bősz boszi

akik eddig követtétek a történéseket....

azt hiszem, lezárom ezt a blogot, mert innentől már csak egy átlagos lány hétköznapi nyavalygásairól szólna ---abból pedig találtok hatezret.

amit eddig megírtam, végigvitte azt, akit érdekelt, azon, hogy hogyan lehet talpraállni egy tragikus élethelyzetből, és remélem lesz köztetek olyan, akinek ez a jövőben a segítségére lehet.

Hogy a továbbiakban mit nyavalygok Újsrácról.... (akivel egyébként hosszas és kilátástalan harc után hivatalosan, végleg szakítottam egy hete) az már banális történet. Mondhatnám, hogy a vele való kapcsolat a múltnak esett áldozatul, de ez is csak részben lenne igaz.

P. emlékének ajánlom ezt a blogot, és remélem, vár rám a küszöbön túl, ha majd egyszer oda érkezem én is.

de addig is...

....I believe in life after love....

Szeretettel ölellek benneteket,

vigyázzatok magatokra és a szeretteitekre.

-bb

hú, sok minden van, netem viszont nincs otthon (bedöglött a rooter), úgyhogy nem tudom megírni ezt a sok mindent. meg nemsoká utazom is egyet megint, de utána jövök, és irgalmatlanul beszámolok a fennforgásokról.

azért hogy izguljatok picit.... nem akarom elkiabálni, de az egyik netes ismeretség elég biztatónak tűnik..... :-)

spirituális fejlődésem is kapott egy kis gázfröccsöt mostanság, döcögök vele tovább....

a többit majd. :-)

hogy itt alkalmatok van röhögni. mindenesetre kapcsolódik az előzőekhez, és én spec. hülyére röhögtem magam rajta.....

annyi hapsi reglapját megnéztem már, hogy gyakorlatilag lenullázódtak az elvárásaim. honnan tudjam, melyik lenne a jó nekem? miután egy nagy csomó IQ-harcos és/vagy nárcisztikus egohuszár kiesik, még mindig marad rengeteg átlagos, helyes-kedves-rendes (vagy annak tűnő) srác, ezekből lejönnek azok, akik sajnos a külsejük tekintetében visszariasztanak....

a maradék ezerből néhány ír, de abszolút nem fog meg, mert egyszerűen unalmas....

na és akkor van néhány nem unalmas, velük szívesen levelezek egy ideig, aztán elvesztem az érdeklődést pár levél után....

volt egy, amelyik kicsit hasonló cipőben járt, mint én, igen jól reagált rám, meg minden.... na, ő az, aki meg nem lép be két hete a keresőbe....erre varrjak gombot. :-)

kénytelen vagyok tovább kutakodni, azzal az erősödő érzéssel, hogy feleslegesen próbálkozom, mert a villám becsapódásának időpontját ezzel sajnos nem tudom siettetni.

Update:

mostanában mintha kezdenék megbékélni az egyedülléttel, de azért annyira nem, hogy ne járjon a fejemben állandóan, milyen jó is lenne újra társra lelni.

aztán, mikor írnak nekem a társkeresőn, meggondolom magam. megijedek. félek újra közel kerülni, azt hiszem. kurvajól feladták a leckét már megint, tiszta hülye voltam, mikor P mellett azt gondoltam, végre "egyenesbe" jött az életem. olyan kicsi hülye krumplik vagyunk, vicc az egész, mikor próbáljuk itt kitalálni, mitől leszünk boldogok.

visszatérve a társkeresőre.... egyre jobban zavar, hogy ezer és ezer lehetőség van.... én pedig ezerből nem tudok választani. a bőség zavara van, miközben jól tudom, hogy egyes-egyedül az idő minősége számít: eljött-e a pillanat a találkozásra, felkészültem-e egy következő (ki tudja milyen) társra?

halkan, mélyen itt dobol bennem, hogy még nem. de a mindennapok túléléséhez szükségem van legalább a remény egy picike morzsájára, hogy leszek egyszer újra boldog ember én is.

sajnos a nov. 1-jét kint töltöttem, de azért tudtam időt szakítani a gyertyagyújtásra és az elmélyedésre. sajnos közeledik az egyéves évforduló is. :-(

olyan nem is tudom milyen lelkiállapotban vagyok egyébként. halottak napján nagyon komolyan "elbeszélgettem" magamban P-vel, főleg a lelkiismeretfurdalásaimról, hogy mit csinálnék másképp, ha a mostani fejemmel  lennék az adott szituációban. vannak dolgok, amik a mai napig nem hagynak nyugodni. a milettvolnahák is, de főleg a sok-sok önzőségem vele szemben.

van egy furcsa érzésem emellett: hogy nem forgatnám vissza az idő kerekét. ezt az egy évet főleg nem, de a különös az, hogy a P-vel együtt töltött három évet sem. pontosabban, nem biztos, hogy a mostani fejemmel ugyanazt tudnám átélni P mellett, mint amit régen. más ember lettem, átformáltak a történtek belülről. ez kívülről nem feltétlenül látszik, de olyan, mintha más "vegyiértékem" lenne, amiatt, ami történt velem -és nem szeretnék már visszamenni a régi vegyiértékemre, még P kedvéért sem. más kérdés, hogy mit élnék át, ha holnap reggel mondjuk elém toppanna, és azt mondaná, hogy mindez csak egy rossz álom volt....az biztos, hogy ha lehet, még többször éreztetném vele, hogy mennyire szeretem, és még jobban igyekeznék a kis hülye önző dolgaimon túllépni, még jobban figyelnék rá, és még több örömet próbálnék okozni neki. visszatekintve átértékelődnek a kicsinyes harcaim, amiket vívtam vele, és felértékelődnek azok az alkalmak, amikor odafigyeltem és örömet tudtam szerezni neki.

hát így...

még mindig nem megy ki a fejemből ez a quimby-szám. gyilkos és gyógyító egyszerre.

ma nálam volt anya és beszélgettünk az egy évvel ezelőtti dolgokról. mindketten beleborzongtunk, mennyire nehéz is volt. utólag már nem is tudom, hogy bírtam ki ép ésszel. különösen az első egy-két hónap volt nagyon rossz, szerintem nem is voltam normál tudatállapotban. ha nagy baj ér, sokkal sebezhetőbb és érzékenyebb leszel, abban az értelemben, hogy kifinomodik az érzékelésed. mint mikor ledörzsölődik az ujjad hegyéről a bőr, és ezerszeresen érzel vele mindent.

