bősz boszi

ma elgáncsolt az, ami elől pár napja menekültem, a szomorúság és a magány. mindegy. nem erről akarok írni.

nagyon sokat gondolkodom a halálról. a magaméról is. elképzelem, milyen jó lenne, ha valahogy véget érne az életem, mert magamtól nem fogok véget vetni neki. csak ábrándozom arról, hogy szép csöndben egyszercsak mondjuk megáll a szívem, míg alszom. vagy kiderül, hogy valami gyors lefolyású halálos betegségem van.

(oké, abbahagytam.)

mindenesetre, tök értelmetlen az életem így egyedül. semmire nem vágyom, de tényleg, abszolút komolyan mondom. nem vágyok semmi tárgyi dologra, vagy külföldi utazásokra, mert ami engem érdekel a világból, az úgyis univerzális. nem vágyok semmiféle tevékenységre, hastánc kipipálva, a munkámmal elketyegek (valójában az tartott eddig életben, hogy van munkám) de nincsenek előttem olyasféle kihívások, amikről ne tudnék lemondani pillanatok alatt. már lassan az a tudat sem tart itt, hogy anyámnak-apámnak micsoda szenvedést okozna, ha elveszítenének.

a buddhisták, mikor felveszik a vallást, "menedéket kérnek" a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában. (azaz az istenségben, a tanításban és a vallási közösségben) a 'menedékkérés' azonban itt nem azt jelenti, hogy félsz valamitől, menekülsz előle, és a tan megvéd. 'menedéket találni' azt jelenti, hogy erre teszed fel az életed. erre hegyezed ki a céljaidat, ez az oka a létezésednek. van, akinek ez a Dharma, van akinek a család, van, akinek a karrier.

ez baromira elgondolkodtatott. én úgy érzem, én P-ben találtam menedéket, s most, hogy ő nincs, csak hánykolódok a tengeren, mint egy kormányát vesztett hajó. fúj a szél erre-arra, de nincs önálló akaratom, amihez igazítani tudnám -a mindennapokon túl- az életemet.

szomorú, de igaz.

s azért érzem magam csökönyös szamárnak, mert sejtem, mi felé akarnak lökdösni: hogy valamelyik vallásban találjak menedéket -s esetleg utána, ha már megvan a stabil középpontom, akkor adnak mellém társat. ésszel belátom, hogy ez így lenne rendjén, hiszen pontosan az én példám mutatja, mennyire veszélyes egy másik emberben 'menedéket találni'. egy az, ha bármi történik vele, akkor ott tartasz, mint most én. ha nem történik vele semmi, akkor viszont óriási terhet rósz a vállára azzal, hogy tudja, ő a felelős a te életedért is. ha valaki rád tette fel az életét, nem könnyen dönthetsz úgy, hogy nem maradsz mellette.

ha olyan módon találsz menedéket egy másik emberben, ahogy én tettem, az olyan, mintha rábetonozódnál. most persze nehogy azt gondoljátok, hogy én P-t korlátoztam volna bármiben, amit meg akart volna tenni. de ha egyszer úgy döntött volna, neki ez a kapcsolat végetért, na, akkor nem lett volna túl könnyű neki felszedni a horgonyt. rajta lett volna a felelősség énértem, hiszen szeretett.

azt hiszem, ez valami parányi, de mégis iszonyatosan fontos különbség szeretet és szeretet között. úgy szeretni valakit, hogy közben te stabil vagy, önálló célja és értelme van az életednek -vagy pedig úgy, hogy őbelőle csinálsz középpontot.

csak hát, akkor itt jön az 5000 dolláros kérdés: hova a fenébe helyezzem a középpontomat?

nem érzem, hogy fel tudnám tenni az életemet -és a teljes szívemet- egy vallásra, akármennyire is egyetértek vele. egyszerűen -legbelül-még mindig az a hitetlen kutya vagyok, ami mindig is voltam. kétkedő, racionális. valami akadályoz abban, hogy belemerüljek.

azt hiszem, ezt a problémát sem ma oldom meg. megyek, bevágom a szunyát, természetesen még mindig egyedül -a kibaszott kurva életbe.

úgy látszik, folytatódik a hullámvasút...

ma megint szarul vagyok, mióta hazajöttem. most minthogyha megfordult volna az életem: a suliban vagyok boldog, idehaza nem. belegondoltam, hogy ha most még a munkámat is elveszíteném, akkor azt hiszem, már tényleg nem lenne, ami megtartson.

valahogy ingadozik a hitem abban, hogy valaha is újra fogom tudni kezdeni. P sajnos túl jó volt. őhozzá képest...persze tudom, nem szabadna összehasonlítgatnom, de önkéntelenül is megteszem.

hú, szarul vagyok, de nagyon. gyűlölöm ezt az értelmetlen életemet. ugyanakkor, vannak benne dolgok, amiket szeretek. a kölykök bent a suliban. néhány kolléga. a hastánc. az autogén tréning. ezeket szeretem csinálni. csak kicsit úgy érzem magam, mint aki unalmában cicomázza a lakását, de közben tudja, hogy tök fölösleges, amit csinál, mert nem költözik be mellé senki, aki élvezhetné mindezt.

