bősz boszi

történt már veletek ilyen? nem tudtam a jelszavammal belépni. (nem, nem nyomtam be a capslockot, biztosan az a jelszavam, amit használtam, stb...) aztán ráklikkeltem, hogy elfelejtettem a jelszavamat -kínomban- erre beengedett az indapassos főoldalra. még ilyet. nem értem. (?)

na, mindegy, csak azt akartam megörökíteni az örökkévalóság számára, hogy kurvajó napom volt ma (is), meg tegnap is, tegnap tesómat költöztettük, meg apát köszöntöttük a szülinapján, ma meg elmentünk M-re az akvaparkba, és annyit csúszdáztunk, mint állat. vízimalac énem kitombolta magát, ki is fáradtam rendesen, úgyhogy menek is aludni, mert holnap sulikezdés, mégiscsak ki kéne néznem addigra valahogy.

ma mi volt a suliban.... nem megyek bele bővebben, mert csak ideges leszek tőle megint. szadomazochisztikus iskolavezetés, pitiáner elégtételek, despotizmus és értelmetlenség a köbön, áááááááááááá!!!!

pedig még el sem kezdődött a tanév.

nincs jó kedvem.

van egy olyan érzésem, hogy konfliktusos év elé nézek. egyre kevésbé bírom befogni a számat, amikor pedig kussban kéne lennem, ezen felül sorozatban megkaptam a suli négy évfolyamát a legrosszabb osztálytípusból, amit ugyan nem bánok nagyon, mert kihívás, meg minden, de akkor is nehéz lesz. mást se csinálok majd, mint határokat tartatok be majd a gyerekekkel, meg a kollégákkal, kemény lesz.

közben pedig vágyakozom a szerelemre.

hú, most lécci ne ábránduljatok ki belőlem teljesen.

ma nagyon jól éreztem magam, egész nap, és jöttem hazafelé a busszal, egyetlen ülőhely volt, egy srác mellett. odamentem és bekéredzkedtem a belső ülésre. mikor felnézett, látszott, hogy összekapja magát, és beengedett. vibrált köztünk valami (nem nézett ki rosszul, sőt; szép barna szeme volt és kifejezetten gusztusos keze). néha egymáshoz ért a vállunk, "véletlenül", tudjátok, a szokásos játék. jól esett, hogy éreztem, engem figyel. aztán, el kezdett fészkelődni, véletlen meg is lökött, persze csak picit, de azért rögtön elnézést is kért, rámosolyogtam, semmi baj. :-) aztán jött a megállóm, látta, hogy szedelőzködöm, kérdezte, hogy leszállok-e, mondom aha, és kiengedett. aztán leszálltam, és ennyi.

namost ez a kis közjáték ÚGY felturbósítota az önbizalmamat, hogy az már nem egészséges, mosolyogva jöttem haza, és egyszerűen gyönyörűnek éreztem magam. megjegyzem, azt hiszem az is vagyok mostanság. :-) (na, mondom én, hogy nem egészséges...)

nem tudom P.-nek tetszenék-e így. biztosan, de lehet, hogy félne velem összejönni, sok lennék neki. ő a kislányok mellett érezte magát biztonságban, rám talán azt mondaná, amit mondott néha más nőkre, akik szépek és (hozzá) túl erősek voltak, hogy "van benne valami dög", vagy hogy "ez megenne engem vacsorára".

lényeg a lényeg: mostanában fel-felfigyelnek rám a hímek, és ez jóóóóóóó......! :-)

nem is tudom pontosan kifejezni, mit érzek, de jóóóóóó......:-)

amióta megtörtént a "kellemetlen felismerés", ti. hogy kapcsolatfüggőnek lenni nem jó dolog, azóta belémállt egy dac, egy csakazértis-megmutatom-hogy-megvagyok-egyedül életérzés. és jó egyedül. senki nem szól be, mit-mikor-hogyan csinálok, és ez jóóóóóó...!

szóval, elvagyok egyedül, SOKKAL jobban, mint eddig.

