bősz boszi

vicces volt...

azt álmodtam, betörtek hozzám.

álmomban jöttem hazafelé, a cipőmön kuplung és sebváltó volt, de valamiért nehezebben működött, nem tudtam magasabb sebességre váltani. a házhoz érve láttam, hogy ólálkodnak a kert körül, és rájuk szóltam, hogy mit keresnek itt? erre elmentek, és én utánuk kiáltottam, hogy elvittek tőlem olyan dolgokat is, amik csak számomra értékesek, például egy plüssállatot. (ez így történt, P halála után egy hónappal betörtek hozzám és elvittek egy csomó vele kapcsolatos személyes emléket, az óráját, és a plüssnyulat, amit tőle kaptam.)

aztán álmomban elaludtam, és éjszaka hangokat hallottam, de nem keltem fel, csak reggel, (ez sokszor megesik, hallgatom egyedül az éjszaka hangjait, és próbálok nem beszarni a félelemtől, hanem inkább elaludni) aztán reggel körbenéztem, és láttam, hogy betörtek hozzám megint. rosszat sejtve megyek ki az előszobába, de a kistáskám még mindig ott van, benne van a pénztárcám, és egy másik majdnem ugyanolyan pénztárca is, tele pénzzel, benne egy kisebb pénztárcával. azt látom, hogy a betörők (mintha megbánták volna a cselekedetüket) egy csomó dolgot hordtak be a lakásomba, talán egy plüssállatot is, de kilépve az ajtómon azt látom, hogy a szomszédokhoz is betörtek, és a baloldalitól hordtak át hozzám rengeteg kaspót és közepes méretű virágcserepeket virágokkal.

a fürdőszobába lépve azt látom, hogy összetörték a wc-kagylót, víz van körülötte, ezzel végződik az álom. (ma egyik ismerősöm lakásában voltunk, és a mosdókagylója szanaszét van repedve, beszéltünk róla, hogy félő, hogy leesik.)

különös, hogy a napi dolgok mellett a jövőmből is megjelennek aprócska momentumok az álmaimban. (az asztrológus azt mondta, hogy van egy nagyon jó képességem a megérzésekre, amik tiszta forrásból táplálkoznak, és hogy ezért valamikor előző életemben harcoltam meg, sok-sok szolgálattal. nem tudom.)

hogy mit jelenthet maga az álom....hú, nem tudom. nagyon paradox. nem féltem különösebben a zajoktól, azt hittem, a szokásos parám. ehhez képest mégiscsak okom volt rá. nehéz elkülöníteni a reális és az irreális félelmet. hogy hoztak, és nem vittek...ez is nehéz. mindenképp pozitív, de most nem tudok rá kielégítő magyarázatot adni. valaki betör a világodba, a személyes teredbe-hogy hozzon valamit. félig-meddig lekopaszodott növényeket, hogy gondjukat viseld talán. nem tudom. kemény dió.

az is pozitív, hogy iszonyatosan régen volt már rémálmom. 4-5 éve is megvan már, pedig én emlékszem az álmaimra. azt hiszem, azoknak van sok rémálma, akik nem figyelnek oda az álmaikra, vagy félnek a saját tudattalanjuktól. félnek a saját lelkük mélységeitől, és a szakadéknak hátat fordítva egyensúlyoznak a szélén. én inkább lemászom, ha nem is az aljáig, de legalább figyelem, mi kavarog a mélyben, és főleg, hogy mi jön föl onnan. szerintem ez kifizetődőbb hozzáállás, mint verejtékben úszva felébredni, és aztán nem érteni a saját életünket.

na, visszaértem vidékről. egy fesztiválon voltunk az egyetlen megmaradt barátnőmmel, ahol sok-sok izgalom történt. :-)

a tütüvel mentünk, és mivel ő frissjogsis, picit engedtem hogy vezessen ő is a kevésbé rázós szakaszokon. rájöttem, hogy szeretek vezetni. holnap is indulok vidékre, jó lesz.

mikor a barátnőmmel, B-vel megérkeztünk a helyszínre, megálltunk kicsit enni, mielőtt belevetettük volna magunkat a programokba. barackot ettünk, és megtörtént egy álomrészlet, amiről itt korábban írtam: barackot ettünk, és én véletlenül kiharaptam egy darabot a kemény magból is, pontosan úgy, ahogy álmomban láttam. lemeredtem egy pár percre, de fogalmam sincs, mi lehet egy ilyennek a jelentősége.