nem, nem mennék vissza egy évvel ezelőttre, pedig akkor még a Jóisten is az ölében tartott, hogy bajom ne essen. köszöntem szépen, de jobb így, kipottyanva, viszont kevesebb fájdalommal.

drága szerelmem...

a következők vannak:

társkereső kezd póttevékenységgé válni nálam. unatkozom, kezd elővenni a negatív feszültség, megnyitom, hátha írt valaki -akinek aztán jól nem válaszolok. (azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez amiatt is van, mert az összes IQ-harcos megtalál magának) levelezgettem egy-két emberrel, kettővel találkoztam is, de nem lesznek bejövősek, ennyi.

cserébe ma elgondolkodtam, hogy rohadtul azon kéne inkább dolgoznom először, hogy mi a faszt is akarjak még a továbbiakban az életemtől. a lentebb leírtakat nem csak rinyálásból írtam, tényleg halálosan komolyan gondolom, hogy nincs értelme itt lenni, magamtól nem megyek el, tehát patthelyzet, valamint halk röhögés odafentről.

tényleg dühös vagyok a sorsomra, amiért ezt itt most meg kell élnem.

ha lenne valami, amire mindig is vágytam, csak P miatt nem lehetett.... vagy esetleg a családom miatt nem lehet, mert idekötnek....de nincs...

fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel a teméntelen sok szabadsággal. Fromm írt egy könyvet erről, 'Menekülés a szabadság elől'.

az a nagy helyzet, hogy nem tudom, mihez foghatnék. merre irányítsam a vitorlámat? jó kérdés, ha nem igazán maradtak vágyaid, -amire meg vágynál, azt megtagadják tőled.

na, ilyenkor lennék én buddhista szerzetes. tudnám, mit akarnak kikésztetni belőlem ezzel a kényszerű remete-állapottal...

de tényleg. annyira jó volna, kapnék egy faxot odafentről, egy hosszú listával, ami úgy kezdődne, hogy

to do:

-

-

-

-

-

-

-

-

-

ma se sokkal jobban, annyi különbséggel, hogy ma már itthon maradtam -bár jobb szeretnék a suliban nyüzsögni, legalább az a része legyen jó a napomnak. mindegy, most elleszek idehaza pár napig, kényszerpihenő van.

ami új hír, hogy kezdek nem akarni többet jó ember lenni. úgy éreztem eddig, hogy az egy fair deal, ha én jókislányként segítek sok-sok mindenkinek, akinek csak tudok, cserébe megvan mindenem, ami fontos és erőt ad. ehhez képest elvették tőlem, ami erőt adott -és emiatt kurvára nincs kedvem tovább adni magamból, senkinek, és a jókislányságtól is elment a kedvem.

eléggé vissza is húzódtam a csigaházamba, nem válaszolok -régi- "barátok" emailjeire -hazugságnak érzem. (az is lenne.) nagyon jó úton haladok a tüskésdisznó lelkiállapot felé megint.

vagyok ma. testileg-lelkileg nagyon-nagyon lent, elkapott az influenza, azért bementem dolgozni.

egyszerűen értelmetlen minden.

nincsen vágyam semmire, és nagyon, nagyon szeretném, ha végre megkönyörülnének rajtam, és P után mehetnék. igazi társam volt. nélküle minden értelmetlen és felesleges.

ne haragudjatok, nincsen egyéb írnivalóm.

ma elgáncsolt az, ami elől pár napja menekültem, a szomorúság és a magány. mindegy. nem erről akarok írni.

nagyon sokat gondolkodom a halálról. a magaméról is. elképzelem, milyen jó lenne, ha valahogy véget érne az életem, mert magamtól nem fogok véget vetni neki. csak ábrándozom arról, hogy szép csöndben egyszercsak mondjuk megáll a szívem, míg alszom. vagy kiderül, hogy valami gyors lefolyású halálos betegségem van.

(oké, abbahagytam.)

mindenesetre, tök értelmetlen az életem így egyedül. semmire nem vágyom, de tényleg, abszolút komolyan mondom. nem vágyok semmi tárgyi dologra, vagy külföldi utazásokra, mert ami engem érdekel a világból, az úgyis univerzális. nem vágyok semmiféle tevékenységre, hastánc kipipálva, a munkámmal elketyegek (valójában az tartott eddig életben, hogy van munkám) de nincsenek előttem olyasféle kihívások, amikről ne tudnék lemondani pillanatok alatt. már lassan az a tudat sem tart itt, hogy anyámnak-apámnak micsoda szenvedést okozna, ha elveszítenének.

a buddhisták, mikor felveszik a vallást, "menedéket kérnek" a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában. (azaz az istenségben, a tanításban és a vallási közösségben) a 'menedékkérés' azonban itt nem azt jelenti, hogy félsz valamitől, menekülsz előle, és a tan megvéd. 'menedéket találni' azt jelenti, hogy erre teszed fel az életed. erre hegyezed ki a céljaidat, ez az oka a létezésednek. van, akinek ez a Dharma, van akinek a család, van, akinek a karrier.

ez baromira elgondolkodtatott. én úgy érzem, én P-ben találtam menedéket, s most, hogy ő nincs, csak hánykolódok a tengeren, mint egy kormányát vesztett hajó. fúj a szél erre-arra, de nincs önálló akaratom, amihez igazítani tudnám -a mindennapokon túl- az életemet.

szomorú, de igaz.

s azért érzem magam csökönyös szamárnak, mert sejtem, mi felé akarnak lökdösni: hogy valamelyik vallásban találjak menedéket -s esetleg utána, ha már megvan a stabil középpontom, akkor adnak mellém társat. ésszel belátom, hogy ez így lenne rendjén, hiszen pontosan az én példám mutatja, mennyire veszélyes egy másik emberben 'menedéket találni'. egy az, ha bármi történik vele, akkor ott tartasz, mint most én. ha nem történik vele semmi, akkor viszont óriási terhet rósz a vállára azzal, hogy tudja, ő a felelős a te életedért is. ha valaki rád tette fel az életét, nem könnyen dönthetsz úgy, hogy nem maradsz mellette.

ha olyan módon találsz menedéket egy másik emberben, ahogy én tettem, az olyan, mintha rábetonozódnál. most persze nehogy azt gondoljátok, hogy én P-t korlátoztam volna bármiben, amit meg akart volna tenni. de ha egyszer úgy döntött volna, neki ez a kapcsolat végetért, na, akkor nem lett volna túl könnyű neki felszedni a horgonyt. rajta lett volna a felelősség énértem, hiszen szeretett.