a hétvégém pakolászással telt, P. cuccaiból szelektáltam újfent, mi az, amitől meg tudok már válni. hullámokban jött ez a szelekció, először csak átrendeztem a szobát, aztán rá egy hónapra elkezdtem válogatni a könyveit, aztán jónéhány ruháját továbbadtam, és most már tényleg csak egy pár dolog maradt nálam, ami az övé volt, de azokat azt hiszem, meg is fogom tartani. elég sok mindent kipakoltam egyébként most, egy picit üres is lett a lakás, de megpróbáltam azért -amennyire csak lehetett- hangulatosabbá tenni. szomorkodtam azért egy kicsit közben, következményesen tüskésdisznó voltam anyával, de asszem már megszokta, hogy ilyenkor jobb, ha békén hagy. aztán elmúlt.

közben bepróbálkozott nálam az ellenkező nem is, de szó sem lehet róla, épp most, mikor egyrészt azért még van lezárnivalóm bőven, másrészt pont egyedül akarok lenni.

nemsoká kezdődik a tanév, várom is egyfelől, másfelől jó lenne még lustizni, de most, ahogy néhány órámra készülgetek előre, már előre élvezem, mi mindent fogunk csinálni az órákon. szeretek tanítani, nna. ez is jó.

általános öröm és boldogság, pedig különösebb okom nincs rá, hacsak az nem, hogy élek, nem fáj semmim, egészséges vagyok, az országban nem háborúznak, van hol laknom, van munkám, amit ráadásul szeretek is, van tütüm, amivel tudom anyáékat furikázni, ha kell, és mert ha most kedvem szottyan megnézni mondjuk a Kill Bill-t hatezredszer, akkor megtehetem, sőt, ki is vihetem a konyhámba a laptopomat, és akár vacsora közben is nézhetem, a vacsim pedig tüktoj lesz, soooook hagymával, és jázminos zöld teával, és a meleg pirítós finom illata fog terjengeni az egész lakásban. :-)

-peace-

jaj, istenem, egy csomó velem-korú ismerős lány körülöttem babát vár.... úgy szeretnék egyszer én is anya lenni...

persze, bizonyára rengeteg önfeláldozással jár, de ebből is (ahogy a tanításból) tudnék magamnak önismereti-spirituális utat csinálni...szóval, úgy érzem, menni fog.

persze, egyelőre még kurvára nem ezen kéne gondolkoznom, hanem beleélni magam, hogy egyedül vagyok, szabad vagyok, azt teszek, amit akarok, akkor, amikor akarok, igazából nem kell senkire különösebb tekintettel lennem a döntéseimben. próbálom kiélvezni, amíg lehet.

na, csak beugrottam egy röpanalízisre, miután ez a blog egyre inkább a saját mentálhigiéném fenntartására szolgál, hogy ilyen rondán fogalmazzam a dolgot.

tegnapelőtt álmodtam, hogy férfi vagyok, párkapcsolatban élek egy nővel, és dulakodásig fajuló vitában vagyunk, érzem, hogy elönt a tompa düh és tehetetlenség, amiért nem tudok megszabadulni tőle. bár sikerül az ajtón kívülre lökdösnöm, még onnan is visszajön. a párkapcsolat, amiben vagyunk, a legrosszabb stádiumban van, ahonnan már nincs visszaút. a nő kínoz és zsarol, és én zsarolható vagyok, már csak arra jó a kapcsolat, hogy kínozzuk egymást, régi sérelmeket bosszuljunk meg, mégsem tudunk kilépni belőle....brrrrr.

analízis: egyelőre nuku, majd talán később kiderül, mi akar ez lenni. talán a fordított szerep visszatükrözi nekem, hogy milyen az, ha egy nő függésben van a férfitól, és már mindkettejüknek jobb lenne, ha szétmennének, de egyik sem elég erős hozzá. lehetett volna ez P. és én, mondjuk 20 év múlva, bár ebbe hajmeresztő még belegondolni is. nem, ez túl durva. talán karikatúrája annak, ami lehetett volna. pfff, nem tudom.

jól telt a hétvége, együtt voltam nagyszüleimmel és anyával, mindannyiunknak jót tett, de főleg nagymamámnak, akit talán sikerült kicsit pozitívabb irányba terelni, bár félve írom ezt le, nem akarom még elkiabálni.

