogy sokszor neki volt igaza, és én tök hülyeségeken hisztiztem. meg arra is most jövök rá, hogy észre kellett volna vennem, hogy fel fogja adni, és sokkal többet kellett volna biztatnom, elsorolni neki százszor, mi minden miatt kell még élnie. nem tettem meg mindent, mert túlságosan lefoglalt az, hogy velem mi történik. ha kevésbé vagyok önző, jobban odafigyelek a jelzéseire, P. talán életben marad.

ezek kavarognak bennem ma. meg az, hogy újra fogom-e tudni kezdeni. elfog a fájdalom, ha mélyen belegondolok, hogy esetleg a helyébe léphetne valaki.

volt egy pár nap, amíg jól éreztem magam egyedül, de most belémállt a nyugtalanság megint. most újra rossz egyedül.

nem merek belegondolni abba, hogy talán véglegesen elcsesződött minden. P-t elveszítettem, és bár most már sokkal jobban tudnám szeretni őt is, meg a leendő gyermekünket is, lehet, hogy hiába, túl késő. talán nem is fog jönni egy második igazi, hanem csupa komolytalan faszfejjel hoz majd össze a sors, mint P. előtt. de nem, az nem történhet meg. inkább elmegyek apácának, de hogy több seggfejjel nem állok össze, az hétszentség.

 azt hiszem, lassan itt lesz az ideje hogy újra kártyát vessek.

...nem is folytatom. elég, ha csak a címkéket bejelölöm.

jaj, istenem, egy csomó velem-korú ismerős lány körülöttem babát vár.... úgy szeretnék egyszer én is anya lenni...

persze, bizonyára rengeteg önfeláldozással jár, de ebből is (ahogy a tanításból) tudnék magamnak önismereti-spirituális utat csinálni...szóval, úgy érzem, menni fog.

persze, egyelőre még kurvára nem ezen kéne gondolkoznom, hanem beleélni magam, hogy egyedül vagyok, szabad vagyok, azt teszek, amit akarok, akkor, amikor akarok, igazából nem kell senkire különösebb tekintettel lennem a döntéseimben. próbálom kiélvezni, amíg lehet.

jól telt a hétvége, együtt voltam nagyszüleimmel és anyával, mindannyiunknak jót tett, de főleg nagymamámnak, akit talán sikerült kicsit pozitívabb irányba terelni, bár félve írom ezt le, nem akarom még elkiabálni.

ami engem illet, tegnap elgondolkoztam a Tarot-n, amit vagy két hete vetettem. bár nem szégyellem, de büszke sem vagyok arra, hogy P legjobb barátjával együtt voltam egy éjszakát alig több, mint két hónappal P halála után. igaz, iszonyatos időszakon voltam túl, és fizikailag és lelkileg is olyan volt az az együttlét, mintha gyógyír lett volna, vagy elsősegély, fájdalomcsillapító, vagy így kaptam erőre a továbbiak elviselésére, nem is tudom. Ez így mind, együtt. Azóta nem voltam senkivel, és gyanítom, jó ideig nem is leszek még, mert annyira azért vagyok Nő, meg érző ember, hogy szimplán csak a testi élvezet miatt ne feküdjek össze senkivel. P barátját magamhoz engedtem, sőt magamhoz hívtam, mert megértett, segíteni és vígasztalni akart, és mert olyan szintű simogatást és testi közelséget tudott adni, amit az ember még csecsemőként kap meg az anyjától, de utána már legközelebb csak a szexualitásban.

ezek voltak az indokok, nem vagyok túl büszke rá, bár nem is kínzom magam a lelkiismeret-furdalással, csinálja utánam méltóbb módon, aki tudja.