volt egyébként még egy másik egybeesés is. mielőtt elindultunk volna a fesztiválra, aznap reggel azt álmodtam, hogy a régi plátói szerelmemmel vagyunk egy társaságban, és kezdünk összejönni. a fesztiválon nem fogjátok kitalálni, ki jött velem szemben.... nem, sajnos nem a plátói szerelem, hanem a srác, akiről már szintén írtam itt korábban, február-március magasságában futottunk össze, eléggé tetszett nekem és tök jót beszélgettünk.

a fesztiválon még háromszor összefutottunk "tök véletlenül", harmadjára már megbeszéltük, hogy x koncert előtt találkozunk. és akkor jött a nagy koppanás: a koncert elmaradt, mi B.-vel nem maradtunk ott ücsörögni, hogy őrá várjunk, és nyilván ő sem várt meg minket-úgyhogy elmaradt a nagy találka, és így maradtam én továbbra is egyedül.

de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő az, aki nekem kell. egy olyan srác, aki nem meri /vagy nem akarja/ összeszedni magát és elhívni, hogy találkozzunk, vagy legalább elkérni a számomat, háááát....szóval, azért szerintem legyen egy férfi férfi, és ne tőlem várja, hogy én mondjam meg neki, ő mit akar. tudok épp erős és irányító lenni, de ezt nem szeretem párkapcsolatban előadni. ehh, nem tudom. talán én sem tudom, mit akarok. illetve azt tudom, hogy mit, csak azt nem, hogy mikor. talán nem most van még itt az ideje egy párkapcsolatnak. bár már lassan elkerülhetetlen, hogy elkezd mindenki drukkolni nekem, hogy mikor jövök már össze egy P-hez hasonlóan jó sráccal, mintha ez olyan könnyű lenne...előre érzem, hogy az agyamra fognak menni vele.

egyébként érdekes volt B.-vel együtt lenni. nem volt zökkenőmentes, főleg, mert nálam előjött egy mélypont, eszembe jutott, hogy mennyire jó volt P-vel, és ilyenkor képes vagyok bántani is a körülöttem levőket, főleg amiatt, hogy hagyjanak egyedül, mert nekem az egyedüllét segít. ilyen furcsán vagyok összerakva. de nem is ezt akartam mondani, hanem hogy azért volt tanulságos B-vel együtt lenni, mert ő rákényszerít, hogy ne hazudjak és köntörfalazzak, hanem mondjam ki tisztán, amit gondolok, és ne szépítsek a dolgokon. ez nekem nem könnyű, főleg, mert sokszor magam előtt is köntörfalazok és szépítek. meg az is jó volt, hogy türelmes volt velem, mialatt épp kiállhatatlan voltam.

most, hogy visszaértem, történt még egy fontos dolog: apa megkért, hogy egy hétig etessem a kutyájukat, amíg elutaznak. alább említettem, hogy nekem sosem volt kutyám, és hogy miért nem. most lesz lehetőségem egy hétig kipróbálni, milyen is ez. lelkesen várom a kutymorgóval eltöltendő jövő hetet.

szerda magasságában jövök vissza, jók legyetek addig is. :-)

ma egyedül kell megcsinálnom egy gyakorlatot, amit ii javasolt. kicsit félek, de ez egyfajta szabadság is, hiszen elég jártas vagyok már, ami a lelki ügyeimet illeti.

előtte azonban néhány gondolatot össze kell szednem.

az addig oké, hogy apa átbaszta a fejem, de ez egy stabil, támaszadó anya mellett nem lett volna ekkora érvágás. tesómban és bennem is megvan egyfajta hiányérzet anyával kapcsolatban, ez egy megfoghatatlan, de sokszor jelenlevő hiány. nem feltétlenül anyagi dolgokról van szó, de azokról is.

mikor érzem ezt a hiányt?

példa: hazajövök tök éhesen, látom, hogy anyám bent szalonnázik a tévészobában, valami szappanoperát néz persze, kinyitom a hűtőt, és üres. kérdem, mi lesz a kaja? válasz: menjek el a boltba, vegyek magamnak valamit.

