bősz boszi

...nem is folytatom. elég, ha csak a címkéket bejelölöm.

nna, tömény őrület volt a mai nap (is) a suliban. emberek, most jelzem, ha eddig még nem lett volna eléggé nyilvánvaló, hogy a közoktatást szép lassan kezdhetjük temetni. mindegy. ha így megy tovább, több mint valószínű, hogy én sem ebből a suliból fogok nyugdíjba menni.

hagyjuk is, nem akarom felidegesíteni magam. egyébként is nyughatatlan vagyok, bennem a benga, és ezen az se segít, ha hullafáradtra dolgozom magam. próbálom elfogadni valahogy ezt az állapotot (is), eddig legalábbis bevált ez a politika. megélni, ami jön, aztán hagyni, hogy elmúljon. hallottam egy szép megfogalmazást erről: "engedd, hogy az érzelmeid kézen fogjanak és magukkal vigyenek, hogy megláthasd, hova vezetnek."

sok kellemes dolgot csinálok, keveset gondolok P.-re. érdekes, hogy amióta elment, nyitottabb vagyok az új dolgokra. régebben körmömszakadtáig ragaszkodtam a megszokott dolgokhoz (kajához, étteremhez, útvonalhoz, mittudomén.) most jobban viselem, hogy a dolgok változnak körülöttem, és bár nem azt mondom, hogy vonzanak az újdonságok, de azóta könnyebb az új mellett dönteni.

azt is észrevettem, hogy mostanában a jelenben élek-mindennek a maga idejében örülök, akkor, amikor éppen történik. ha a kocsival megyek haza, akkor annak, ha otthon pihizhetek, annak, ha órákat kell tartanom, akkor annak. igyekszem is megtalálni a mindennapok örömeit.

ma kiültem a Gellért-hegyre, néztem a várost, és napozgattam. jó volt, bár nem bántam volna, ha ül mellettem valaki, egy barát, vagy egy társ, mindegy.

szóval, jó így, elvagyok, de kezdek megint nyugtalanná válni a magánytól.

elvagyok, jól érzem magam - de kezdem kicsit unni ezt a fenenagy szabadságomat.

ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül hiszek abban, hogy megtalál engem a második számú igazi.

annál is inkább, mert bár szeretek tanítani, most már félgőzzel is megy, de kellene, hogy valami történjen az életemben, ami lefoglalja a feles energiáimat. azon töprengtem, hogy ha félgőzzel csinálom, nem lenne-e érdemes elgondolkodni azon, hogy váltsak. mondjuk elmehetnék virágkertésznek, pölö.

újra vagyok... hastánc-workshopon voltam a hétvégén, ami majha jó vót. :-)

az is nadjon jó volt, hogy vezettem tök sokat, és ahogy egyre jobban megy, úgy kezdem én is egyre jobban élvezni. szóval, menünk, én meg a tütü, mindenfelé. :-)

ugyanakkor- ez anyámnak jó meglátása volt, amikor valamelyik nap megjegyezte, hogy sorra látogatom a helyeket, ahol P-vel boldogok voltunk. tényleg így van. ma pl. Egerben jártam, mert szép emlékek fűznek oda. persze el is szomorodtam, ahogy mindig.

sokszor egyébként már nem is az ő hiánya fáj -sajnos már alig-alig emlékszem, milyen is volt vele lenni, illetve, ez nem jó szó rá, mert tudok emlékezni, ha akarattal felidézem, de egyre kevesebbszer akarom. szóval, nagyon sokszor inkább az keserít el, hogy olyan szörnyen reménytelennek tűnik az újrakezdés.