ugyanakkor...azt hiszem, túlságosan kapcsolatorientált vagyok. ezért volt lehetséges (és elkerülhetetlen), hogy mint a fuldokló, akartam kapaszkodni akárkibe-bárkibe P halála után. akkor azt hittem, és ez éltetett, hogy akár már 1-2-3 hónapos gyásszal a nyakamban összejöhetek életem következő párjával. lófaszt, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy akkor ebben láttam az egyetlen kiutat. tegnap az jutott eszembe, hogy ha nem a kapcsolat számít, hanem az ember, akkor P-t nem tudom így "megcsalni" halála után, nem akarom őt pár hónap alatt lecserélni valaki másra. akkor tudtam volna egyenes derékkal gyászolni, ha nem vagyok kapcsolatfüggő. és most is az lenne a dolgom, hogy végre megtanuljam magam jól érezni párkapcsolat nélkül is. egyedül örülni a jó dolgoknak az életemben, és önmagamért is megtenni a dolgomat, nem pedig csak azért, hogy az épp aktuálisan mellettem lévő társ elismerését kivívjam.

történik belül... annál több minden kívül. nagyon sok intéznivalóm volt, dolgok, amiket halogattam, és most elkezdtem a végére járni.

ii-nél (erről pedig írni akartam) előjöttek a szüleimmel kapcsolatos történetek, lényeg annyi, hogy nagyon kevés szeretetforrás volt az életemben, aki volt, azt meg elveszítettem (nagypapám, P.) a kérdés bennem most az, hogy mi a jó eget tegyek, próbáljak meg találni új forrást, vagy inkább nekem kéne függetlenednem bármiféle forrástól? nehéz ügy ez. nem tudom, melyik lenne a helyes út.

tegnap összefutottam egy sráccal, aki megmozgatott itt belül. de valahogy csak elszomorodtam az egésztől. amúgy is, tudomásom szerint párkapcsolatban él, úgyhogy felejtős. :-(

munkás volt ez a hét, lehet, hogy a következő is az lesz, még nem tudom.

amúgy meg elvagyok. el-elszomorodom, ma délután pl. elhatároztam, hogy ha valaha is esküvőm lesz, nem engedem, hogy a kocsisor dudáljon, mert ha valaki épp magányos, annak külön rosszul esik hallani mások boldogságát. persze, ez hülyeség, mindegy is.

ma nagyon sokat autóztam, kezdjük szokni egymást, én meg a tütü. kétszer voltam a Belvárosban is, parkolni is tudtam (mert hétvége van, meg szerencsém is volt), szóval minden nagyon jó. most ahogy jöttem hazafelé, nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan merre is kell jöjjek, de emlékeztem, P hol-merre szokott fordulni, és kurvajól hazajöttem, bár utólag nem tudnám megmondani, pontosan merre is jártam. ahogy csorogtam hazafelé az éjszakában, belegondoltam, hogy hányszor hozott haza bennünket P ezen az úton, miközben én már félig bóbiskoltam, vagy csak néztem ki az ablakon. emlékszem a keze tartására is, ahogy fogta a kormányt. és olyan rohadt dolog, hogy ez, hogy saját kocsim legyen, és hogy magam vezessem haza magam, ez nem jöhetett volna létre, ha ő él. és hogy milyen rohadtul hiányzik. annyira jó srác volt. annyira jó ember volt, pont mellém való, olyan, amilyet szeretek, akire fel tudok nézni, akivel összhangban vagyok. nem tudom, képes leszek-e valakivel ennyire összhangba kerülni újra. félek, hogy nem. nagyon, nagyon szomorú lettem ma estére. pedig olyan vidám, mozgalmas napom volt. tök büszke is vagyok magamra, hogy mindez sikerült. csak az a rossz, hogy nincs kivel megosztani.

olyan értelmetlen az életem nélküle.

most már mindenem megvan, amit akartam. úgy érzem, az önállóságom teljes. 

