bősz boszi

ma elgáncsolt az, ami elől pár napja menekültem, a szomorúság és a magány. mindegy. nem erről akarok írni.

nagyon sokat gondolkodom a halálról. a magaméról is. elképzelem, milyen jó lenne, ha valahogy véget érne az életem, mert magamtól nem fogok véget vetni neki. csak ábrándozom arról, hogy szép csöndben egyszercsak mondjuk megáll a szívem, míg alszom. vagy kiderül, hogy valami gyors lefolyású halálos betegségem van.

(oké, abbahagytam.)

mindenesetre, tök értelmetlen az életem így egyedül. semmire nem vágyom, de tényleg, abszolút komolyan mondom. nem vágyok semmi tárgyi dologra, vagy külföldi utazásokra, mert ami engem érdekel a világból, az úgyis univerzális. nem vágyok semmiféle tevékenységre, hastánc kipipálva, a munkámmal elketyegek (valójában az tartott eddig életben, hogy van munkám) de nincsenek előttem olyasféle kihívások, amikről ne tudnék lemondani pillanatok alatt. már lassan az a tudat sem tart itt, hogy anyámnak-apámnak micsoda szenvedést okozna, ha elveszítenének.

a buddhisták, mikor felveszik a vallást, "menedéket kérnek" a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában. (azaz az istenségben, a tanításban és a vallási közösségben) a 'menedékkérés' azonban itt nem azt jelenti, hogy félsz valamitől, menekülsz előle, és a tan megvéd. 'menedéket találni' azt jelenti, hogy erre teszed fel az életed. erre hegyezed ki a céljaidat, ez az oka a létezésednek. van, akinek ez a Dharma, van akinek a család, van, akinek a karrier.

ez baromira elgondolkodtatott. én úgy érzem, én P-ben találtam menedéket, s most, hogy ő nincs, csak hánykolódok a tengeren, mint egy kormányát vesztett hajó. fúj a szél erre-arra, de nincs önálló akaratom, amihez igazítani tudnám -a mindennapokon túl- az életemet.

szomorú, de igaz.

s azért érzem magam csökönyös szamárnak, mert sejtem, mi felé akarnak lökdösni: hogy valamelyik vallásban találjak menedéket -s esetleg utána, ha már megvan a stabil középpontom, akkor adnak mellém társat. ésszel belátom, hogy ez így lenne rendjén, hiszen pontosan az én példám mutatja, mennyire veszélyes egy másik emberben 'menedéket találni'. egy az, ha bármi történik vele, akkor ott tartasz, mint most én. ha nem történik vele semmi, akkor viszont óriási terhet rósz a vállára azzal, hogy tudja, ő a felelős a te életedért is. ha valaki rád tette fel az életét, nem könnyen dönthetsz úgy, hogy nem maradsz mellette.

ha olyan módon találsz menedéket egy másik emberben, ahogy én tettem, az olyan, mintha rábetonozódnál. most persze nehogy azt gondoljátok, hogy én P-t korlátoztam volna bármiben, amit meg akart volna tenni. de ha egyszer úgy döntött volna, neki ez a kapcsolat végetért, na, akkor nem lett volna túl könnyű neki felszedni a horgonyt. rajta lett volna a felelősség énértem, hiszen szeretett.

azt hiszem, ez valami parányi, de mégis iszonyatosan fontos különbség szeretet és szeretet között. úgy szeretni valakit, hogy közben te stabil vagy, önálló célja és értelme van az életednek -vagy pedig úgy, hogy őbelőle csinálsz középpontot.

csak hát, akkor itt jön az 5000 dolláros kérdés: hova a fenébe helyezzem a középpontomat?

nem érzem, hogy fel tudnám tenni az életemet -és a teljes szívemet- egy vallásra, akármennyire is egyetértek vele. egyszerűen -legbelül-még mindig az a hitetlen kutya vagyok, ami mindig is voltam. kétkedő, racionális. valami akadályoz abban, hogy belemerüljek.

azt hiszem, ezt a problémát sem ma oldom meg. megyek, bevágom a szunyát, természetesen még mindig egyedül -a kibaszott kurva életbe.

hát, tegnap iszonyatosan szar napom volt, a nap végére anya jött át vigasztalni (miután hangosan zokogtam neki a telefonba).