én is így érzem, hogy unalmamban cicomázom az életemet, de csak azért, hogy többé-kevésbé hasznosan teljék az idő, amíg.... hát ez az. amíg nem tudom mi történik.

ha csak rájönnék, miért kellett a páromnak elmennie.... -de tényleg, igazán, a valóságos és teljes magyarázatot akarom erre - akkor könnyebb lenne nekem is újrakezdeni.

vagy ha lenne valaki, akivel megoszthatnám az örömömet-bánatomat, valaki, akit be tudnék fogadni az életembe. de vajon lesz-e ilyen valaha is?????

az első hónapban annyira erős volt a hitem. most meg megkérdőjelezek mindent, ami akkor 1000%-os volt. például, hogy vigyáznak rám. hogy mindennek megvan az értelme. hogy az én életemben a történteknek van valami mély, misztikus jelentősége. hogy ez olyan volt, mint egy beavatás. -ma este mindez reménytelenül elfuseráltnak és hazugnak tűnik.

ehh, jobb lesz ha lefekszem és megpróbálom ezt kialudni.

Úgy tűnik, a tendencia sajnos folytatódik... ma gyakorlatilag ugyanazt produkáltam, amit az első hónapokban: napközben, a suliban minden rendben volt, aztán a villamoson hazafelé már alig bírtam tartani magam, és hazaérve ordítva zokogtam vagy fél órát, miközben végignéztem az albumot, amit P-ről állítottam össze. mostanra sikerült megnyugodni, de szarul vagyok, lássuk be. nem bírom a hiányát, és nem bírom az értelmetlenséget sem. jól  kib...ott velem, hogy itthagyott, ennyit tudok mondani.

tegnap vele álmodtam, de nem nagyon tudtam reggel átgondolni, úgyhogy csak annyi maradt meg, hogy vele vagyok, tudjuk, hogy ez az utolsó együttlétünk, mert a világnak vége lesz. olyan világvége hangulat is van, az emberek barikádozzák el magukat, meg ilyesmi.

hiányzik egy társ az életemből, ugyanakkor nem tudom, érzelmileg tudnék-e reagálni valakire, ha úgy komolyra fordulna az ügy valakivel.

faszom ebbe a világba.

nagyon befelé forduló is lettem -na nem mintha valaha is különösebben társasági lény lettem volna, de ez most még a saját számomra is szokatlan. anyán és tesómon kívül senkit nem tűrök meg huzamosabb ideig magam mellett, de még őket se sokáig. keresnek telefonon, emailen, de nincs kedvem reagálni se. hagyjon mindenki békén. P nélkül tényleg a világon semminek nincs értelme. magányra vágyom, ugyanakkor nehezen is bírom a magányt.

ilyenkor reménykedem, hogy hátha velem is történik valami váratlan baleset, és P után mehetek. persze, aztán utána már féltem az életemet. de tényleg csak vegetálok itt, lassan 5. hónapja. anya persze kitérne a hitéből, ha bármi történne velem. 

ehh, nem tudom. kiúttalannak érzem ezt az állapotot. egyedül is akarok lenni, meg nem is, szeretnék is valakivel újra együtt lenni, meg nem is, szóval, patthelyzet.

Elolvastam P emailjeit, amiket írt nekem még az elején. istenem....drága kicsi szerelmem.....

az a legrosszabb, hogy még mindig érzem, ahogy a szeretet elönt iránta, és -jobb híján- ilyenkor csak magamban beszélek hozzá, és mondom neki azokat a szavakat, amiket akkor mondtam, amikor még élt.

annyira erősen érzem még mindig, hogy szeretem. és nem tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel most, hogy nincs.

hát tessék, ez van, itt vagyok. kellett nekem valakit ennyire közel engedni magamhoz.

kicsit olyan, mintha ezzel a szándékos elvonulással tölteném ki a haragomat a világon, amiért ez történt velem. mintha a barátaimat, ismerőseimet, rokonaimat büntetném, amiért így elbánt velem a sors. azt hiszem, ez van a magányba való önkéntes száműzetésem mögött.

Ha Kübler-Ross nénit nézem, (aki azt mondta, a gyász szakaszai: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás), szóval szerintem a sorrend nálam más. először volt a sokkos állapot, ami tartott vagy egy hónapig. utána egy hosszú szakasz az elutasítás és alkudozás szakasza, amikor azt reméltem, valakivel tudom őt pótolni. s ami most van, az az alkudozás utáni depresszió és düh.

szeretnék már a végére érni. számolgatom a napokat, mintha egy börtönből várnám a szabadulásomat. sose hittem, hogy ekkora kulimászba kerülök valaha is. jó lenne már egy fél évvel öregebbnek lenni. tényleg nem tudok mást tenni, csak várni, és leírni, ami van.

nagyon félek a nyári szünettől. félek, mi lesz, ha a suli nem foglalja le majd az időmet.

Nem vagyok jó passzban. akármennyire jól sikerül a napom a suliban, akármennyi erőt is adnak a gyerekek, mire hazaérek, már itt vagyok, nagyon lent.

Iszonyatosan szeretnék valakit szeretni újra. Ugyanakkor érzem azt is, hogy mennyire nem tudnék most nyitott lenni senki másra, aki nem olyan, mint amilyen ő volt.

Patthelyzet. a Tarot-kártyában ez az

"Akasztott ember",

aki nem tud semmit sem tenni a helyzete ellen, csak várni, hogy a sorsa jobbra forduljon -és közben szemlélődni. Megfigyelni magát a helyzetet. Befelé fordulni. Mélyen elgondolkodni. Tűrni. Türelmet tanulni. Bízni abban, hogy egyszer vége lesz.