-csak az a kérdés, minek.

most már azt is elhiszem, hogy van alapja annak, hogy a gyászra egy évet szán a népi hagyomány. nálam tegnapelőtt múlt 7 hónapja, de még mindig elő-előjön a fájdalom. és még mindig őriz az agyam néhány képet, ami különösen fájdalmas marad. az utolsó nap. az utolsó este. miután meghalt és a testvére kivezetett a szobájából, szinte ő vitte az egész súlyomat, és bennem akkor tudatosult, hogy P-től el kell szakadnom és felzokogtam. vagy mikor az intenzíven először mentem be hozzá, és alig volt magánál, és alig volt egy ép testrésze, és még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megmondja nekem, hogy szeret. vagy mikor a műtét után magához tért, és fel akart kelni, pedig nem lett volna szabad, és én NEM tudtam neki segíteni, és dühös volt, rám is. ezek feldolgozhatatlan dolgok. jaj nem tudom. nem tudok mást, csak leírni, azt ami épp van.

vagy a mi lett volna, ha...ebbe bele se kéne mennem... az elején sok ilyen gyötört, mi lett volna, ha borítékot csúsztatunk a főorvos zsebébe -talán jobban figyelnek rá, és életben marad?

mi lett volna, ha kevésbé hiszünk az orvosainak? mi lett volna, ha én is jobban utánanézek a bajának az interneten, talán rábeszélhettem volna az orvosokat, hogy vigyék át máshova...persze, ha a szállításba hal bele, akkor meg azért nem tudnék élni se most a bűntudattól.

mi lett volna, ha észreveszem rajta, hogy nem akar már élni, talán rábeszélhettem volna, hogy küzdeni kell, akármi van, még tovább. 

mi lett volna, ha még több időt vagyok bent nála, vagy inkább kevesebbet kellett volna? lehet, hogy túlságosan lefárasztottam(-tuk.) vagy az lett volna a jobb, ha még több látogatási időt csikarok ki az orvosoktól... vagy akkor pont emiatt kelletlenebbé váltak volna ők is P felé? nem tudom.

Mi lett volna, ha életben marad? tudott volna úgy felépülni, hogy minőségi életet élhessen újra? én nem tudom, de hiszem, hogy igen. akkor is nagyon hittem benne. mindannyian hittünk benne, hogy felépül. de ő mindig is könnyen feladta a dolgokat. hibáztatom ezért, hogy nem küzdött. azt mondta, szeret. értem életben kellett volna maradnia. de ő föladta, és mivel nagyon közeli szerettei már várták odaát, hát döntött, őket választotta, és elment, nem pedig engem, és a küzdelmes felépülést. keményen hangzik, tudom -de szerintem ez történt -megcsapta a másik világ szele, és onnan már nem akart visszajönni. természetesen biztos soha nem lehetek már ebben. de ez egy hipotézis, amihez vissza-visszatérek, valahányszor erről gondolkozom.

egyetlen dolog van, amiben azonban biztos vagyok. hogy jó volt, hogy mellette voltam, és simogattam az arcát, mikor elment. és jó volt, hogy súgtam a fülébe megnyugtató dolgokat, talán még hallotta. és jó volt, hogy még előtte, amíg altatásban volt, nagyon sokat fogtam a kezét. mást nem tudok. csak azt tudom, hogy iszonyatosan szerettem, és hogy még most is nagyon szeretem, és elkeserít, hogy semmi ráhatásom nincs arra, hogy valaha is (akárhol, akárhogyan) kapcsolatba kerüljek vele újra. ez a legszörnyűbb. bemesélhetném magamnak a keresztény mesét, hogy a túlvilágon találkozunk majd. azt mondják azok, akik a klinikai halál állapotán átestek, hogy halálunkkor találkozunk a már korábban elhunyt szeretteinkkel. csak remélni tudom, hogy így lesz.

(elnézést a fekete humorért, bár ez sem csak humor persze)

de ha így lesz, én akkorát bemosok neki, hogy azt nem éli túl.

....

nehéz napom volt tegnap, ma se sokkal jobb. meglátogattam P anyukáját, kimentünk a temetőbe, ez eléggé megadta az alaphangot. most előhozta belőlem a sírást, nem úgy, mint a múltkor. néha sajnálom, hogy nem itt temettük el P-t, néha jobb lenne, ha minden héten kimehetnék hozzá. persze, ki tudja, hogy valóban jót tenne-e.

mostanában azon gondolkozom, hogy oké, hogy a magam részéről tiszta, miért tűnt el az életemből. de P élete szempontjából is tudni akarom, hogy neki miért kellett befejezni. ez nekem fontos lenne, bár lehet, hogy nincs jogom tudni. de talán megnyugodnék, ha érteném. a halál mindig olyan érthetetlen, értelmetlen. szeretném hinni, hogy csak azért tűnik sokszor annak, mert mi nem vagyunk eléggé okosak, hogy megértsük.

