bősz boszi

(előre bocs, ez nektek uncsi lesz, de nekem nagyon kell, hogy leírjam. bónuszpuszi azoknak, akik rajtam kívül ezt végig bírják olvasni....)

szóval tegnap este Tarot-ztam egyet, ami nagyon mélyen elgondolkodtatott.

összefoglalva a lényeget, azért vetettem kártyát, mert amióta a régi plátói szerelmemmel álmodtam, nem tudtam őt kiverni a fejemből. úgy éreztem, óvatosnak kell lennem, nehogy a vágyaimat higgyem intuíciónak, kellett egy gyors visszajelzés. a kártya igazolta, hogy joggal gyanakodtam, és nagyon nem kellene nekem most ővele foglalkozni.

a jelen helyzetre kihúztam a Bolond kártyát, ami tulajdonképp a tökéletes holtpont, az újrakezdés állapota-amit senki földjének neveztem lentebb. ez eddig tiszta.

amit nem szabad tennem, hogy szerelmes hangulatba keveredjek, illetve, még inkább:nem szabad egy szerelem folytán elveszítenem az (eddig meg sem talált) egyéniségemet. pedig hajlamos vagyok erre, P mellett is feladtam az énem egy jelentős részét.

amit viszont tennem kell, az az, hogy odafigyeljek a mindennapok apró boldogságaira, játékosan és kíváncsian menjek bele mindenféle dologba, ami érdekel.

ahova ez vezet - és innentől volt számomra durva az üzenet: olyan felismeréshez, ami fájdalmas, nem tetsző lehet, illetve egyfajta józan önkorlátozáshoz.

kvintesszencia: a Remete -na erre elbőgtem magam. gyűlölöm a magányt. mikor kissé lenyugodtam, próbáltam értelmezni, mit is akarnak tőlem?

valószínűleg azt, hogy még mindig tűrjem kicsit a magányt, használjam fel továbbra is az egyedüllétet arra, hogy kitalálom, ki vagyok, és mit is akarok én itt -ehhez persze nem árt, ha nyitottan pislogok körbe magam körül, talán észreveszem, merre kell mennem.

úgyhogy megbékültem ezzel, hogy még mindig, még tovább, egyedül.

ami aggaszt, az az, hogy milyen kellemetlen felismerés állhat vajon előttem. úgy érzem, azzal kapcsolatos, hogy mit is akarok én az élettől, vagy talán, mit is akar az élet tőlem. P mellett eddig tiszta volt a képlet, valami olyasmi, amit Zoli ír itt magáról: http://zolivagyok.blog.hu/2008/08/07/fodo

(és amitől jelen állapotomban a hideg kiráz. én mondjuk akkoriban nem közelítettem ennyire anyagiasan, P-vel nagyon meg lettünk volna elégedve egy picivel nagyobb lakással, hogy a gyereknek legyen majd saját szobája, kurvára leszartuk, milyen kocsink van/lesz, lényeg, hogy együtt legyünk és megmaradjunk egymásnak -ami sajnos nem adatott meg.)

szóval jelen állapotomban elgondolkoztam, hogy amit célul tűzök ki magam elé, az valóban célom-e? akarok-e valóban gyereket? még nem. majd, egyszer, talán... akarok-e tovább tanítani? valószínűleg igen. akarok-e társat? IGEN. akarok-e más országokba utazni? nem hoz lázba. akarok-e itt élni, ahol most? igen. nem érezném magam jobban máshol.

mi a célom az életben?

-segíteni másoknak, hogy előre haladjanak a saját lelki fejlődésükben.

-szeretni valakit, NAGYON, átélni, milyen, mikor valóban önmagamként eggyé tudok válni vele, (mert ez P-vel épphogy csak elkezdődött a végefelé)

-kifejezni önmagam a tanításon, az alkotásaimon keresztül,

-(ez mondjuk muszájság is, de) előre haladni a saját fejlődésemben,

-tanulni-tanulni-tanulni, új képességeket kifejleszteni.

-szeretetteljes emberré válni, olyanná, aki nem csak a társát, de más lényeket is tud szeretni.

ezek nagyjából. a lista persze még bővülhet, de ezek a lényeges pontok. én ezért vagyok itt, ez az, amiért nem mentem még P után.

ez a gyerek-dolog...persze szeretném megtudni, milyen érzés anyának lenni, de... nem tudom, ez a motiváció honnan is ered. a külvilág elvárja egy nőtől, hogy akarjon gyereket. bennem ez a vágy sajnos egyáltalán nem magától értetődő, sőt. P kedvéért (meg a külvilág elvárásainak engedelmeskedve) kezdtem el leásni magamban érte, és nem mondhatnám, hogy megtaláltam. nem tudom, akarok-e gyereket egyáltalán. persze, rossz lenne, ha ez kimaradna az életemből, de... azért ez motivációnak édeskevés.

ehh, ezt se ma fogom megoldani.