igazából az álommal kezdődött. mielőtt elaludtam volna, sírtam, sokat. egyszerűen még mindig ott lángolt a lelkemben az érzés, hogy mennyire jó is volt P szívét a sajátoméhoz közel tudni, és úgy éreztem, talán most is ott van a közelemben, csak most nem tudom úgy magamhoz szorítani, mint régen. és hajtogattam neki, hogy mennyire szeretem, hogy vele akarok lenni, meg hogy hogy hagyhatott itt......és csak nagyon-nagyon sokára nyugodtam el.

aztán azt álmodtam, hogy egy ló van összegömbölyödve egy autó anyósülése mögött, ott fekszik, és -talán- alszik. azután előrébb került, az anyósülés elé. nem tudom már, hogy aludt, vagy meghalt, de mintha P lett volna. aztán egy akváriumot láttam, amiben P lebegett, és én kimentettem onnan, és elkezdtem lélegeztetni, és feléledt. nagyon örültem, és boldogan újságoltam az egyik kollégámnak, hogy képzelje el, P feléledt és most már úgy tűnik életben marad. aztán felébredtem, és rájöttem, hogy ez kurvára csak egy álom volt. :-(((

aztán az egész napom rohadt fárasztó volt, közben találkoztam az egyik évfolyamtársammal, aki kérdezte, megyek-e az évfolyamtalálkozóra, amit szerveznek, mondtam, hogy nem, mert P-ről még úgysem tudnék beszélni, másról meg minek. meg nem mellesleg, óriásit csalódtam abban a -most már csak volt- barátomban, aki szervezi az egészet.

aztán, az egyik osztályban is van egy gyerek, akivel nem bírjuk egymás fejét, és épp kulminált a dolog ővele is.

na, ezek után bevonultam a tanári vécébe (az egyetlen hely a suliban, ahol egyedül lehet lenni) és jól kibőgtem magam. utána mintha mi sem történt volna, még leadtam öt órát. (a csütörtök extra hosszú nap nálunk.) 

mire hazaértem, azt se tudtam, mit tegyek magammal. aztán átjött anya, és az jót tett, beszélgettünk P-ről, meg mindenféléről, ami eszünkbe jutott. aztán cserébe hazafurikáztam, majd bezuhantam az ágyba. aztán mára virradóra is volt egy álmom, ami mellett szintén nem lehet szó nélkül elmenni.

azt álmodtam, hogy újjászületek, mégpedig a következő életembe. nézegettem a kezeimet, lábaimat, tök idegennek tűntek, pl. vastagabbak voltak az ujjaim, mint most. és a bal lábamon össze volt nőve két ujj, pontosan úgy, ahogy a nagypapámnak is volt. megnéztem magam a tükörben, és az arcom is egész más volt: nem sokkal P halála előtt

utaztam a vonaton, és láttam egy nőt magammal szemben, akinek az arca lenyűgözött: nőies, nyugodt, mégis erőtől sugárzó arc volt, kicsit Buddha-szerű, mandulavágású szemekkel. akkor felsóhajtottam magamban: én, akármennyit küzdök is érte, sose leszek ilyen. ebben az álmomban ilyesmi volt az arcom. megnéztem a fogaimat is közelebbről, ezeket nem fedte teljesen az ínyem, szinte látszott a szemfogam gyökere. és éles, szálkás volt a széle, mint amikor a csont hosszában törik. ez nem tetszett, arra gondoltam, hogy most egy csomó dolgot újra kell csinálnom, például a fogszabályozást is, amivel pedig már egyszer (ebben az életemben) megszenvedtem.

folytatódik tovább. mostanában újrakezdtem az esti pityergéseket. nem tudom, mikor érek mindennek a végére, a kurvaéletbemár.

mindenki mondja, ne legyek türelmetlen, és igazuk is van.