ami engem illet, tegnap elgondolkoztam a Tarot-n, amit vagy két hete vetettem. bár nem szégyellem, de büszke sem vagyok arra, hogy P legjobb barátjával együtt voltam egy éjszakát alig több, mint két hónappal P halála után. igaz, iszonyatos időszakon voltam túl, és fizikailag és lelkileg is olyan volt az az együttlét, mintha gyógyír lett volna, vagy elsősegély, fájdalomcsillapító, vagy így kaptam erőre a továbbiak elviselésére, nem is tudom. Ez így mind, együtt. Azóta nem voltam senkivel, és gyanítom, jó ideig nem is leszek még, mert annyira azért vagyok Nő, meg érző ember, hogy szimplán csak a testi élvezet miatt ne feküdjek össze senkivel. P barátját magamhoz engedtem, sőt magamhoz hívtam, mert megértett, segíteni és vígasztalni akart, és mert olyan szintű simogatást és testi közelséget tudott adni, amit az ember még csecsemőként kap meg az anyjától, de utána már legközelebb csak a szexualitásban.

ezek voltak az indokok, nem vagyok túl büszke rá, bár nem is kínzom magam a lelkiismeret-furdalással, csinálja utánam méltóbb módon, aki tudja.

ugyanakkor...azt hiszem, túlságosan kapcsolatorientált vagyok. ezért volt lehetséges (és elkerülhetetlen), hogy mint a fuldokló, akartam kapaszkodni akárkibe-bárkibe P halála után. akkor azt hittem, és ez éltetett, hogy akár már 1-2-3 hónapos gyásszal a nyakamban összejöhetek életem következő párjával. lófaszt, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy akkor ebben láttam az egyetlen kiutat. tegnap az jutott eszembe, hogy ha nem a kapcsolat számít, hanem az ember, akkor P-t nem tudom így "megcsalni" halála után, nem akarom őt pár hónap alatt lecserélni valaki másra. akkor tudtam volna egyenes derékkal gyászolni, ha nem vagyok kapcsolatfüggő. és most is az lenne a dolgom, hogy végre megtanuljam magam jól érezni párkapcsolat nélkül is. egyedül örülni a jó dolgoknak az életemben, és önmagamért is megtenni a dolgomat, nem pedig csak azért, hogy az épp aktuálisan mellettem lévő társ elismerését kivívjam.

eszembe ötlött, hogy hogyan is sikerült kivívni ezt a jelenlegi egyensúlyt a két jegy között.

tuti biztos oroszlánként kezdtem, ált.isk. alsóban örsvezetőnek választottak a többiek, ez nem lehet véletlen. már nem emlékszem, mit hogyan csináltam, de ösztönös vezető kellett hogy legyek már akkor is. aztán elköltöztünk, az új sulim ismeretlen volt, kilógtam a sorból, mint újonnan jött, ez meglepett és elbizonytalanított -maga a tény, hogy van olyan, hogy valahol nem kedvelnek feltétel nélkül. a többiek kihasználták ezt a kezdeti bizonytalanságomat és a csúfolódás már ott megkezdődött, talán az első hetekben. ezt még kiheverhettem volna, talán, mikor következő évben jött még egy iskolaváltás, az otthoni zűrök is kulmináltak -és akkor begubóztam - megszületett a rák-énem. visszahúzódtam a csigaházamba, oroszlán sehol, gyámoltalanul és hitetlenkedve tűrtem az egyre durvább kiközösítést és heccelődést. utána évekkel, külön meg kellett küzdenem azért, hogy ha két ember összenevetett az utcán a hátam mögött, ne gondoljam azt, hogy rajtam nevetnek. szóval, durva volt. bullying, mondaná az angol. mielőtt szenvedő alanyává váltam volna, emlékszem, nem hatott meg különösebben, amikor láttam, hogy (az elvileg vezetésem alatt álló) osztályban körbekergetnek két lányt és leráncigálják róluk a bugyit. annyi gondolatom volt az egészről: hű, de nem szeretnék a helyükben lenni -de a kisujjamat sem mozdítottam volna értük, egyszerűen meg sem fordult a fejemben. most viszont ölni tudnék egy ennél jóval enyhébb heccelésért is, szóval, jobb, hogy megtörtént velem mindez. rosszabb ember lettem volna, ha ott maradok abban a suliban, a többiek hódolatától övezve, érzéketlenül más emberek szenvedése iránt.

aztán 8. évközben jött egy sorsszerű fordulat, egy külföldi utazás, ahonnan visszatérve egyszerűen elkezdtem más emberként viselkedni. előreengedtem az oroszlánt megint, utólag már nem is tudom, hogyan voltam képes rá, de megreszkíroztam, és bejött. a többiek látták, most már megvédem magam, ha kell, az utazás is jó alibit szolgáltatott a változásra -azóta váltogatom a kettőt, mikor mire van szükség. visszavonulás és befogadás, vagy előrelépés a vezérszerepbe és aktivitás.

nya, nekiugrok még egyszer, most már remélem sikerül is.

nya, kábé ennyi, legközelebb leírom, hogy mit mondott P. és az én párkapcsolatom horoszkópjáról, meg P.-ről.