vagy: sokáig voltam kolis. aki kolis, az tudja, ez mennyi cuccolással jár, évente bepakolni-kipakolni mindenedet, vonatozni, hétvégente hozni-vinni a szükséges dolgaidat, ilyesmi. a kollégista éveim alatt, ami nem kevés volt (utánaszámolva: 9 év) gyakorlatilag egyszer vagy kétszer jöttek ki elém a vasútállomásra kocsival. olyanról, hogy esetleg évente egyszer értemjöjjenek a kollégiumba hazaköltöztetni, nem is álmodhattam. emlékszem a tompa dühre, ami elfogott, mikor az 50 kilómmal cipeltem a nagy csővázast hátul, tele könyvvel, a normál hátizsákomat elöl, meg a válltáskámat. hazaérve kedvem lett volna lemérni, 40 kiló minimum volt, és nem csak megemelni, hanem a vasútállomásig eltömegközlekedni, meg még onnan hazaszopni magam. mikor láttam, hogy a szobatársamért az ország másik végéből is eljönnek kocsival, majdnem sírtam.

szóval....hogy is mondjam. éhen nem haltam, bele nem döglöttem a cipekedésbe végülis...csak valahogy mindig hiányzott az a kicsi plusz, hogy azt érezzem, nem csak a túléléshez feltétlen szükséges minimumot kapom meg, hanem annál picit többet. egy anya mindent megad a gyermekéért, azt mondják. hát nálunk nem így volt, anya közel sem mindent adott meg.

azt hiszem, ez a "közel sem minden" fáj tesómnak is meg nekem is. hogy odahaza valahogy mindig is alacsonyabbrendű "éhenkórászok" voltunk, akiknek az érdeke max. akkor érvényesülhetett, ha anya -és az élettársa- érdekeit nem érintette.

példa: emlékszem, hogy nem volt szabad a saját szobámban (lehalkítva sem) néznem a tévét, merthogy a fénye "átszűrődik" anyáék szobájába, és ők nem tudnak tőle aludni. alig bírtam meggyőzni őket, hogy akkor legalább tehessek fel egy függönyt az ajtóm üvegére, és mindenki jól jár. nem, mert az meg hogy néz ki. pff...

mivel én éjszakai bagoly vagyok, ők meg telente már 8-kor ágyban voltak, sokszor ugyanígy panasz volt a kislámpám fényére is. ja, és nem lehetett kimenni vécére sem, mert az ajtó nyikorgása is felébresztette őket. istenem, ha belegondolok, mennyire jó, hogy már nem függök tőlük semmilyen szinten....

namost, a fenti sirámok után, ami engem illet... észrevettem magamban, hogy én sem vagyok épp önzetlen, de erről már írtam is korábban. nagy fájdalmam, hogy az emberek -és főleg a gyerekek- nem kerülnek velem olyan bizalmas viszonyba, mint néhány más kollégával. van egy olyan kolléga nálunk, aki annyira szeretetteljes tud lenni, hogy gyakorlatilag fürtökben lógnak rajta a gyerekek, mert érzik rajta, hogy sokat tud adni. én nem ilyen vagyok, hanem sokkal távolságtartóbb, és csak csendben irigykedem rá, hogy neki hogy a fenébe sikerül?

azt hiszem nekem azért nem sikerül ez, mert belegondolok abba, hogy egy mély kapcsolat mennyi felelősséggel jár, és inkább ezt nem vállalom. például, ha lenne egy kutyám (sosem volt), akkor minden nap etetni kéne és minden nap meg kéne sétáltatni. na, ez az, ami nem megy nekem. és ez az, ami nem ment anyámnak sem. odafigyelni a másik szükségleteire, és kielégíteni őket, szívvel-lélekkel, nem pedig csak kötelességtudatból. én sem vagyok egyelőre jobb, mint ő. ha lenne gyerekem, egyelőre én is csak a kötelező minimumot tudnám adni neki. P. mellett azt hittem, ez elég lesz, mert majd ő kipótolja azt, ami belőlem hiányzik. azon is elgondolkodtam, hogy viszont akkor a gyerekeim nagyon apásak lettek volna, én pedig valószínűleg féltékenyen figyeltem volna az ő viháncolásukat. P mellett azt gondoltam, ez vállalható kompromisszum, meg kicsit reménykedtem is talán, hogy addigra majd csak lesz valahogy. kiderült azonban, hogy az ilyesmiket nem lehet másokon megspórolni. most muszáj vagyok elvégezni a piszkos munkát magamon.

ma reggeli álmom...