ma láttam egy színdarabot, benne egy jelenettel, amikor egy sokat megélt pár épp készül kilépni a rokonok elé, mert hogy végre össze fognak házasodni. mi is ilyenek lettünk volna P.-vel az esküvő napján, na nem mintha olyan sokat megéltünk volna 3 év alatt, mint a színdarabban a pár, de legalább annyira mélyen szerettük egymást. aztán, valahányszor kénytelen vagyok megtapasztalni mások önzőségét (mint ahogy ma is) mindig eszembe jut, ő mennyire más volt. neki sosem voltak aggályai, ha adni kellett, és ez kurvára hiányzik. aztán eszembe jutnak az unokahúgai, akiket sikerült nagyon megszeretni, most viszont a köztünk lévő földrajzi távolság és a kapcsolat "okafogyottsága" miatt úgy tűnik, szintén el kell veszítenem. szeretem őket, de nem keresem a kapcsolatot velük, és ők sem velem, talán mert nem akarjuk egymás sebeit feltépni. de hiányzik az a hangulat velük, amikor együtt voltunk. istenem...a rohadt életbe.

a kisebbikkel fekete-fehér-igen-nemet játszottunk, az a lényeg benne, hogy úgy kell beszélgetnetek, hogy ezt a négy szót egyikőtök sem mondhatja ki. aki kimondja, veszít, és vannak szívatós kérdések, hogy milyen színű a tej/hó/korom, stb.... és nagyon vicces bír lenni. de főleg a kis hugi volt nagyon vicces, volt, hogy teljesen hülyére vert, mert már nagyon kiművelte magát a játékban. :-) ha egyébként édes kislánykát láttatok....istenem. bőghetnékem van, hogy ez már így sosem jön vissza talán.

és P is hiányzik.

annyi mindenre most jövök rá, hogy P. mit-miért csinált....meg arra, hogy sokszor neki volt igaza, és én tök hülyeségeken hisztiztem. meg arra is most jövök rá, hogy észre kellett volna vennem, hogy fel fogja adni, és sokkal többet kellett volna biztatnom, elsorolni neki százszor, mi minden miatt kell még élnie. nem tettem meg mindent, mert túlságosan lefoglalt az, hogy velem mi történik. ha kevésbé vagyok önző, jobban odafigyelek a jelzéseire, P. talán életben marad.

ezek kavarognak bennem ma. meg az, hogy újra fogom-e tudni kezdeni. elfog a fájdalom, ha mélyen belegondolok, hogy esetleg a helyébe léphetne valaki.

volt egy pár nap, amíg jól éreztem magam egyedül, de most belémállt a nyugtalanság megint. most újra rossz egyedül.

nem merek belegondolni abba, hogy talán véglegesen elcsesződött minden. P-t elveszítettem, és bár most már sokkal jobban tudnám szeretni őt is, meg a leendő gyermekünket is, lehet, hogy hiába, túl késő. talán nem is fog jönni egy második igazi, hanem csupa komolytalan faszfejjel hoz majd össze a sors, mint P. előtt. de nem, az nem történhet meg. inkább elmegyek apácának, de hogy több seggfejjel nem állok össze, az hétszentség.

 azt hiszem, lassan itt lesz az ideje hogy újra kártyát vessek.

ma nagyon sokat autóztam, kezdjük szokni egymást, én meg a tütü. kétszer voltam a Belvárosban is, parkolni is tudtam (mert hétvége van, meg szerencsém is volt), szóval minden nagyon jó. most ahogy jöttem hazafelé, nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan merre is kell jöjjek, de emlékeztem, P hol-merre szokott fordulni, és kurvajól hazajöttem, bár utólag nem tudnám megmondani, pontosan merre is jártam. ahogy csorogtam hazafelé az éjszakában, belegondoltam, hogy hányszor hozott haza bennünket P ezen az úton, miközben én már félig bóbiskoltam, vagy csak néztem ki az ablakon. emlékszem a keze tartására is, ahogy fogta a kormányt. és olyan rohadt dolog, hogy ez, hogy saját kocsim legyen, és hogy magam vezessem haza magam, ez nem jöhetett volna létre, ha ő él. és hogy milyen rohadtul hiányzik. annyira jó srác volt. annyira jó ember volt, pont mellém való, olyan, amilyet szeretek, akire fel tudok nézni, akivel összhangban vagyok. nem tudom, képes leszek-e valakivel ennyire összhangba kerülni újra. félek, hogy nem. nagyon, nagyon szomorú lettem ma estére. pedig olyan vidám, mozgalmas napom volt. tök büszke is vagyok magamra, hogy mindez sikerült. csak az a rossz, hogy nincs kivel megosztani.

olyan értelmetlen az életem nélküle.

most már mindenem megvan, amit akartam. úgy érzem, az önállóságom teljes. 