(és nem is tudunk az illető helyébe úgy belehelyezkedni, olyan mély belátással lenni, hogy érthetővé váljék.)

jaj, nem tudom, miért maradok még itt.

tudom, hogy nem ilyeneket írtam még egy hete. olyan hullámzó ez az egész. szeretném hinni, hogy van még dolgom.

de hogy pótoljam azt, ami elveszett?

már belefáradtam a sírásba, és belefáradtam abba, hogy fáj még mindig a veszteség.

annyira szeretném tudni, miért ment el.

meg jó lenne, ha visszatérne belém az életösztön újra. olyan "szarok bele" lelkiállapotba kerültem, nem tudom, mikor múlik ez el.

elegem van. holnapután beszélek ii-vel, már nagyon várom.

azt érzem, hogy nagyon, NAGYON, nagyon szeretem még mindig P-t, és hogy ez soha nem fog elmúlni. és hogy nem akarok mást. hogy nem leszek képes senki mást elfogadni. hogy minden hibája mellett ő volt a tökéletes társam, és hogy meg tudok ugyan lenni nélküle, de minek, és hogy pótolni sem fogom tudni.

annak örülök, hogy én maradtam itt -nem azért, mert én élhetek. hanem mert ő ezt nem bírta volna ki.

Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap.....

/Oliverio Girondo verse, Dobos Éva fordításában/

a mai álmom is az önérvényesítésről szólt.

a suliban, ahol dolgozom, az igazgató azt mondta nekem, hogy az óráimat jövő évtől más fogja leadni. de ilyen órákat, mint fejlődéslélektan, meg szociálpszichológia, és tudtam, hogy olyan kollégának adja, aki nem végzett pszichológiát. dühös lettem, és igyekeztem lebeszélni, de nem nagyon ment. kétszer is próbálkoztam álmomban. csak a felháborodásra emlékszem már, mert lusti voltam reggel leírni, és amúgy is a hastánc elvette a figyelmemet. (amit most 100%-osan nyomatok, nehéz leállítani magamat róla, pedig sokszor már inkább kéne pihennem.)

ja, a nap káröröme: a hastánctanár lecseszerintette a csajt, aki miatt tegnap dühöngtem, mert már ő is besokallt tőle. jupí. szebb lett volna, ha én teszem meg, még tegnap, mert így most nincs kinek megtépnem a haját.

amúgy meg kezdem magam picit egyedül érezni.

na, mára ennyi.

jóccakát.

ma se vagyok túl jól.

de ma legalább voltam autogén tréningen, ami nagyon jót tesz. hallottam ott egy pár fontos mondatot. o.k., aki vezeti a csoportot, és aki -all-time-favourite példakép számomra, szóval vele is egyetértettünk abban, hogy muszáj tűrni, amiben vagyok, muszáj ezen átesni, és hogy "mocsárra nem szabad házat építeni"

úgyhogy, csücsülök itt a mocsiban még egy ideig, úgy néz ki.

pedig azért eszembe jut sokszor ez a srác, akivel találkoztam két hete -de nem várok semmit igazából.

azon is gondolkoztam hazafelé jövet, hogy miért veszítettem én el ennyi embert életemben.

először apa, igaz, őt csak a válás miatt. de azért kisgyerekként, és utána még sokáig nagyobb gyerekként ki voltam akadva eléggé emiatt.

aztán jött sok-sok srác, akiknek hasonlóképpen nem kellettem. nagyon gyakran megéltem a veszteséget miattuk is.

aztán elment nagypapám, aki addig az egyetlen volt, akit kicsit is érdekelt, mi történik velem. és akit nagyon-nagyon szerettem.