összeveszek nagymamámmal, sírva kiabálok vele, hogy hagyja abba a folyamatos önsajnálatot és rosszindulatú intrikát, ne elégedetlenkedjen állandóan. a végén megfogom a karját, mélyen a szemébe nézek, és kifejezem, hogy mennyire rossz nekem ez, különösen, hogy P elvesztése még mindig fáj, és az ő parttalan nyűglődése is rámterhelődik. a régi balatoni nyaralónk kertjében vagyunk, felmegyek a lépcsőn, és hallom, hogy anyám  magyarázza az ott lévő távoli rokonainknak, hogy még mindig az ujjamon van a jegygyűrű, és odahív, hogy mutassam meg. magamból kikelve ordítok vele meg apámmal, hogy "vásári majmot" csinálnak belőlem, hagyják ezt abba de azonnal.

szóval, egy álomban kiosztottam a legközvetlenebb hozzátartozóimat, de jól is esett. csak érteni nem értem...illetve, nagymamám részéről igen. ezek abszolút az érzéseim vele kapcsolatban. ha körbe van ajnározva, akkor is képes szívettépően pityeregni, hogy ővele senki nem foglalkozik. belefáradtam én már ebbe irl is. hogy apára dühös vagyok, az ténykérdés. de anya...bár elő képes adni hasonló tapintatlanságokat (tegnap is például, bár látta, hogy kész vagyok, és mondtam, hogy most az kell, hogy hagyjanak békén, ő azért csak kérdezgetett még, hogy mi-volt-hogy-volt odabent a dokinál. pfff. de a gyászomat maximálisan tiszteletben tartják, ez nem illik a képbe. illetve, ki tudja, mért is bőgtem én tegnap.

aztán -szokásos álmom- a suliban vagyok és tanítok az osztályomban, az első szakos órámat tartom nekik, és kérdezgetem tőlük, tudják-e, mi a pontos fordítása a pszichológia szónak. senki nem tudja, kérdezgetem őket végig, az egyiket nevén is felszólítom, hátha ő tudja, de ő sem. meg is sértődik talán, amiért "kiemeltem" őt a többiek közül.

aztán tesóm felcsörgetett az ágyból. nem teljesen hevertem még ki a tegnapi napot, tényleg nagyon megkészültem a nőgyogyinál. pfff... el is határoztam, hogy nem fogom én ezt túl gyakran megismételni, szűrés ide vagy oda, ha el kell vigyen a rák, úgyis elvisz, nem érdekel. A női részem buzgón helyesel, mert azért ez a tegnapi mégiscsak egy "major offence" volt neki, akárhonnan is nézzük. Nem tudom, olvastátok-e a Vagina-monológokat, nőknek kötelező olvasmány, abban van egy játékos kirohanás a nőgyógyászok ellen, hát abszolút egyetértek. az én női részemet igenis meg kell győzni arról, hogy akarjon beengedni valakit, nem csak úgy zsumegabele, feltolunk egy jéghideg fémcuccot, azt' annyi. GRRRRR!!!

a mai nap (is) eléggé gallyra ment egyébként, bementem a városba, megnéztem egy filmet, óriási tömeg volt, és rájöttem, nem szeretek egyedül nagy tömegben filmet nézni. magassarkú volt rajtam, ami egyrészt felére csökkentette a haladási sebességemet (nem vagyok én ehhez hozzászokva) másrészt nagyon rövid időn belül feltörte a lábamat, úgyhogy már számoltam a métereket hazafelé. a jobb térdemet is hazavágta, úgyhogy most egy ideig nem próbálkozom újra ilyesféle női hívságokkal.

vicces egyébként, hogy a bal térdem a teljesítményhelyzeteket nem bírja (15 km-es túra, 1 km úszás), a jobb térdem meg a magassarkútól lesz kész. kicsit úgy tekintem, hogy a bal a "női" térdem, a jobb meg a "férfi", és ezek alapján szerintem kábé úgy lehetnek egymással, mint férj és feleség egy rossz házasságban. 

na, most hogy így beavattalak benneteket a különféle testrészeim személyes titkaiba, gyorsan be is fejezek minden további locsifecsit velük kapcsolatban, mert még megsértődnek, és akkor velem mi lesz.

jó éjt nektek.

ennek mindegyik része egy külön gyöngyszem, de különösen ez...

ma nőgyógyásznál voltam. semmi elváltozást nem talált, de én a vizsgálattól teljesen megkészültem. még bent a dokinál tartottam magam, de kint már majdnem elájultam. ahogy anyáék vittek haza a kocsival, potyogtak a könnyeim. kellett egy fél óra, míg rendbejöttem.

nem tudom, mitől volt. nyilván egy nőgyogyi-vizsgálat nem egy kéjhömpöly, de én pszichésen voltam kész. pedig rendes volt, aranyos, meg minden. vagy talán pont ezért.

tegnap is, meg ma is olyan kilátástalannak tűnik az egész. talán sosem találok már senkit, aki pótolhatná P-t.

még mindig nagyon hiányzik.

kilátástalan az egész helyzet.