-csak az a kérdés, minek.

most már azt is elhiszem, hogy van alapja annak, hogy a gyászra egy évet szán a népi hagyomány. nálam tegnapelőtt múlt 7 hónapja, de még mindig elő-előjön a fájdalom. és még mindig őriz az agyam néhány képet, ami különösen fájdalmas marad. az utolsó nap. az utolsó este. miután meghalt és a testvére kivezetett a szobájából, szinte ő vitte az egész súlyomat, és bennem akkor tudatosult, hogy P-től el kell szakadnom és felzokogtam. vagy mikor az intenzíven először mentem be hozzá, és alig volt magánál, és alig volt egy ép testrésze, és még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megmondja nekem, hogy szeret. vagy mikor a műtét után magához tért, és fel akart kelni, pedig nem lett volna szabad, és én NEM tudtam neki segíteni, és dühös volt, rám is. ezek feldolgozhatatlan dolgok. jaj nem tudom. nem tudok mást, csak leírni, azt ami épp van.

vagy a mi lett volna, ha...ebbe bele se kéne mennem... az elején sok ilyen gyötört, mi lett volna, ha borítékot csúsztatunk a főorvos zsebébe -talán jobban figyelnek rá, és életben marad?

mi lett volna, ha kevésbé hiszünk az orvosainak? mi lett volna, ha én is jobban utánanézek a bajának az interneten, talán rábeszélhettem volna az orvosokat, hogy vigyék át máshova...persze, ha a szállításba hal bele, akkor meg azért nem tudnék élni se most a bűntudattól.

mi lett volna, ha észreveszem rajta, hogy nem akar már élni, talán rábeszélhettem volna, hogy küzdeni kell, akármi van, még tovább. 

mi lett volna, ha még több időt vagyok bent nála, vagy inkább kevesebbet kellett volna? lehet, hogy túlságosan lefárasztottam(-tuk.) vagy az lett volna a jobb, ha még több látogatási időt csikarok ki az orvosoktól... vagy akkor pont emiatt kelletlenebbé váltak volna ők is P felé? nem tudom.

Mi lett volna, ha életben marad? tudott volna úgy felépülni, hogy minőségi életet élhessen újra? én nem tudom, de hiszem, hogy igen. akkor is nagyon hittem benne. mindannyian hittünk benne, hogy felépül. de ő mindig is könnyen feladta a dolgokat. hibáztatom ezért, hogy nem küzdött. azt mondta, szeret. értem életben kellett volna maradnia. de ő föladta, és mivel nagyon közeli szerettei már várták odaát, hát döntött, őket választotta, és elment, nem pedig engem, és a küzdelmes felépülést. keményen hangzik, tudom -de szerintem ez történt -megcsapta a másik világ szele, és onnan már nem akart visszajönni. természetesen biztos soha nem lehetek már ebben. de ez egy hipotézis, amihez vissza-visszatérek, valahányszor erről gondolkozom.

egyetlen dolog van, amiben azonban biztos vagyok. hogy jó volt, hogy mellette voltam, és simogattam az arcát, mikor elment. és jó volt, hogy súgtam a fülébe megnyugtató dolgokat, talán még hallotta. és jó volt, hogy még előtte, amíg altatásban volt, nagyon sokat fogtam a kezét. mást nem tudok. csak azt tudom, hogy iszonyatosan szerettem, és hogy még most is nagyon szeretem, és elkeserít, hogy semmi ráhatásom nincs arra, hogy valaha is (akárhol, akárhogyan) kapcsolatba kerüljek vele újra. ez a legszörnyűbb. bemesélhetném magamnak a keresztény mesét, hogy a túlvilágon találkozunk majd. azt mondják azok, akik a klinikai halál állapotán átestek, hogy halálunkkor találkozunk a már korábban elhunyt szeretteinkkel. csak remélni tudom, hogy így lesz.

(elnézést a fekete humorért, bár ez sem csak humor persze)

de ha így lesz, én akkorát bemosok neki, hogy azt nem éli túl.