azt hiszem, ez valami parányi, de mégis iszonyatosan fontos különbség szeretet és szeretet között. úgy szeretni valakit, hogy közben te stabil vagy, önálló célja és értelme van az életednek -vagy pedig úgy, hogy őbelőle csinálsz középpontot.

csak hát, akkor itt jön az 5000 dolláros kérdés: hova a fenébe helyezzem a középpontomat?

nem érzem, hogy fel tudnám tenni az életemet -és a teljes szívemet- egy vallásra, akármennyire is egyetértek vele. egyszerűen -legbelül-még mindig az a hitetlen kutya vagyok, ami mindig is voltam. kétkedő, racionális. valami akadályoz abban, hogy belemerüljek.

azt hiszem, ezt a problémát sem ma oldom meg. megyek, bevágom a szunyát, természetesen még mindig egyedül -a kibaszott kurva életbe.

nem értem, mi zajlik a világban. eddig is magas fordulatszámon pörögtünk, de most mintha még eggyel magasabb sebességbe kapcsolt volna mindenki.

ma (is) 6-kor végeztem a suliban, már tök fölösleges volt elmenni hastáncra, mert lemaradtam volna az első fél óráról... így hát hazajöttem. (röhejes egyébként, hogy az elvileg heti 24-25 órám mellett 8-tól 6-ig tök simán eltelik az idő a tennivalókkal.....jó-jó, nem panackodom, tudom, nekünk van nyári szünetünk, úgyh. be is fogtam.)

de gyűlölöm ezt a rohanást. ami alapesetben kellemes és örömet okozó lenne, az is elromlik, mert nem tudok időt szánni rá. ezért hagytam ki ii-t is, mert egyszerűen zavart, hogy nem tudnék sem előtte, sem utána elgondolkozni azon, amiről beszélek vele.

muszáj az embernek néha nemet mondania dolgokra, még ha nehéz is.

pfff...

egyedül is érzem magam, de ezt már mondtam.

a társkeresőn....istenem, olyan nehéz választani. kábé hatezer értelmes hapsi van, akivel levelezek (vagy leveleznem kéne), de ma nagyon eszembe jutott a Kis Herceg. hogy a világon száz meg száz rózsa van, és mind egyformák, mert nem lettek megszelídítve. így érzem magam én is. akikkel levelezek, mindegyik csak egy a százból. hogyan válasszam ki, melyik legyen az az egy, aki különleges? most kéne, hogy az intuícióm segítsen.

a hétvégém tök jó volt, egyébként, találkoztam egy igazi hamisítatlan buddhista szerzetessel. tök olyan volt, amilyennek elképzel az ember egy ilyet: mosolygós, jó humorú, szinte sugárzik, és tök megnyugtató a közelében lenni. szeretnék egyszer (mondjuk valamelyik következő életemben) buddhista szerzetes lenni. bár igen sok szabályt be kell tartaniuk, több mint 200-at. ebből csak egy a nőtlenség...(amibe én konkrétan belehalnék, amennyire igénylem a társat magam mellé)

lehet, hogy ezért veszítettem el P-t -mert valami okból odafent úgy döntöttek: na, ezt a kiscsajt jól megszadizzuk....társat akar?! de ééédes.... juszt sem kap!! -és röhögnek a markukba.

de nem, egyébként, ha komolyan végiggondolom, inkább az a helyzet, hogy jót akarnak. csak én nem tudom elfogadni az odáig vezető utat, kábé úgy, mint egy makacs szamár is megy mindenfelé, csak épp arra nem, amerre hajtják.

énnemtom, hogy van-e olyan, hogy valaki érzelmileg kifárad, de ha van, én most kábé úgy érzem magam, mint aki épp lefutotta az emocionális maratont...

ma reggelre az egyik kliensem búcsúlevelet írt nekem emailben, egy fiatal srác, tökre kedvelem meg minden....kicsit a plafonra kerültem, hogy nehogy megtegye, nem bírtam elérni egész nap, sem őt, sem a családját, de mostanra hálistennek jól (jobban) van, csak én vagyok ki az egész napos aggódástól. kéne kifejleszteni magamban valami védőernyőt, hogy ne érintsenek már ennyire mélyen a dolgok, mert meg fog ártani.

meg talán kéne egy kicsit itthon maradni, pihizni, ilyesmik, csak erre az elkövetkező két hétben esélyem sincs.....basztikuli.

közben nem marad időm magamra, most is hazajöttem, a hűtőben semmi, lehet, rendelek egy pizzát.

mind1. maj' lesz valahogy....

(előre bocs a trágár stílusért, sajnos ha felidegesítenek -és most nem kicsit ez a helyzet -akkor vastag sugárban jön belőlem, cserébe viszont nyugodt állapotban sosem káromkodok.)

hozzáteszem, ez már a finomított változat lesz, amit itt olvashattok.

oké, én szóltam.

****

szóval én ezt esküszöm nem értem. mi van itt???!!!! két olyan ember is felbukkant egy héten belül az életemben, akikkel nagyon hamar tele lett a nem létező tököm, de tényleg.

az egyik egy diák, de őt már említettem. lényeg a lényeg, nem bírjuk egymás fejét, elég rosszindulatú velem, és kétszínű is, mert egyenesen nem mer szembeszegülni, hanem csak úgy finoman, fű alatt. ettől viszont elég hamar felmegy bennem a pumpa, mivel nem tudom konfrontálni azzal, amit csinál. azt hiszem, pont ez az, amitől hatásos a taktikája.

a másik egy "kolléga", aki szintén ugyanebben a csúsztatásos stílusban nyomja, próbál kitúrni a helyemről, tudjátok, ez az a típus, akire manapság azt mondják: 'önérvényesítő'. csak ő ezt úgy adja elő, hogy közben kérdés nélkül átgyalogol rajtad, ha az útjában állsz. utána meg, ha rámutatsz a dologra, pislog a nagy szemeivel, és előadja a kis ártatlant. brrrr. azért igyekszem megnehezíteni a dolgát ebben, legalábbis elég keményen a szemébe mondtam ma, hogy mivel van bajom, aztán majd lesz valami. faszom.

***

különben rájöttem, mi az igazán idegesítő. ez ugyanis az én gyakori harcmodorom, és nem gondoltam volna, hogy ilyen kibaszott idegesítő tud lenni, ha én vagyok a szenvedő alanya. gyorsan le kell szoknom róla.

*** 

azért, hogy ne legyek teljesen igazságtalan....én azért nem szoktam másokon átgyalogolni.

hmmm.

legalábbis asszem.