-kedves egyetlen kicsi párom... remélem az égben az angyalok vigyáznak rád most már.

jaaaaaaj, teljesen kész vagyok, úgy érzem magam, mint egy túlérett gyümölcs, szakítson már le valaki!!!!!! Hahó, itt vagyok, ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!! :-))))))))

namost viccet félretéve, az a fennforgás, hogy tegnap találkoztam egyik ismerősömmel, meg a kutyájával, és azt éreztem, hogy amióta apáék kutymorgóját jártam sétáltatni, általánosságban is jobban szeretem a kutyákat. ezt az ismerősöm kutyája is érezhette, mert nagyon barátságos volt velem, engem meg egyenesen elöntött a kutyaimádat egy fél percre. valahogy azt szűröm le mindebből, hogy talán mégiscsak tudok én szeretni, meg egy lényre vigyázni, és talán egy gyerekkel sem lesz ez majd másként.

(itt következett volna egy részletesebb leírás arról, mi mindent mondott nekem az asztrológus, de elszállt az éterbe, és most nincs kedvem mégeccer leírni, hanem majd legközelebb. addig is puszik nektek.)

ma is gyerekkel álmodtam. a saját testemből kellett kivágni a részeit, és összegyúrni (elég morbid), és valahogy ott lett a kezeim közt. feküdtem vele a kocsi hátsó ülésén összegömbölyödve, mögöttem anya. (anya ölelt engem, én öleltem a kisbabámat) aztán valami támadás elől be kellett menekülnünk egy épület alsó részébe, ahol víz csordogált, aminek megörültem, mert a kezemben levő gerbera szárát a vízbe tudtam tenni.

nemtom értelmezni. max. annyit, hogy újabb része egy álomsorozatnak, amiben anya is benne van, meg az én kisbabám. talán majd később rájövök, mi is ez.

ma egyébként k. nagyot hastáncoltam, 2-2,5 órát. már tudok 3 koreográfiát, meg kettőt félig, ezeket gyakorolom, és naggggyon jól esett. nem mondom, hogy elmúlt volna tőle a vágyakozós-nyűglődős állapotom, de enyhült kicsit.

vagyok, nehezen tűröm a magányt, ez van. plátóit nem sikerült kiverni a fejemből. az iwiw-en nézegetem az adatlapját, iszonyatosan szánalmas vagyok. az a nagy büdös helyzet, hogy egy lépést sem akarok tenni, úgy érzem, ha a magányom ideje lejár, azt valami kívülről jövő impulzus kell, hogy jelezze. persze, lehet, hogy egy naaaaaagy hülye vagyok, szóljatok be nyugodtan, megérdemlem.

ugyanakkor...bár nem sikerült ezt a gyászt maradéktalanul méltósággal viselni (persze, csinálja utánam jobban, aki tudja), szóval, valahogy bennem van az is, hogy nemsokára kilenc hónap. kilenc hónap sok idő, és egy szép kerek időtartam is, talán nem is szeretném annyira, hogy ebbe bezavarjon valaki. amikor nagypapám meghalt,  akkor is vártam egy hónapot, mielőtt P-vel találkoztam volna. persze, ki tudja, mennyit is számít mindez valójában.

na, megyek inkább, gyorsan el is teszem magam holnapra.

(előre bocs, ez nektek uncsi lesz, de nekem nagyon kell, hogy leírjam. bónuszpuszi azoknak, akik rajtam kívül ezt végig bírják olvasni....)

szóval tegnap este Tarot-ztam egyet, ami nagyon mélyen elgondolkodtatott.