most már abszolút önálló vagyok, mindent meg tudok csinálni, amihez ő kellett régebben, ugyanakkor...értelmetlen az életem nélküle/vagy valaki nélkül, akit szerethetek, és aki szeret engem. csinálok ugyan egy csomó mindent, de úgy érzem, ezeknek akkor lenne igazán értelmük, ha megoszthatnám valakivel. nagyon magányos vagyok így. nem azért, elviselem én az egyedüllétet, és néha szükségem is van rá. de sokszor...teher, és ilyenkor azt kívánom, bárcsak meghaltam volna én is aznap, amikor ő. ha nem jön egy új szerelem, tök fölösleges volt kiküzdenem magam ebből a gyászból. akkor fölösleges volt a saját túlélésemért küzdeni. ilyenkor átkozom azt a fránya életösztönömet, ami nem engedett még idejében meghalni. vagy nézegetek magam köré, hogy vajon mi végett is vagyok én még itt, nem esik-e a fejemre egy cserép holnapután, és vet véget ennek a felemás állapotnak. olyan, mintha a senki földjén lennék. már nem P., de még nem bárki más.

eszembe jutott egy szerintem szép és érzékletes hasonlat.

 olyan, mintha P-vel megtanultam volna egy nyelvet tökéletesen beszélni, és most kiderül, hogy ezt a nyelvet már soha többet nem használhatom, helyette viszont meg kellene tanulnom egy másik nyelvet -valaki másét.

őszintén szólva nem bánnám már.

ma nem volt jó kedvem, egyáltalán.

és büszke sem voltam magamra.

pfff. ez hosszúnak ígérkezik, és lehangolónak...

szóval, mi is a bajom? igyekszem számbavenni szép sorjában.

 1. észrevettem, hogy nem érzem jól magam a kollégák között. az egyikük, akiről azt hittem, tudunk esetleg barátok lenni, kezd egyre frusztrálóbban viselkedni velem. egyrészt be nem áll a szája, ami alapesetben nem szokott gondot jelenteni, mert én szeretek másokat hallgatni-meghallgatni. csak van, hogy célzásokat tesz rám, nem hagy békén, és már sok, és ő nem veszi a jelzéseimet, hogy kezd elegem lenni -csak már a nagyon durvákra reagál, amikor konkrétan rászólok, hogy maradjon már csendben, mert zsong a fejem tőle. akkor elhallgat, és az meg azért rossz, mert lelkiismeretfurdalásom lesz tőle.

2. emellett rengeteg a pletykás köztük, én meg átveszem, és ettől meg azt érzem, elkoszolódom. egyébként sem vagyok túl büszke magamra, az utóbbi időben sajnos többször viselkedtem úgy, hogy attól nyugodtan minősíthetném magam erkölcsi romhalmaznak....pff, ez hosszú...

3. lényeg, hogy van egy kolléga, aki klinikai eset, egyszerűen kattant. ahogy ez már lenni szokott, nagyon jó pozícióban van, gyakorlatilag kirúghatatlan, és pont őt osztották be az osztályomba tanítani jövőre. namost én elmentem delegációba a nagyobb főnökhöz, hogy ugyanmár nem-e lehetne-e őt inkább máshova tenni. hosszas harcok árán ezt sikerült elintézni. persze ebben benne van az, hogy gyakorlatilag mószerolnom kellett ezt a kollégát, és erre lehet mentségnek mondani, hogy a saját gyerekeimnek akartam jót ezzel, meg magamnak, de az enyéim helyett más gyerekek ugyanúgy meg fogják őt kapni, és más osztályfőnök kolléga is szívni fog -helyettem.

szar ügy. persze, nézhetem onnan is, hogy én a saját osztályomért felelek, és már így is épp elég lelkibeteg kolléga tanítja őket, nem kell még egy.