***

hát, tegnap iszonyatosan szar napom volt, a nap végére anya jött át vigasztalni (miután hangosan zokogtam neki a telefonba).

igazából az álommal kezdődött. mielőtt elaludtam volna, sírtam, sokat. egyszerűen még mindig ott lángolt a lelkemben az érzés, hogy mennyire jó is volt P szívét a sajátoméhoz közel tudni, és úgy éreztem, talán most is ott van a közelemben, csak most nem tudom úgy magamhoz szorítani, mint régen. és hajtogattam neki, hogy mennyire szeretem, hogy vele akarok lenni, meg hogy hogy hagyhatott itt......és csak nagyon-nagyon sokára nyugodtam el.

aztán azt álmodtam, hogy egy ló van összegömbölyödve egy autó anyósülése mögött, ott fekszik, és -talán- alszik. azután előrébb került, az anyósülés elé. nem tudom már, hogy aludt, vagy meghalt, de mintha P lett volna. aztán egy akváriumot láttam, amiben P lebegett, és én kimentettem onnan, és elkezdtem lélegeztetni, és feléledt. nagyon örültem, és boldogan újságoltam az egyik kollégámnak, hogy képzelje el, P feléledt és most már úgy tűnik életben marad. aztán felébredtem, és rájöttem, hogy ez kurvára csak egy álom volt. :-(((

aztán az egész napom rohadt fárasztó volt, közben találkoztam az egyik évfolyamtársammal, aki kérdezte, megyek-e az évfolyamtalálkozóra, amit szerveznek, mondtam, hogy nem, mert P-ről még úgysem tudnék beszélni, másról meg minek. meg nem mellesleg, óriásit csalódtam abban a -most már csak volt- barátomban, aki szervezi az egészet.

aztán, az egyik osztályban is van egy gyerek, akivel nem bírjuk egymás fejét, és épp kulminált a dolog ővele is.

na, ezek után bevonultam a tanári vécébe (az egyetlen hely a suliban, ahol egyedül lehet lenni) és jól kibőgtem magam. utána mintha mi sem történt volna, még leadtam öt órát. (a csütörtök extra hosszú nap nálunk.) 

mire hazaértem, azt se tudtam, mit tegyek magammal. aztán átjött anya, és az jót tett, beszélgettünk P-ről, meg mindenféléről, ami eszünkbe jutott. aztán cserébe hazafurikáztam, majd bezuhantam az ágyba. aztán mára virradóra is volt egy álmom, ami mellett szintén nem lehet szó nélkül elmenni.

azt álmodtam, hogy újjászületek, mégpedig a következő életembe. nézegettem a kezeimet, lábaimat, tök idegennek tűntek, pl. vastagabbak voltak az ujjaim, mint most. és a bal lábamon össze volt nőve két ujj, pontosan úgy, ahogy a nagypapámnak is volt. megnéztem magam a tükörben, és az arcom is egész más volt: nem sokkal P halála előtt

utaztam a vonaton, és láttam egy nőt magammal szemben, akinek az arca lenyűgözött: nőies, nyugodt, mégis erőtől sugárzó arc volt, kicsit Buddha-szerű, mandulavágású szemekkel. akkor felsóhajtottam magamban: én, akármennyit küzdök is érte, sose leszek ilyen. ebben az álmomban ilyesmi volt az arcom. megnéztem a fogaimat is közelebbről, ezeket nem fedte teljesen az ínyem, szinte látszott a szemfogam gyökere. és éles, szálkás volt a széle, mint amikor a csont hosszában törik. ez nem tetszett, arra gondoltam, hogy most egy csomó dolgot újra kell csinálnom, például a fogszabályozást is, amivel pedig már egyszer (ebben az életemben) megszenvedtem.

folytatódik tovább. mostanában újrakezdtem az esti pityergéseket. nem tudom, mikor érek mindennek a végére, a kurvaéletbemár.

mindenki mondja, ne legyek türelmetlen, és igazuk is van.

ma láttam egy színdarabot, benne egy jelenettel, amikor egy sokat megélt pár épp készül kilépni a rokonok elé, mert hogy végre össze fognak házasodni. mi is ilyenek lettünk volna P.-vel az esküvő napján, na nem mintha olyan sokat megéltünk volna 3 év alatt, mint a színdarabban a pár, de legalább annyira mélyen szerettük egymást. aztán, valahányszor kénytelen vagyok megtapasztalni mások önzőségét (mint ahogy ma is) mindig eszembe jut, ő mennyire más volt. neki sosem voltak aggályai, ha adni kellett, és ez kurvára hiányzik. aztán eszembe jutnak az unokahúgai, akiket sikerült nagyon megszeretni, most viszont a köztünk lévő földrajzi távolság és a kapcsolat "okafogyottsága" miatt úgy tűnik, szintén el kell veszítenem. szeretem őket, de nem keresem a kapcsolatot velük, és ők sem velem, talán mert nem akarjuk egymás sebeit feltépni. de hiányzik az a hangulat velük, amikor együtt voltunk. istenem...a rohadt életbe.

a kisebbikkel fekete-fehér-igen-nemet játszottunk, az a lényeg benne, hogy úgy kell beszélgetnetek, hogy ezt a négy szót egyikőtök sem mondhatja ki. aki kimondja, veszít, és vannak szívatós kérdések, hogy milyen színű a tej/hó/korom, stb.... és nagyon vicces bír lenni. de főleg a kis hugi volt nagyon vicces, volt, hogy teljesen hülyére vert, mert már nagyon kiművelte magát a játékban. :-) ha egyébként édes kislánykát láttatok....istenem. bőghetnékem van, hogy ez már így sosem jön vissza talán.

és P is hiányzik.

...ma találkoztam egy netes ismeretséggel, aki kifejezetten értelmesnek tűnt a levelezésünk alapján...és nincs is vele baj...az előzőekben felsorolt listám pontjait nagyjából teljesíti, egyet kivéve, hogy nem nagyon tudom elképzelni magunkat egy ágyban, és ez a profán igazság. meg elő-előjött a bőghetnék, miközben beszélgettünk....ez sem jó jel arra nézve, hogy valóban kész vagyok-e az újrakezdésre.

nem akartam neki hazudni, s mivel megkérdezte, találkozunk-e még, egy őszinte nem tudommal válaszoltam. levelezek még vele...aztán meglátjuk.

szomorú vagyok.

jó éjt nektek.

nem tudok semmi újat írni.

cserébe rájöttem, hogy az, hogy az ember megtanuljon jól szeretni, egy életre szóló projekt.

baszki, milyen hülye leveleket kapok a társkeresőn.....