összefoglalva a lényeget, azért vetettem kártyát, mert amióta a régi plátói szerelmemmel álmodtam, nem tudtam őt kiverni a fejemből. úgy éreztem, óvatosnak kell lennem, nehogy a vágyaimat higgyem intuíciónak, kellett egy gyors visszajelzés. a kártya igazolta, hogy joggal gyanakodtam, és nagyon nem kellene nekem most ővele foglalkozni.

a jelen helyzetre kihúztam a Bolond kártyát, ami tulajdonképp a tökéletes holtpont, az újrakezdés állapota-amit senki földjének neveztem lentebb. ez eddig tiszta.

amit nem szabad tennem, hogy szerelmes hangulatba keveredjek, illetve, még inkább:nem szabad egy szerelem folytán elveszítenem az (eddig meg sem talált) egyéniségemet. pedig hajlamos vagyok erre, P mellett is feladtam az énem egy jelentős részét.

amit viszont tennem kell, az az, hogy odafigyeljek a mindennapok apró boldogságaira, játékosan és kíváncsian menjek bele mindenféle dologba, ami érdekel.

ahova ez vezet - és innentől volt számomra durva az üzenet: olyan felismeréshez, ami fájdalmas, nem tetsző lehet, illetve egyfajta józan önkorlátozáshoz.

kvintesszencia: a Remete -na erre elbőgtem magam. gyűlölöm a magányt. mikor kissé lenyugodtam, próbáltam értelmezni, mit is akarnak tőlem?

valószínűleg azt, hogy még mindig tűrjem kicsit a magányt, használjam fel továbbra is az egyedüllétet arra, hogy kitalálom, ki vagyok, és mit is akarok én itt -ehhez persze nem árt, ha nyitottan pislogok körbe magam körül, talán észreveszem, merre kell mennem.

úgyhogy megbékültem ezzel, hogy még mindig, még tovább, egyedül.

ami aggaszt, az az, hogy milyen kellemetlen felismerés állhat vajon előttem. úgy érzem, azzal kapcsolatos, hogy mit is akarok én az élettől, vagy talán, mit is akar az élet tőlem. P mellett eddig tiszta volt a képlet, valami olyasmi, amit Zoli ír itt magáról: http://zolivagyok.blog.hu/2008/08/07/fodo

(és amitől jelen állapotomban a hideg kiráz. én mondjuk akkoriban nem közelítettem ennyire anyagiasan, P-vel nagyon meg lettünk volna elégedve egy picivel nagyobb lakással, hogy a gyereknek legyen majd saját szobája, kurvára leszartuk, milyen kocsink van/lesz, lényeg, hogy együtt legyünk és megmaradjunk egymásnak -ami sajnos nem adatott meg.)

szóval jelen állapotomban elgondolkoztam, hogy amit célul tűzök ki magam elé, az valóban célom-e? akarok-e valóban gyereket? még nem. majd, egyszer, talán... akarok-e tovább tanítani? valószínűleg igen. akarok-e társat? IGEN. akarok-e más országokba utazni? nem hoz lázba. akarok-e itt élni, ahol most? igen. nem érezném magam jobban máshol.

mi a célom az életben?

-segíteni másoknak, hogy előre haladjanak a saját lelki fejlődésükben.

-szeretni valakit, NAGYON, átélni, milyen, mikor valóban önmagamként eggyé tudok válni vele, (mert ez P-vel épphogy csak elkezdődött a végefelé)

-kifejezni önmagam a tanításon, az alkotásaimon keresztül,

-(ez mondjuk muszájság is, de) előre haladni a saját fejlődésemben,

-tanulni-tanulni-tanulni, új képességeket kifejleszteni.

-szeretetteljes emberré válni, olyanná, aki nem csak a társát, de más lényeket is tud szeretni.

ezek nagyjából. a lista persze még bővülhet, de ezek a lényeges pontok. én ezért vagyok itt, ez az, amiért nem mentem még P után.

ez a gyerek-dolog...persze szeretném megtudni, milyen érzés anyának lenni, de... nem tudom, ez a motiváció honnan is ered. a külvilág elvárja egy nőtől, hogy akarjon gyereket. bennem ez a vágy sajnos egyáltalán nem magától értetődő, sőt. P kedvéért (meg a külvilág elvárásainak engedelmeskedve) kezdtem el leásni magamban érte, és nem mondhatnám, hogy megtaláltam. nem tudom, akarok-e gyereket egyáltalán. persze, rossz lenne, ha ez kimaradna az életemből, de... azért ez motivációnak édeskevés.

ehh, ezt se ma fogom megoldani.