4. nagyobb baj az, és innentől vagyok erkölcsi hulla végképp, hogy a gyerekeknek beszéltem erről a mesterkedésemről, két okból, az egyik persze az, hogy elismerjék, hogy mint osztályfőnökük én mindent megteszek értük (tehát hogy imponáljak nekik) másrészt amiatt, mert féltem, hogy az a kolléga, akit sikerült végül ehelyett a beteg helyett betenni -nos, ő a kisebbik rossz, hogy így mondjam -és féltem, hogy vele is elégedetlenek lesznek, ha nem tudják, hogy nagyobb baj is érhette volna őket. pfff.

legszívesebben szemenköpném magam, és utálom ezt az egészet, hogy ilyen gusztustalan helyzetekbe kell keveredjek, mert nem rúgnak ki embereket, akikre egy sámlit nem szabadna rábízni, nemhogy harminc gyereket. mind1.

5 -ös számú bajom, hogy rájöttem, rohadt kevés ember van körülöttem, akikben megbízhatok. barátnőm mára már gyakorlatilag csak egy maradt, vagy mondjuk úgy, másfél, mert a felediknek egyszerűen nincs ideje rám, olyan szar helyen dolgozik. amíg P volt, magas ívből szartam az egészre, hogy hány barátnő van körülöttem, meg lássuk be, arra is, hogy mi van velük... és hát, ha egy barátságot nem ápolnak...

6. ehhez hozzájön, hogy nem szelektálok az emberek között, akikre az időmet szánom. sokszor töltöm az időmet olyanokkal, akik hívnak, hogy legyünk együtt, de akikkel én valamilyen okból nem érzem jól magam. vagy azért, mert nem jutok szóhoz mellettük, mert annyit beszélnek; vagy mert nem tudok önmagam lenni a társaságukban, mert pl. abban merül ki az össz mondanivalójuk, hogy másokat fikáznak; vagy mert egyszerűen nincs olyan témánk, amit meg tudnánk beszélni, és felszínes marad az egész beszélgetés, vagy üres hallgatások vannak benne. szóval, jobban meg kéne válogatnom, kivel megyek el kávézni/sörözni/vacsizni a jövőben.

7. és most, itt állok, előttem a nyári szünet, és sok-sok üres -de főleg: magányos- nap fenyegető réme. persze, biztos találok majd valamit, amivel kitölthetem a napjaimat, tervezek pár dolgot, hastánctábor, kapolcs, de azért még kell kicsit rágyúrni a programom megtervezésére. nem jó, ha egy szétfolyó masszaként áll előttem az idő, mert abban én is szétfolyok.

hogy valami pozitívumot is mondjak így a végére....jövő héten megyek ii-vel beszélni.

(és ammán nagyon jó lesz! :-))) 

(valaki elmagyarázhatná nekem, mi a túrót jelent az a "feed" a statisztikáim között. egyébként is, kedveseim, már akartam mondani, hogy szívesen látom a gondolataitokat.)

a hétvégén sikerült naaaaaaagyon sokat aludni, meg pihenni, meg autogén tréningezni, amiről alkalomadtán írok is majd pár sort.

ami mostanában történik, azonfelül, hogy "at the moment my life is an exercise into futility" -és itt az exercise szón hangsúly van....

...szóval, ezen felül az van, hogy ha lehet, még többet gondolok rá, -gyakorlatilag az első időkre emlékeztető állapotba kerültem újra -szinte mindenről ő jut az eszembe.

remélem, ez azért nem visszaesés, hanem valami előremutató állapot...

ami "pozitív", az az, hogy már nem akarom őt akárkivel-akármivel pótolni, és valahol "jól esik" a magány is. szomorkodom afelett, amit elvesztettem, és ez a veszteség bírható már a pótlás kényszere nélkül is.

próbálok a jelenre koncentrálni, (mermivelhogy úgyamúgy tökértelmetlen is lenne a jövőt tervezgetnem most).

néha gondolok a srácra, aki felkeltette az érdeklődésemet, de nem sokat, mert egyelőre úgysem találkozunk még vagy egy hónapig (előreláthatólag) -de talán jobb is így most.

c'est la vie, kedveskéim.

hiányérzetem van. hiányzik egy társ az életemből. hiányzik az érintés, az örömteli együttlét valakivel, akit szeretek, és aki szeret. hiányzik a szerelem.

...