---nya, akkor a beígért bónuszpuszi, íme:    :-*

semmi különös. elvagyok egyedül, de magányosnak érzem magam. ma voltam kutyát sétáltatni. jó volt, örült, mikor meglátta a pórázt. néha felpislantott rám, miközben ment elöl, édes volt.

sikerült is jól lefárasztani magunkat, a kutymorgó teljesen kész volt, mire hazaértünk. nincs túlságosan elkényeztetve, már ami a sétáltatást illeti -de itt gyorsan be is fogom a szám, elvégre nem kunszt egy hétig jó lenni egy kutyához, ahogy most én jó leszek.

ennyi. nagy büdös senki földje, lassan kilenc hónapja ment el P. ennyi idő alatt már egy gyereket ki lehetne hordani. jól elment az életemből egy év erre, azt hiszem, sose fogok visszakívánkozni a 2008-as évbe. hacsaknem kitör a 3. világháború, és nem lesz fedél sem a fejem felett, nemhogy autóm, és nem lesz mit ennem, és hasonlók. kicsit félek tőle, hogy akármennyire szar is a jelen, jönnek majd idők, amikor sírva emlegetjük majd ezeket a "boldog" békeidőket. ti nem féltek semmi ilyesmitől?

amióta elolvastam Polcz Alaine: Asszony a fronton c. könyvét, azóta tudom, mekkora szívás egy háború a civil lakosságnak, de azon belül is főleg a nőknek. nem szeretném megélni. a rohadék politikusoknak legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném, hátha jobban igyekeznének békés megoldásokat keresni.

újra vagyok... hastánc-workshopon voltam a hétvégén, ami majha jó vót. :-)

az is nadjon jó volt, hogy vezettem tök sokat, és ahogy egyre jobban megy, úgy kezdem én is egyre jobban élvezni. szóval, menünk, én meg a tütü, mindenfelé. :-)

ugyanakkor- ez anyámnak jó meglátása volt, amikor valamelyik nap megjegyezte, hogy sorra látogatom a helyeket, ahol P-vel boldogok voltunk. tényleg így van. ma pl. Egerben jártam, mert szép emlékek fűznek oda. persze el is szomorodtam, ahogy mindig.

sokszor egyébként már nem is az ő hiánya fáj -sajnos már alig-alig emlékszem, milyen is volt vele lenni, illetve, ez nem jó szó rá, mert tudok emlékezni, ha akarattal felidézem, de egyre kevesebbszer akarom. szóval, nagyon sokszor inkább az keserít el, hogy olyan szörnyen reménytelennek tűnik az újrakezdés.

most már abszolút önálló vagyok, mindent meg tudok csinálni, amihez ő kellett régebben, ugyanakkor...értelmetlen az életem nélküle/vagy valaki nélkül, akit szerethetek, és aki szeret engem. csinálok ugyan egy csomó mindent, de úgy érzem, ezeknek akkor lenne igazán értelmük, ha megoszthatnám valakivel. nagyon magányos vagyok így. nem azért, elviselem én az egyedüllétet, és néha szükségem is van rá. de sokszor...teher, és ilyenkor azt kívánom, bárcsak meghaltam volna én is aznap, amikor ő. ha nem jön egy új szerelem, tök fölösleges volt kiküzdenem magam ebből a gyászból. akkor fölösleges volt a saját túlélésemért küzdeni. ilyenkor átkozom azt a fránya életösztönömet, ami nem engedett még idejében meghalni. vagy nézegetek magam köré, hogy vajon mi végett is vagyok én még itt, nem esik-e a fejemre egy cserép holnapután, és vet véget ennek a felemás állapotnak. olyan, mintha a senki földjén lennék. már nem P., de még nem bárki más.

eszembe jutott egy szerintem szép és érzékletes hasonlat.

 olyan, mintha P-vel megtanultam volna egy nyelvet tökéletesen beszélni, és most kiderül, hogy ezt a nyelvet már soha többet nem használhatom, helyette viszont meg kellene tanulnom egy másik nyelvet -valaki másét.

őszintén szólva nem bánnám már.