---nya, akkor a beígért bónuszpuszi, íme:    :-*

semmi különös. elvagyok egyedül, de magányosnak érzem magam. ma voltam kutyát sétáltatni. jó volt, örült, mikor meglátta a pórázt. néha felpislantott rám, miközben ment elöl, édes volt.

sikerült is jól lefárasztani magunkat, a kutymorgó teljesen kész volt, mire hazaértünk. nincs túlságosan elkényeztetve, már ami a sétáltatást illeti -de itt gyorsan be is fogom a szám, elvégre nem kunszt egy hétig jó lenni egy kutyához, ahogy most én jó leszek.

ennyi. nagy büdös senki földje, lassan kilenc hónapja ment el P. ennyi idő alatt már egy gyereket ki lehetne hordani. jól elment az életemből egy év erre, azt hiszem, sose fogok visszakívánkozni a 2008-as évbe. hacsaknem kitör a 3. világháború, és nem lesz fedél sem a fejem felett, nemhogy autóm, és nem lesz mit ennem, és hasonlók. kicsit félek tőle, hogy akármennyire szar is a jelen, jönnek majd idők, amikor sírva emlegetjük majd ezeket a "boldog" békeidőket. ti nem féltek semmi ilyesmitől?

amióta elolvastam Polcz Alaine: Asszony a fronton c. könyvét, azóta tudom, mekkora szívás egy háború a civil lakosságnak, de azon belül is főleg a nőknek. nem szeretném megélni. a rohadék politikusoknak legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném, hátha jobban igyekeznének békés megoldásokat keresni.

újra vagyok... hastánc-workshopon voltam a hétvégén, ami majha jó vót. :-)

az is nadjon jó volt, hogy vezettem tök sokat, és ahogy egyre jobban megy, úgy kezdem én is egyre jobban élvezni. szóval, menünk, én meg a tütü, mindenfelé. :-)

ugyanakkor- ez anyámnak jó meglátása volt, amikor valamelyik nap megjegyezte, hogy sorra látogatom a helyeket, ahol P-vel boldogok voltunk. tényleg így van. ma pl. Egerben jártam, mert szép emlékek fűznek oda. persze el is szomorodtam, ahogy mindig.

sokszor egyébként már nem is az ő hiánya fáj -sajnos már alig-alig emlékszem, milyen is volt vele lenni, illetve, ez nem jó szó rá, mert tudok emlékezni, ha akarattal felidézem, de egyre kevesebbszer akarom. szóval, nagyon sokszor inkább az keserít el, hogy olyan szörnyen reménytelennek tűnik az újrakezdés.

most már abszolút önálló vagyok, mindent meg tudok csinálni, amihez ő kellett régebben, ugyanakkor...értelmetlen az életem nélküle/vagy valaki nélkül, akit szerethetek, és aki szeret engem. csinálok ugyan egy csomó mindent, de úgy érzem, ezeknek akkor lenne igazán értelmük, ha megoszthatnám valakivel. nagyon magányos vagyok így. nem azért, elviselem én az egyedüllétet, és néha szükségem is van rá. de sokszor...teher, és ilyenkor azt kívánom, bárcsak meghaltam volna én is aznap, amikor ő. ha nem jön egy új szerelem, tök fölösleges volt kiküzdenem magam ebből a gyászból. akkor fölösleges volt a saját túlélésemért küzdeni. ilyenkor átkozom azt a fránya életösztönömet, ami nem engedett még idejében meghalni. vagy nézegetek magam köré, hogy vajon mi végett is vagyok én még itt, nem esik-e a fejemre egy cserép holnapután, és vet véget ennek a felemás állapotnak. olyan, mintha a senki földjén lennék. már nem P., de még nem bárki más.

eszembe jutott egy szerintem szép és érzékletes hasonlat.

 olyan, mintha P-vel megtanultam volna egy nyelvet tökéletesen beszélni, és most kiderül, hogy ezt a nyelvet már soha többet nem használhatom, helyette viszont meg kellene tanulnom egy másik nyelvet -valaki másét.

őszintén szólva nem bánnám már.