"szia, van kedved ismerkedni?" nembazmeg, unatkozni jöttem ide.

de nagyon... :-(

egyrészről, az elhavazódás minősített esete áll fenn, ennek köszönhetően lemondtam az órát ii-vel (pont azt, basszus...) de egyszerűen nem férek bele az időmbe. az órarendem is kissé szar, de én is tehetek róla, mert túlvállaltam magam, így egyetlen délutánom sem szabad a héten, kivéve a péntek -az is csak azért mert akkor már tényleg a fű se nő.

mindegy...majd lesz valahogy. hullára fárasztom magam, mert semmiről sem tudok lemondani. sem a mellékállásomról, mert kihívás, sem a hastáncról, mert jólesik, sem ii-ről, mert az meg kell. csak így nem tudom lelkiismeretesen elvégezni a munkámat, és ez idegesít. ma majdnem leordítottam az egyik gyerek fejét, ami ijesztő. hálistennek az utolsó pillanatban megálltam, és inkább visszanyeltem a dolgot, ettől függetlenül valamit sürgősen ki kéne találni...

de nem emiatt vagyok lent. tegnap este is már szarul voltam, ma meg aztán...senki sincs körülöttem, aki úgy szeressen, mint P....és rendkívül magányosnak érzem magam. egyedül vagyok, mint az ujjam, és sokszor azt kívánom, bár én is meghaltam volna vele együtt. csak én túlságosan akartam élni, de mostanság elgondolkodom, hogy mi a fasznak, így, egyedül.

talán azért vagyok ilyen rohadt magányos, hogy bárki jön is P után, tudjak majd neki örülni, és ne kezdjem rögtön P-vel összehasonlítgatni. hát, jelentem, a legjobb úton haladok afelé, hogy a legutolsó megbízhatatlan alkesz kukást is körbeugráljam, feltéve ha némi érdeklődést tanúsít irántam. basszus. nem lesz ez így jó.

na megyek, elhantolom magam, csak előtte még vacsizom egyet.

(csak így, szerényen, ugye. :-)

de télleg jól estek a lelkemnek, szóval, elégedett vagyok. az ilyenekért vagyok én tanár havi százezerért (se).

szeretem, ha egy osztállyal egy hullámhosszra kerülünk, érzem, milyen állapotban vannak, és annak megfelelően alakítom az órát. jó lesz ez az év -ilyen szempontból legalábbis- úgy érzem.

a társkeresőn egyelőre sehol semmi, de azért nem adom fel.

óriáspuszik nektek.

vannak a családomban.... nem egyszerű dolgok mennek, nem megyek bele bővebben, lényeg, hogy kiborít... és féltem az apámat, olyan hülye bír lenni, mindig olyanokban bízik meg, akikben kurvára nem kéne. zéró emberismeret, full naivitás, tisztességes viselkedés, mikor mások kihasználják, ugyanakkor bele-belecsúszás a tisztességtelenkedésbe, amikor pedig abszolút nem kéne....

remélem, nem esik nagyobb baja a közeljövőben basszus. ölni tudnék, ha azt látom, hogy bántják, még akkor is, ha tudom, hogy néha ő a hülye.

sose lesz már vége a nehézségeknek, úgy látom. kurvaélet.

nahát, azt kell mondjam, alapvetően támogatják a kártyák az előző döntésemet (t.i. hogy elég volt a tétlen várakozásból)

ez van most: Korongok 9. -hirtelen javulás, jótékony fordulat, a sikerrel kecsegtető lehetőségek kihasználása -avagy (a negatív oldal) győzni akarás, akár tisztességtelen utakon is

ezt ne tegyem: 21-A Világ -célba érni, befejezni, -avagy (a negatív oldal) a lendület elvesztése

ezt tegyem: Botok Királya-egy, a Tűz-őselemnek megfelelő férfi: lendületes, temperamentumos, akaraterős. Törekvés a célok felé, az akaraterőt, vállalkozó szellemet használni.

ide vezet: 4-A Császár-biztonság, állandóság, folytonosság, realitásérzék

Kvintesszencia: 34=3+4=7 -A Diadalszekér-a hős útrakelése, bizakodó elindulás. sokat ígérő új kezdet. Már nem kell tovább várakozni, végre megindulhatnak a dolgok. önmagunkat egy cél elérésére ráhangolni. Tartson még egyszer önvizsgálatot az eltökéltsége és a cél világos megválasztása tekintetében -majd fogjon hozzá a cselekvéshez.

-pár szóban öszefoglalva: jó, hogy elindultam, de ne akarjam azonnal (mondjuk már ma) megtalálni az igazit, és ne veszítsem el a hitemet és a lelkesedésemet sem. próbáljam meg fenntartani valahogy az erőimet erre a célra. nézzek magamba még 1x, mielőtt elindulnék, aztán hajrá. pff. azt ugyan nem tudom, honnan fogom összekaparni az akaraterőm maradványait, de hátha holnap már derűsebben látok majd.

fárasztó hetem volt, meg szomorkás. most végig sokat szomorkodtam, főképpen azon, hogy miafaszé' kell nekem már megint azzal foglalkoznom, hogy társat találjak -amikor P. annyira megfelelt nekem. minden tekintetben. szóval, újra bőgicsélős hangulatban vagyok, és ez lehet, hogy nem lesz egy átmeneti állapot.

a társkeresőn is....könyörgöm, milyen szempont alapján kéne válogatnom? próbálok a megérzéseimre hagyatkozni, de még így is...

mégiscsak kéne vetni kártyát, azt hiszem.