....

nehéz napom volt tegnap, ma se sokkal jobb. meglátogattam P anyukáját, kimentünk a temetőbe, ez eléggé megadta az alaphangot. most előhozta belőlem a sírást, nem úgy, mint a múltkor. néha sajnálom, hogy nem itt temettük el P-t, néha jobb lenne, ha minden héten kimehetnék hozzá. persze, ki tudja, hogy valóban jót tenne-e.

mostanában azon gondolkozom, hogy oké, hogy a magam részéről tiszta, miért tűnt el az életemből. de P élete szempontjából is tudni akarom, hogy neki miért kellett befejezni. ez nekem fontos lenne, bár lehet, hogy nincs jogom tudni. de talán megnyugodnék, ha érteném. a halál mindig olyan érthetetlen, értelmetlen. szeretném hinni, hogy csak azért tűnik sokszor annak, mert mi nem vagyunk eléggé okosak, hogy megértsük.

(és nem is tudunk az illető helyébe úgy belehelyezkedni, olyan mély belátással lenni, hogy érthetővé váljék.)

jaj, nem tudom, miért maradok még itt.

tudom, hogy nem ilyeneket írtam még egy hete. olyan hullámzó ez az egész. szeretném hinni, hogy van még dolgom.

de hogy pótoljam azt, ami elveszett?

már belefáradtam a sírásba, és belefáradtam abba, hogy fáj még mindig a veszteség.

annyira szeretném tudni, miért ment el.

meg jó lenne, ha visszatérne belém az életösztön újra. olyan "szarok bele" lelkiállapotba kerültem, nem tudom, mikor múlik ez el.

elegem van. holnapután beszélek ii-vel, már nagyon várom.

azt érzem, hogy nagyon, NAGYON, nagyon szeretem még mindig P-t, és hogy ez soha nem fog elmúlni. és hogy nem akarok mást. hogy nem leszek képes senki mást elfogadni. hogy minden hibája mellett ő volt a tökéletes társam, és hogy meg tudok ugyan lenni nélküle, de minek, és hogy pótolni sem fogom tudni.

annak örülök, hogy én maradtam itt -nem azért, mert én élhetek. hanem mert ő ezt nem bírta volna ki.

Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap.....

/Oliverio Girondo verse, Dobos Éva fordításában/

nagyon szerettem a kezét... nagy, erős fogású keze volt, mindig száraz, erőteljes és meleg, nagyon szép ujjakkal...amikor már az intenzíven volt, sokat fogtam a kezét, a csövektől egyébként sok minden máshoz hozzá sem fértem volna, és bár mély altatásban volt, olykor-olykor megszorította vele az enyémet. olyankor mélyebben is lélegzett, a szívverése is felgyorsult. küzdött azért, hogy még akkor is jelezze, hogy szeret. meg az elején, mikor műteni vitték, és még eszméleténél volt többé-kevésbé, és el kellett engednem, akkor is kereste a kezével az enyémet. istenem. annyira szeretnék még egyszer kézenfogva végigmenni vele az utcán....annyira jó volt fogni az ő meleg, erős kezeit.

és egyébként ahhoz képest, milyen nagy kezei voltak, nagyon finoman tudott bánni velük, számtalanszor végzett velük nagyon aprólékos munkákat.

csak néha izzadt a tenyere, amikor kellemetlen helyzetbe került, akkor. ebből egyébként azonnal lehetett is tudni, hogy baj van.

a csuklója meg -nem tudom máshogy kifejezni: gömbölyű volt. volt benne egy plusz hajlat, amit az apukájától örökölhetett, mert fényképekről láttam, hogy neki is olyan volt. akkor látszott főleg, amikor az asztalra könyökölt és a tenyerének támasztotta az arcát. ez a gömbölyűség az elején számomra furcsa volt, férfiatlannak gondoltam. aztán egyre inkább kezdtem összekötni az ő lágyságával, azzal a lágysággal, amivel szeretni tudott -és most már ez a gömbölyű csukló külön hiányzik.

(istenem, hogy röhögne rajtam, hogy képes vagyok az ő csuklójáról bármit is írni, pláne ilyen hosszasan....igaza is lenne, mert felesleges érzelmeskedés -csak jelen esetben éppenséggel itt bőgök a monitor előtt, mert már soha többet nem tarthatom a kezemben az ő kezét.)