:-(((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((

ma visszajöttünk mamáéktól. jó volt náluk lenni, bár néhányszor elkámpicsorodtam.

ma se vagyok épp fényes hangulatban, újra olyan értelmetlennek és reménytelennek látom a helyzetemet, mint az elején. pláne, mióta ii-vel kicsit mélyebbre ástunk, kezdenek feljönni a gusztustalanságok, amikkel vonakodva szembesülök, és ilyenkor azt érzem, sosem leszek olyan, amilyen lenni szeretnék: tökéletes és boldog. tudom, hogy ez már az irrealitás, ilyesmit kívánni, de ettől függetlenül itt zakatol a fejemben. szeretnék újra boldog lenni, szeretnék újra egy olyan kapcsolatban lenni, mint amilyen P-vel volt, sőt, ha már az irrealitásba így belejöttem, azt szeretném, hogy Ő éljen és újra mellettem legyen.

:-(

Mai álmom: a „vecsési” temetőben vagyunk, ahol P el van temetve. Először a déd? nagy?szülei sírjánál állunk, a háttérben fehérre száradt facsonkok –halott mind. A tiszteletadás után megyünk át P sírjához, és kétségbeesve látom, hogy nem találom a sírját a soron, ahol pedig lennie kell. A temetőgondnokot megkeressük, ő azt mondja, hogy nincs meg a sír, mert odaveszett, elöntötte a víz. Odavezet minket, ahol a sír maradványai vannak, egy pincehelység, vagy félig földalatti kripta, ami valóban csupa víz, és a padlón P testének maradványai eliszamósodott, fehér folyadékként. A gondnok mondja, hogy ha akarjuk, persze összeszedhetjük a maradványait, de hát ki csinálná ezt meg?-céloz rá, hogy mennyire szörnyű és gusztustalan lenne az egész művelet. Egy képet látok, hogy hogy kellene ezt csinálni - egy csövön keresztül felszívnák a folyadékot, bele egy műanyag tartódobozba. aztán (mintha már meg is történt volna) újra körbenézve azt látom, hogy P hófehér csontjai szerteszét hevernek a padlón.

-jaj nagyon le vagyok hangolódva….nagyon hiányzik P.

Ma is szomorkás vagyok. Álmodtam a napokban többet is. Ma azt, hogy nedvesen tartok magokat, köztük sárgabarackmagokat is, hogy majd elültessem. De nem csíráznak, ezért kiharapok belőlük egy darabot, szétfeszítem őket, és látom, hogy a mag elporladt már bennük, tehát esély sincs arra, hogy kis fa legyen belőlük. Kivéve egyet, amiben benne van a mag, de már kiharaptam abból is egy pici darabot. Azért elültetem, hátha kikel. Anyáék kertjében vagyok egyébként.

-tegnap voltam ii-nél. Rengeteget sírtam. Próbáltunk utánamenni ennek a sírásnak a múltamban, merthogy P előtt is velem volt már. Ami általában kiváltja, az a szeretetteli odafordulás másoktól, amit ilyenkor érzek, az egy leküzdhetetlenül erős meghatódás és hála, hogy megkapom. Imaginációval dolgoztunk, több kép is előjött a múltamból, P, nagypapám, aki szintén nagyon szeretett, és apám, aki viszont pont nem. Előjött egy alig megfogható harag is, ami azért már mégis erőteljesebb volt, mint a múltkori alkalommal. Szinte elöntötte a gyomromat. De most ennél sokkal tovább nem tudok menni, mivelhogy ii-vel legközelebb ősszel találkozom, a nyári szünet miatt. Addig azért megpróbálom hasznosan tölteni az időt, amennyire csak lehet. Pl. megtalálni, milyen is vagyok, pontosabban: kialakítani egy életvitelt, ami működik és engem jól kifejez. Ennek valószínűleg része lesz a lelkem rendszeres karbantartása, például így, ebben a blogban is. Ez nektek lehet, hogy nem mindig lesz véresen izgalmas, előre bocs érte. Gondolkoztam ezen, hogy újra írhatnám csak magamnak, mint régen a naplóimat, de mégiscsak jobb legalább némi visszajelzést kapni a külvilágtól. Része kell legyen egy többé-kevésbé rendszeres testmozgás, amilyen a hastánc is. Része kell legyen a tanulás, ami szintén elkezdődik ősszel –hétvégente  ugyanis járni fogok egy nagyon izgalmas továbbképzésre. Ezek az alapok, aztán majd látjuk.