és most P. szombaton lesz 5. hónapja, hogy nincs.

szóval, ez a rengeteg kényszerű veszteség mintha akarna nekem tanítani valamit -talán egyedül megállni a saját lábamon -legalábbis ezen morfondíroztam most.

mert egyedül lenni egész emberként -ez valami olyasmi, amit soha nem próbáltam. mindig valakihez képest határoztam meg magam. mindig alkalmazkodtam valakinek az elvárásaihoz.

nem tudom, akarom-e én ezt megtanulni. erről meg eszembe jutott az álmom, amit P halála után pár nappal álmodtam. dióhéjban: egy távoli egyetemre megyek, amiről mindenki azt mondja, nagyon rossz lesz. én pedig nem tudom, akarom-e azt, amit ott tanulok majd. aztán, mikor ott vagyok, nem tűnik olyan vészesnek a dolog.

 most már elvagyok az egyedülléttel, csak még maradéktalanul élvezni nem tanultam meg.

ehh...nem tudom. annyival könnyebb lenne, ha P itt lenne.

úgy látszik, folytatódik a hullámvasút...

ma megint szarul vagyok, mióta hazajöttem. most minthogyha megfordult volna az életem: a suliban vagyok boldog, idehaza nem. belegondoltam, hogy ha most még a munkámat is elveszíteném, akkor azt hiszem, már tényleg nem lenne, ami megtartson.

valahogy ingadozik a hitem abban, hogy valaha is újra fogom tudni kezdeni. P sajnos túl jó volt. őhozzá képest...persze tudom, nem szabadna összehasonlítgatnom, de önkéntelenül is megteszem.

hú, szarul vagyok, de nagyon. gyűlölöm ezt az értelmetlen életemet. ugyanakkor, vannak benne dolgok, amiket szeretek. a kölykök bent a suliban. néhány kolléga. a hastánc. az autogén tréning. ezeket szeretem csinálni. csak kicsit úgy érzem magam, mint aki unalmában cicomázza a lakását, de közben tudja, hogy tök fölösleges, amit csinál, mert nem költözik be mellé senki, aki élvezhetné mindezt.

én is így érzem, hogy unalmamban cicomázom az életemet, de csak azért, hogy többé-kevésbé hasznosan teljék az idő, amíg.... hát ez az. amíg nem tudom mi történik.

ha csak rájönnék, miért kellett a páromnak elmennie.... -de tényleg, igazán, a valóságos és teljes magyarázatot akarom erre - akkor könnyebb lenne nekem is újrakezdeni.

vagy ha lenne valaki, akivel megoszthatnám az örömömet-bánatomat, valaki, akit be tudnék fogadni az életembe. de vajon lesz-e ilyen valaha is?????

az első hónapban annyira erős volt a hitem. most meg megkérdőjelezek mindent, ami akkor 1000%-os volt. például, hogy vigyáznak rám. hogy mindennek megvan az értelme. hogy az én életemben a történteknek van valami mély, misztikus jelentősége. hogy ez olyan volt, mint egy beavatás. -ma este mindez reménytelenül elfuseráltnak és hazugnak tűnik.

ehh, jobb lesz ha lefekszem és megpróbálom ezt kialudni.

Úgy tűnik, a tendencia sajnos folytatódik... ma gyakorlatilag ugyanazt produkáltam, amit az első hónapokban: napközben, a suliban minden rendben volt, aztán a villamoson hazafelé már alig bírtam tartani magam, és hazaérve ordítva zokogtam vagy fél órát, miközben végignéztem az albumot, amit P-ről állítottam össze. mostanra sikerült megnyugodni, de szarul vagyok, lássuk be. nem bírom a hiányát, és nem bírom az értelmetlenséget sem. jól  kib...ott velem, hogy itthagyott, ennyit tudok mondani.

tegnap vele álmodtam, de nem nagyon tudtam reggel átgondolni, úgyhogy csak annyi maradt meg, hogy vele vagyok, tudjuk, hogy ez az utolsó együttlétünk, mert a világnak vége lesz. olyan világvége hangulat is van, az emberek barikádozzák el magukat, meg ilyesmi.