újrakezdeni, mint azt én az elején gondoltam. :-(

azt hittem, ha már minden könnyem kisírtam, akkor készen állok ... -egy frászt. egyrészről még mindig van kisírnivaló, másrészről pedig....pffff. nehéz lesz. kiválasztani azt, aki megérdemli a figyelmet, valahogy lebontani a gátakat magam körül, amiket emeltem ebben a 9 hónapban... egyelőre nem is biztos, hogy hevesebb sírás nélkül el tudnám viselni, ha valaki szeretettel átölelne. persze....most csak agyalgok ezeken, ki tudja, mi történik majd igazából.

most azt gondolom, lelkiismeretesen válaszolgatok néhány embernek, aki ír a keresőn, aztán majd meglátjuk.

ami jó hír, az az, hogy iszonyatosan jót hastáncoltam tegnap, lenyomtam egy duplaórát, és nagggyon jól esett. főleg, hogy most így, lassan fél év után már kezd meglátszani a mozgásomon, hogy csiszolódott egy keveset. nem is gondoltam volna, hogy egyszer ennyire fogom élvezni a testmozgást. :-)

suli megy ezerrel, csak a szokásos őrület...jövő héten meg újra elkezdek járni ii-hez, úgyhogy bizti lesznek fennforgások ezzel kapcsolatban is.

vacilláltam kicsit, hogy vessek-e kártyát, de aztán úgy döntöttem, nem jó az, ha állandóan a Tarot-ra akarok támaszkodni.

igazából azt akartam tudni, hogy kell-e még várakoznom, tűrni a magányt és a többi, amiről írtam lentebb, vagy vegyem a kezembe a dolgokat. úgy döntöttem, a tétlenség csak arra jó, hogy bedepizzek tőle, úgyhogy ehelyett aktív leszek. regisztráltam egy társkeresőbe, én a magam részéről felteszem a tétjeimet, aztán meglátjuk, mit hoz a lapjárás.

Na, és csak hogy tisztán lássunk, listázom, milyen hapsit is szeretnék:

-őszinte, jószívű, jóakaratú, nem pénzközpontú, tisztességes, értelmes (tehát emberileg hoz egy alapvető szintet)

-kihívást jelent számomra (kelljen egy kicsit kapaszkodnom, hogy lépést tartsak vele)

-szexuálisan összhangban tudjunk lenni

-stabil partner, tehát meg tudjak bízni abban, hogy szeret, hosszú távon tervez, szeretne gyerekeket majd

-fejlődőképes

-tiszteletben tart (nem vár el tőlem olyasmit, amilyen nem vagyok)

(nya, rendelés leadva, akkó' mosmá' menek aludni.)

annyi mindenre most jövök rá, hogy P. mit-miért csinált....meg arra, hogy sokszor neki volt igaza, és én tök hülyeségeken hisztiztem. meg arra is most jövök rá, hogy észre kellett volna vennem, hogy fel fogja adni, és sokkal többet kellett volna biztatnom, elsorolni neki százszor, mi minden miatt kell még élnie. nem tettem meg mindent, mert túlságosan lefoglalt az, hogy velem mi történik. ha kevésbé vagyok önző, jobban odafigyelek a jelzéseire, P. talán életben marad.

ezek kavarognak bennem ma. meg az, hogy újra fogom-e tudni kezdeni. elfog a fájdalom, ha mélyen belegondolok, hogy esetleg a helyébe léphetne valaki.

volt egy pár nap, amíg jól éreztem magam egyedül, de most belémállt a nyugtalanság megint. most újra rossz egyedül.

nem merek belegondolni abba, hogy talán véglegesen elcsesződött minden. P-t elveszítettem, és bár most már sokkal jobban tudnám szeretni őt is, meg a leendő gyermekünket is, lehet, hogy hiába, túl késő. talán nem is fog jönni egy második igazi, hanem csupa komolytalan faszfejjel hoz majd össze a sors, mint P. előtt. de nem, az nem történhet meg. inkább elmegyek apácának, de hogy több seggfejjel nem állok össze, az hétszentség.

 azt hiszem, lassan itt lesz az ideje hogy újra kártyát vessek.

...nem is folytatom. elég, ha csak a címkéket bejelölöm.

...ezerrel.

amúgy meg minden egyéb tekintetben hibernáltam magam, olvasok, filmeket nézek és másolok le magamnak (rácuppantam egy dvd-kölcsönzőre, meg felfedeztem a dvdshrink varázslatos világát, nagy király vagyok, ma este épp a GATTACA van műsoron, naggyon jóóóóóóó....:-)

lekötöm magam, és csendben eljátszogatok itt a kuckómban. azé' mongyuk jöhetne már valaki, aki kirángat innen. nem tiltakoznék ellene túl hevesen, hogy őszinte legyek.

nna, tömény őrület volt a mai nap (is) a suliban. emberek, most jelzem, ha eddig még nem lett volna eléggé nyilvánvaló, hogy a közoktatást szép lassan kezdhetjük temetni. mindegy. ha így megy tovább, több mint valószínű, hogy én sem ebből a suliból fogok nyugdíjba menni.

hagyjuk is, nem akarom felidegesíteni magam. egyébként is nyughatatlan vagyok, bennem a benga, és ezen az se segít, ha hullafáradtra dolgozom magam. próbálom elfogadni valahogy ezt az állapotot (is), eddig legalábbis bevált ez a politika. megélni, ami jön, aztán hagyni, hogy elmúljon. hallottam egy szép megfogalmazást erről: "engedd, hogy az érzelmeid kézen fogjanak és magukkal vigyenek, hogy megláthasd, hova vezetnek."

sok kellemes dolgot csinálok, keveset gondolok P.-re. érdekes, hogy amióta elment, nyitottabb vagyok az új dolgokra. régebben körmömszakadtáig ragaszkodtam a megszokott dolgokhoz (kajához, étteremhez, útvonalhoz, mittudomén.) most jobban viselem, hogy a dolgok változnak körülöttem, és bár nem azt mondom, hogy vonzanak az újdonságok, de azóta könnyebb az új mellett dönteni.

azt is észrevettem, hogy mostanában a jelenben élek-mindennek a maga idejében örülök, akkor, amikor éppen történik. ha a kocsival megyek haza, akkor annak, ha otthon pihizhetek, annak, ha órákat kell tartanom, akkor annak. igyekszem is megtalálni a mindennapok örömeit.

ma kiültem a Gellért-hegyre, néztem a várost, és napozgattam. jó volt, bár nem bántam volna, ha ül mellettem valaki, egy barát, vagy egy társ, mindegy.

szóval, jó így, elvagyok, de kezdek megint nyugtalanná válni a magánytól.

elvagyok, jól érzem magam - de kezdem kicsit unni ezt a fenenagy szabadságomat.

ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül hiszek abban, hogy megtalál engem a második számú igazi.

annál is inkább, mert bár szeretek tanítani, most már félgőzzel is megy, de kellene, hogy valami történjen az életemben, ami lefoglalja a feles energiáimat. azon töprengtem, hogy ha félgőzzel csinálom, nem lenne-e érdemes elgondolkodni azon, hogy váltsak. mondjuk elmehetnék virágkertésznek, pölö.

történt már veletek ilyen? nem tudtam a jelszavammal belépni. (nem, nem nyomtam be a capslockot, biztosan az a jelszavam, amit használtam, stb...) aztán ráklikkeltem, hogy elfelejtettem a jelszavamat -kínomban- erre beengedett az indapassos főoldalra. még ilyet. nem értem. (?)

na, mindegy, csak azt akartam megörökíteni az örökkévalóság számára, hogy kurvajó napom volt ma (is), meg tegnap is, tegnap tesómat költöztettük, meg apát köszöntöttük a szülinapján, ma meg elmentünk M-re az akvaparkba, és annyit csúszdáztunk, mint állat. vízimalac énem kitombolta magát, ki is fáradtam rendesen, úgyhogy menek is aludni, mert holnap sulikezdés, mégiscsak ki kéne néznem addigra valahogy.

ma mi volt a suliban.... nem megyek bele bővebben, mert csak ideges leszek tőle megint. szadomazochisztikus iskolavezetés, pitiáner elégtételek, despotizmus és értelmetlenség a köbön, áááááááááááá!!!!

pedig még el sem kezdődött a tanév.

nincs jó kedvem.

van egy olyan érzésem, hogy konfliktusos év elé nézek. egyre kevésbé bírom befogni a számat, amikor pedig kussban kéne lennem, ezen felül sorozatban megkaptam a suli négy évfolyamát a legrosszabb osztálytípusból, amit ugyan nem bánok nagyon, mert kihívás, meg minden, de akkor is nehéz lesz. mást se csinálok majd, mint határokat tartatok be majd a gyerekekkel, meg a kollégákkal, kemény lesz.

közben pedig vágyakozom a szerelemre.

hú, most lécci ne ábránduljatok ki belőlem teljesen.

ma nagyon jól éreztem magam, egész nap, és jöttem hazafelé a busszal, egyetlen ülőhely volt, egy srác mellett. odamentem és bekéredzkedtem a belső ülésre. mikor felnézett, látszott, hogy összekapja magát, és beengedett. vibrált köztünk valami (nem nézett ki rosszul, sőt; szép barna szeme volt és kifejezetten gusztusos keze). néha egymáshoz ért a vállunk, "véletlenül", tudjátok, a szokásos játék. jól esett, hogy éreztem, engem figyel. aztán, el kezdett fészkelődni, véletlen meg is lökött, persze csak picit, de azért rögtön elnézést is kért, rámosolyogtam, semmi baj. :-) aztán jött a megállóm, látta, hogy szedelőzködöm, kérdezte, hogy leszállok-e, mondom aha, és kiengedett. aztán leszálltam, és ennyi.

namost ez a kis közjáték ÚGY felturbósítota az önbizalmamat, hogy az már nem egészséges, mosolyogva jöttem haza, és egyszerűen gyönyörűnek éreztem magam. megjegyzem, azt hiszem az is vagyok mostanság. :-) (na, mondom én, hogy nem egészséges...)

nem tudom P.-nek tetszenék-e így. biztosan, de lehet, hogy félne velem összejönni, sok lennék neki. ő a kislányok mellett érezte magát biztonságban, rám talán azt mondaná, amit mondott néha más nőkre, akik szépek és (hozzá) túl erősek voltak, hogy "van benne valami dög", vagy hogy "ez megenne engem vacsorára".

lényeg a lényeg: mostanában fel-felfigyelnek rám a hímek, és ez jóóóóóóó......! :-)

nem is tudom pontosan kifejezni, mit érzek, de jóóóóóó......:-)

amióta megtörtént a "kellemetlen felismerés", ti. hogy kapcsolatfüggőnek lenni nem jó dolog, azóta belémállt egy dac, egy csakazértis-megmutatom-hogy-megvagyok-egyedül életérzés. és jó egyedül. senki nem szól be, mit-mikor-hogyan csinálok, és ez jóóóóóó...!

szóval, elvagyok egyedül, SOKKAL jobban, mint eddig.

a hétvégém pakolászással telt, P. cuccaiból szelektáltam újfent, mi az, amitől meg tudok már válni. hullámokban jött ez a szelekció, először csak átrendeztem a szobát, aztán rá egy hónapra elkezdtem válogatni a könyveit, aztán jónéhány ruháját továbbadtam, és most már tényleg csak egy pár dolog maradt nálam, ami az övé volt, de azokat azt hiszem, meg is fogom tartani. elég sok mindent kipakoltam egyébként most, egy picit üres is lett a lakás, de megpróbáltam azért -amennyire csak lehetett- hangulatosabbá tenni. szomorkodtam azért egy kicsit közben, következményesen tüskésdisznó voltam anyával, de asszem már megszokta, hogy ilyenkor jobb, ha békén hagy. aztán elmúlt.

közben bepróbálkozott nálam az ellenkező nem is, de szó sem lehet róla, épp most, mikor egyrészt azért még van lezárnivalóm bőven, másrészt pont egyedül akarok lenni.

nemsoká kezdődik a tanév, várom is egyfelől, másfelől jó lenne még lustizni, de most, ahogy néhány órámra készülgetek előre, már előre élvezem, mi mindent fogunk csinálni az órákon. szeretek tanítani, nna. ez is jó.

általános öröm és boldogság, pedig különösebb okom nincs rá, hacsak az nem, hogy élek, nem fáj semmim, egészséges vagyok, az országban nem háborúznak, van hol laknom, van munkám, amit ráadásul szeretek is, van tütüm, amivel tudom anyáékat furikázni, ha kell, és mert ha most kedvem szottyan megnézni mondjuk a Kill Bill-t hatezredszer, akkor megtehetem, sőt, ki is vihetem a konyhámba a laptopomat, és akár vacsora közben is nézhetem, a vacsim pedig tüktoj lesz, soooook hagymával, és jázminos zöld teával, és a meleg pirítós finom illata fog terjengeni az egész lakásban. :-)

-peace-

jaj, istenem, egy csomó velem-korú ismerős lány körülöttem babát vár.... úgy szeretnék egyszer én is anya lenni...

persze, bizonyára rengeteg önfeláldozással jár, de ebből is (ahogy a tanításból) tudnék magamnak önismereti-spirituális utat csinálni...szóval, úgy érzem, menni fog.

persze, egyelőre még kurvára nem ezen kéne gondolkoznom, hanem beleélni magam, hogy egyedül vagyok, szabad vagyok, azt teszek, amit akarok, akkor, amikor akarok, igazából nem kell senkire különösebb tekintettel lennem a döntéseimben. próbálom kiélvezni, amíg lehet.

na, csak beugrottam egy röpanalízisre, miután ez a blog egyre inkább a saját mentálhigiéném fenntartására szolgál, hogy ilyen rondán fogalmazzam a dolgot.