ez most nem lesz túlságosan közérdekű (ahogy az eddigiek sem, persze), de most különösen nem, mert főleg csak azért írok, hogy összeszedjem a gondolataimat, és hogy adjak magamnak (meg nektek) egy rövid helyzetjelentést.

a hetem  -magamhoz mérten is- abszolút hiperaktívan telt, nagyon sok mindent elintéztem, főleg a kocsi körüli teendőket, de egyebeket is, szóval, meg vagyok magammal elégedve.

ejnye, most jut eszembe, a horoszkópomról nem is írtam, pedig lenne mit, csak ahhoz neki kell majd ülni.

tegyem meg most?

talán szentelek neki egy külön bekezdést később.

a múltkor ii-nél előjött belőlem némi harag az apámmal szemben. úgy fogalmaztam, ő olyan "semmirekellő apa" volt, meg hogy "aki nem akar gyereket az minek csinál?!"

persze picit javult azért apám az idők során, kezd benne megjelenni némi felelősségérzet, de ez még mindig messze nem elég.

nekem meg van egy nagyon mély félelmem, hogy ugyanúgy nem leszek képes rendesen szeretni a gyerekeimet, mint a szüleim. én nem akarom, hogy az én gyerekem valaha is azt érezze, teher, nyűg, kolonc a szülei nyakán. ennél megalázóbb -de még inkább: tehetetlenebb helyzetbe nem is igen lehet hozni egy emberi lényt, mint hogy világra hozod, aztán azt érezteted vele, nem kellett volna. illetve, hogy nem szívesen vállalod a felnevelésével járó fáradságot. szegénynek élnie kell, nem ő választotta, és mégis ő érzi magát bűnösnek, amiért él, és gondoskodást igényel. persze, megvan mindennek a karmikus oldala is: nyilván nem véletlen, hogy ilyen családba születtem. bennem is megvan ennek a fajta szeretetlenségnek a csírája, sajnos. emiatt járok ii-hez, mert szeretnék megtanulni igazán önzetlenül szeretni. ÉN jó anya akarok lenni, olyan, akire támaszkodni lehet, aki mindig ott van, amikor szükség van rá, és háttérbe tud vonulni, ha nem.

a másik, amit már említettem: mi a jó eget kezdjek ezzel a szeretethiánnyal? valóban pótolhat mindent az önszeretet? és egyáltalán: miért vesztettem el egymás után pont azt a két embert, akikre valaha is támaszkodni tudtam?

Ma megnéztem az Operaház fantomját, és bár először habkönnyű darabnak tűnt, van egy mélyen emberi vonatkozás benne, ami engem megragadott: egy ember, akit senki nem szeret, pedig nem tehet róla, hogy olyan, amilyen: torz arcú. micsoda dráma, és micsoda reménytelen küzdelem egyetlen jó szóért, egy emberi odafordulásért... és a torzulás, amit a szeretetlenség előidéz a lélekben is végül. ha kicsit megbontjuk innen nézve a darabot... nos, nem szeretnék andrew lloyd webber közeli hozzátartozója lenni. igaz, ilyen szempontból talán a magamé sem.

nagymamámon is gondolkodtam, aki sose tudja értékelni azt, ami van...és ezért mindig elégedetlen és boldogtalan. Irigykedik másokra, féltékenyen lesi, mások mit kapnak meg, amit ő nem, és ez az irigykedés megkeseríti az életét, és a hiány -csak úgy mint nekem- nagyon tud neki is fájni.

lehet, hogy nekem is meg kéne elégednem azzal a kicsivel, amit kapok...illetve nem, rosszul mondom. magamhoz kellene engednem, be kellene fogadnom azt, amit kapok. sokszor van úgy, hogy elmenekülök egy kapcsolatból (pl. baráti kapcsolatból), mert megriadok, hogy elveszíthetem a szabadságomat, vagy mert eleve félek közel engedni a másikat. ha valaki közel kerül a szívedhez, akkor ott már nem tudod úgy kontrollálni a dolgokat, kézben tartani a szituációt. van bennem egy ódzkodás emiatt, pedig P mellett igazán volt időm megtapasztalni, mennyire indokolatlan is ez.