hiányzik egy társ az életemből, ugyanakkor nem tudom, érzelmileg tudnék-e reagálni valakire, ha úgy komolyra fordulna az ügy valakivel.

faszom ebbe a világba.

nagyon befelé forduló is lettem -na nem mintha valaha is különösebben társasági lény lettem volna, de ez most még a saját számomra is szokatlan. anyán és tesómon kívül senkit nem tűrök meg huzamosabb ideig magam mellett, de még őket se sokáig. keresnek telefonon, emailen, de nincs kedvem reagálni se. hagyjon mindenki békén. P nélkül tényleg a világon semminek nincs értelme. magányra vágyom, ugyanakkor nehezen is bírom a magányt.

ilyenkor reménykedem, hogy hátha velem is történik valami váratlan baleset, és P után mehetek. persze, aztán utána már féltem az életemet. de tényleg csak vegetálok itt, lassan 5. hónapja. anya persze kitérne a hitéből, ha bármi történne velem. 

ehh, nem tudom. kiúttalannak érzem ezt az állapotot. egyedül is akarok lenni, meg nem is, szeretnék is valakivel újra együtt lenni, meg nem is, szóval, patthelyzet.

Elolvastam P emailjeit, amiket írt nekem még az elején. istenem....drága kicsi szerelmem.....

az a legrosszabb, hogy még mindig érzem, ahogy a szeretet elönt iránta, és -jobb híján- ilyenkor csak magamban beszélek hozzá, és mondom neki azokat a szavakat, amiket akkor mondtam, amikor még élt.

annyira erősen érzem még mindig, hogy szeretem. és nem tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel most, hogy nincs.

hát tessék, ez van, itt vagyok. kellett nekem valakit ennyire közel engedni magamhoz.

kicsit olyan, mintha ezzel a szándékos elvonulással tölteném ki a haragomat a világon, amiért ez történt velem. mintha a barátaimat, ismerőseimet, rokonaimat büntetném, amiért így elbánt velem a sors. azt hiszem, ez van a magányba való önkéntes száműzetésem mögött.

Ha Kübler-Ross nénit nézem, (aki azt mondta, a gyász szakaszai: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás), szóval szerintem a sorrend nálam más. először volt a sokkos állapot, ami tartott vagy egy hónapig. utána egy hosszú szakasz az elutasítás és alkudozás szakasza, amikor azt reméltem, valakivel tudom őt pótolni. s ami most van, az az alkudozás utáni depresszió és düh.

szeretnék már a végére érni. számolgatom a napokat, mintha egy börtönből várnám a szabadulásomat. sose hittem, hogy ekkora kulimászba kerülök valaha is. jó lenne már egy fél évvel öregebbnek lenni. tényleg nem tudok mást tenni, csak várni, és leírni, ami van.

nagyon félek a nyári szünettől. félek, mi lesz, ha a suli nem foglalja le majd az időmet.

Nem vagyok jó passzban. akármennyire jól sikerül a napom a suliban, akármennyi erőt is adnak a gyerekek, mire hazaérek, már itt vagyok, nagyon lent.

Iszonyatosan szeretnék valakit szeretni újra. Ugyanakkor érzem azt is, hogy mennyire nem tudnék most nyitott lenni senki másra, aki nem olyan, mint amilyen ő volt.

Patthelyzet. a Tarot-kártyában ez az

"Akasztott ember",

aki nem tud semmit sem tenni a helyzete ellen, csak várni, hogy a sorsa jobbra forduljon -és közben szemlélődni. Megfigyelni magát a helyzetet. Befelé fordulni. Mélyen elgondolkodni. Tűrni. Türelmet tanulni. Bízni abban, hogy egyszer vége lesz.

ma úgyamúgy rondán stresszes napom volt. s nincs kedvem semmihez, pedig lenne dolgom. internet-freak lettem. gyónom itt a gondolataimat a klaviatúrának, pfff. a párommal mindig megbeszéltük, kinek milyen napja volt aznap. hiányzik. ebben a pillanatban is a fülembe cseng a hangja, ahogy kérdezi ;,,,,-(

nagyon egyedül vagyok nélküle.