P továbbra is hiányzik, el-elpityeredem miatta. lassan 8 hónapja vagyok bezárva a gyászomba, már nagyon várom a végét, de még nincs itt. :-(

most úgy érzem, helyére kell tennem a dolgokat a fejemben, ez olyan, mintha neki is segítene. olyan, mintha itt lenne mellettem, és ő is rakosgatná össze, mi-miért történt.

azt is érzem, meg kell szabadulnom néhány tárgytól, ami az övé volt, de én már semmire nem tudom használni őket. egy régi rádió, újságok, kazetták, ez-az-amaz.

hullámokban ürítem ki a lakást, most megint összegyűlt pár dolog, amitől már talán nem lesz olyan nehéz megválni. faszombamár, sose lesz ennek vége...

a vágyakozás is fel-fellángol bennem egy társ iránt, akivel megoszthatnám az életemet újra...

ugyanakkor...

...volt valami bugyuta film erről... arról szólt, hogy van egy csaj (julia roberts játszotta), aki az utolsó pillanatban mindig elinal az esküvőiről. és kiderül, hogy azért, mert az összes kapcsolatában idomult a másik félhez, annyira, hogy még azt sem tudta, hogyan szereti a tojást enni: mindig azt választotta, amit az aktuális vőlegény szeretett. és akkor a legutolsó botrányba fulladt esküvő után elhatározza, egyedül marad, és kialakítja a saját életét. És megsüti magának a tojást rántottának, omlettnek, meg mittudoméntükörtojásnak, összehasonlítja, és kiválasztja tök egyedül azt, amit ő valóban a legjobban szeret. nahát, valami ilyesmit adok elő én is most, kezdem kialakítani az önálló életemet, kezdek megerősödni abban, hogy mit tartok fontosnak, mi az amit kevésbé, mit szeretek csinálni, mit nem...merthogy én is hajlamos vagyok ám az idomulásra, de nagyon dulván.

a mai nap bájos történése: ücsörögtem a teraszkámon, olvasgattam, és odarepült egy kismadár. rámnézett, el. aztán egy másik, az is rámnéz, el. ezt játszották egy darabig (van egy madáretetőm, de eddig nem volt túl népszerű a körükben, alig látogatták madarak), hallom, hogy odarepülnek az etetőhöz is, hallom a bősz napraforgómag-ropogtatást. aztán: az egyik, meghatározhatatlan fajú egyed (nem veréb nem rigó nem galamb, tehát kitudja micsoda), odarepül tőlem egy méterre le a földre, kitámasztja a két kis lábát, és rámcsivog kettőt. aztán elrepül. kábé olyan érzésem volt, mintha azt mondaná: "hát te meg mit keresel itt api? na mindegy, cső!" szóval, zabálnivaló volt. tetőtől talpig ezüstszürke, aprótermetű, vékony kis madár volt. kedves ornitológus olvasóimat bátorítanám a fajmeghatározásra. :-)

egy valamirevaló boszi persze elgondolkodik egy ilyen incidens jelentőségén. úgy tűnik, hogy a növénykéim után most kibővül a szeretetemre számot tartó élőlények köre néhány abszolút pofátlan madárkával.... boszi örül.

történik belül... annál több minden kívül. nagyon sok intéznivalóm volt, dolgok, amiket halogattam, és most elkezdtem a végére járni.

ii-nél (erről pedig írni akartam) előjöttek a szüleimmel kapcsolatos történetek, lényeg annyi, hogy nagyon kevés szeretetforrás volt az életemben, aki volt, azt meg elveszítettem (nagypapám, P.) a kérdés bennem most az, hogy mi a jó eget tegyek, próbáljak meg találni új forrást, vagy inkább nekem kéne függetlenednem bármiféle forrástól? nehéz ügy ez. nem tudom, melyik lenne a helyes út.

tegnap összefutottam egy sráccal, aki megmozgatott itt belül. de valahogy csak elszomorodtam az egésztől. amúgy is, tudomásom szerint párkapcsolatban él, úgyhogy felejtős. :-(

munkás volt ez a hét, lehet, hogy a következő is az lesz, még nem tudom.

amúgy meg elvagyok. el-elszomorodom, ma délután pl. elhatároztam, hogy ha valaha is esküvőm lesz, nem engedem, hogy a kocsisor dudáljon, mert ha valaki épp magányos, annak külön rosszul esik hallani mások boldogságát. persze, ez hülyeség, mindegy is.

sok mindenen gondolkoztam ma.

(ja, a hastánctréning egyébként naaaaaagyon jó vót, főleg rázni tanultunk, meg lenyomtunk két koreográfiát, aminek az elején majdnem bőgtem, hogy én ezt sosem fogom megjegyezni, de a végére már egész jól tudtuk. azért persze van még mit finomítani rajta. de ami különösen jó volt, az a társaság. nagyon jól éreztem magam köztük, sokat röhögtünk. jó lenne igazán összebarátkozni velük, mer' amióta Pesten vagyok, nem vagyok túl jól ellátva barátnőkkel. P. mellett meg nem is éreztem hiányát, úgyhogy a régebbi barátokat sajnos el is hanyagoltam.)

holnap megyek ii-hez, eléggé mélyre mentünk a múltkor, de azóta sajnos nem jött föl szinte semmi. (mondjuk nem is nagyon volt alkalmam meditatív hangulatba kerülni itt a hastáncos lányok között.)

ma sikerült anyát jól meglepni, ugyanis leszerveztem neki egy balatoni hétvégét az 50. szülinapjára. jaj, azt látnotok kellett volna, milyen boldog volt! :-))) öröm volt nézni. kicsit féltem előtte, hogy nem találom el mit szeretne, és nyavalyogni fog, de nem. totál kész volt, el volt ájulva meg minden, és azóta már azt tervezgeti, hogy el kell menjen előtte fodrászhoz, meg szőrteleníteni, szóval tök aranyos. :-)))

aztán hazajöttem a kis suzukimmal, ma délelőtt nagy kirándulást tettünk, elmentem a teszkóba venni egy nagy rakás cuccot, és csak egyszer kavirnyáltam el, de amúgy tök ügyi voltam. egyébként olyan furcsa, alig találkozom ezzel a suzukisokat lenéző mentalitással, sőt, gyakran inkább segít a többi autós (bizonyára látják, hogy egy ijedt tekintetű fiatal csajszi ül a volánnál, és szerintem megesik rajtam a szívük.)

este meg kiültem a teraszkámra esőt nézni, meg kötögetni (mivel nem lehet eléggé hamar felkészülni a télre, épp egy rózsaszín sálat kötök ... :-D) közben a muskátlim a vállamra hajolt, és én azt éreztem, hogy annyi, de annyi szeretet van bennem... hogy szeretem a kis virágaimat, a suzukimat, a lakáskámat, mindent magam körül, és ez jó. persze a jó hangulathoz nagyban hozzájárult anyám öröme, meg hogy megszeretgettem a cicánkat is náluk...

szóval, most jól érzem magam. délután persze eszembe jutott azért P., el is pityeredtem, sajnos még mindig nem tudok betelni azzal, hogy mennyire jó srác is volt Ő, és hogy mennyire szeretem még mindig.

néha már azt érzem, túl vagyok rajta, de pl. most is, hogy szóba került a dolog a hastáncos lányok között, nem tudtam nem elérzékenyülni. szóval, még mindig van bennem fájás... de sokszor van bennem boldogság is, hogy élhetek és szerethetek, szóval, egyre inkább eluralkodik rajtam ez a hatalmas életszeretet és életöröm, ami azért furcsa, mert utoljára akkor éreztem ilyesmit, amikor még boldog, beteljesült szerelemben éltem P.-vel, és még a suliban is jól ment minden. és ezektől a pityergős szakaszoktól eltekintve ezt a fajta boldogságot most P. nélkül is tudom produkálni, tök magamtól.

idekívánkozik persze rögtön, hogy azért a fenenagy önállóság mellett nagyon is el tudnék viselni újra egy férfit az életemben, de nem izgulok, mert a horoszkópom (meg a Tarot) szerint is, (furcsa egyébként, hogy teljesen egybehangzólag jósolják ugyanazt) jönni fog valaki, egy "Korongok Király" akit egyébként már nagyon várok. azon gondolkoztam, hogy vajon felismerem-e majd? nehéz ügy az ilyesmi. P. például tök unszimpatikus volt a legeslegelső randinkon. erre tessék, mi lett belőle... P. egyébként Kelyhek Király volt, hatalmas szívvel.

holnaptól intenzív hastánc tréning lesz!

(már ma is rámelegítettem egy kicsit, hogy ne legyen nagy megrázkódtatás ez a 4 nap.)

nya, ilyen leszek hétfőre:

(mármint ha túlélem, persze. :-)

ma már jobban...így megy ez...

időm persze nincs, hogy leírjam....de majd lesz!

különben a fentiek nagy jóság. :-) bolyki bro for prezidentsz!

(na jó, távirati stílusban: csináltattam horoszkópot, majd leírom részletesebben később. ma ii-nél voltam, elkezdtük a mélyfúrásokat, de már nem annyira P-ügyben, mert a szálak sajnos sokkal mélyebbre vezetnek. amúgy meg, a hangulatom mondjuk 10-ből egy erős 7-es per pillanat. puszik nektek. :-)