tegnapelőtt álmodtam, hogy férfi vagyok, párkapcsolatban élek egy nővel, és dulakodásig fajuló vitában vagyunk, érzem, hogy elönt a tompa düh és tehetetlenség, amiért nem tudok megszabadulni tőle. bár sikerül az ajtón kívülre lökdösnöm, még onnan is visszajön. a párkapcsolat, amiben vagyunk, a legrosszabb stádiumban van, ahonnan már nincs visszaút. a nő kínoz és zsarol, és én zsarolható vagyok, már csak arra jó a kapcsolat, hogy kínozzuk egymást, régi sérelmeket bosszuljunk meg, mégsem tudunk kilépni belőle....brrrrr.

analízis: egyelőre nuku, majd talán később kiderül, mi akar ez lenni. talán a fordított szerep visszatükrözi nekem, hogy milyen az, ha egy nő függésben van a férfitól, és már mindkettejüknek jobb lenne, ha szétmennének, de egyik sem elég erős hozzá. lehetett volna ez P. és én, mondjuk 20 év múlva, bár ebbe hajmeresztő még belegondolni is. nem, ez túl durva. talán karikatúrája annak, ami lehetett volna. pfff, nem tudom.

jól telt a hétvége, együtt voltam nagyszüleimmel és anyával, mindannyiunknak jót tett, de főleg nagymamámnak, akit talán sikerült kicsit pozitívabb irányba terelni, bár félve írom ezt le, nem akarom még elkiabálni.

ami engem illet, tegnap elgondolkoztam a Tarot-n, amit vagy két hete vetettem. bár nem szégyellem, de büszke sem vagyok arra, hogy P legjobb barátjával együtt voltam egy éjszakát alig több, mint két hónappal P halála után. igaz, iszonyatos időszakon voltam túl, és fizikailag és lelkileg is olyan volt az az együttlét, mintha gyógyír lett volna, vagy elsősegély, fájdalomcsillapító, vagy így kaptam erőre a továbbiak elviselésére, nem is tudom. Ez így mind, együtt. Azóta nem voltam senkivel, és gyanítom, jó ideig nem is leszek még, mert annyira azért vagyok Nő, meg érző ember, hogy szimplán csak a testi élvezet miatt ne feküdjek össze senkivel. P barátját magamhoz engedtem, sőt magamhoz hívtam, mert megértett, segíteni és vígasztalni akart, és mert olyan szintű simogatást és testi közelséget tudott adni, amit az ember még csecsemőként kap meg az anyjától, de utána már legközelebb csak a szexualitásban.

ezek voltak az indokok, nem vagyok túl büszke rá, bár nem is kínzom magam a lelkiismeret-furdalással, csinálja utánam méltóbb módon, aki tudja.

ugyanakkor...azt hiszem, túlságosan kapcsolatorientált vagyok. ezért volt lehetséges (és elkerülhetetlen), hogy mint a fuldokló, akartam kapaszkodni akárkibe-bárkibe P halála után. akkor azt hittem, és ez éltetett, hogy akár már 1-2-3 hónapos gyásszal a nyakamban összejöhetek életem következő párjával. lófaszt, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy akkor ebben láttam az egyetlen kiutat. tegnap az jutott eszembe, hogy ha nem a kapcsolat számít, hanem az ember, akkor P-t nem tudom így "megcsalni" halála után, nem akarom őt pár hónap alatt lecserélni valaki másra. akkor tudtam volna egyenes derékkal gyászolni, ha nem vagyok kapcsolatfüggő. és most is az lenne a dolgom, hogy végre megtanuljam magam jól érezni párkapcsolat nélkül is. egyedül örülni a jó dolgoknak az életemben, és önmagamért is megtenni a dolgomat, nem pedig csak azért, hogy az épp aktuálisan mellettem lévő társ elismerését kivívjam.

eszembe ötlött, hogy hogyan is sikerült kivívni ezt a jelenlegi egyensúlyt a két jegy között.

tuti biztos oroszlánként kezdtem, ált.isk. alsóban örsvezetőnek választottak a többiek, ez nem lehet véletlen. már nem emlékszem, mit hogyan csináltam, de ösztönös vezető kellett hogy legyek már akkor is. aztán elköltöztünk, az új sulim ismeretlen volt, kilógtam a sorból, mint újonnan jött, ez meglepett és elbizonytalanított -maga a tény, hogy van olyan, hogy valahol nem kedvelnek feltétel nélkül. a többiek kihasználták ezt a kezdeti bizonytalanságomat és a csúfolódás már ott megkezdődött, talán az első hetekben. ezt még kiheverhettem volna, talán, mikor következő évben jött még egy iskolaváltás, az otthoni zűrök is kulmináltak -és akkor begubóztam - megszületett a rák-énem. visszahúzódtam a csigaházamba, oroszlán sehol, gyámoltalanul és hitetlenkedve tűrtem az egyre durvább kiközösítést és heccelődést. utána évekkel, külön meg kellett küzdenem azért, hogy ha két ember összenevetett az utcán a hátam mögött, ne gondoljam azt, hogy rajtam nevetnek. szóval, durva volt. bullying, mondaná az angol. mielőtt szenvedő alanyává váltam volna, emlékszem, nem hatott meg különösebben, amikor láttam, hogy (az elvileg vezetésem alatt álló) osztályban körbekergetnek két lányt és leráncigálják róluk a bugyit. annyi gondolatom volt az egészről: hű, de nem szeretnék a helyükben lenni -de a kisujjamat sem mozdítottam volna értük, egyszerűen meg sem fordult a fejemben. most viszont ölni tudnék egy ennél jóval enyhébb heccelésért is, szóval, jobb, hogy megtörtént velem mindez. rosszabb ember lettem volna, ha ott maradok abban a suliban, a többiek hódolatától övezve, érzéketlenül más emberek szenvedése iránt.

aztán 8. évközben jött egy sorsszerű fordulat, egy külföldi utazás, ahonnan visszatérve egyszerűen elkezdtem más emberként viselkedni. előreengedtem az oroszlánt megint, utólag már nem is tudom, hogyan voltam képes rá, de megreszkíroztam, és bejött. a többiek látták, most már megvédem magam, ha kell, az utazás is jó alibit szolgáltatott a változásra -azóta váltogatom a kettőt, mikor mire van szükség. visszavonulás és befogadás, vagy előrelépés a vezérszerepbe és aktivitás.

nya, nekiugrok még egyszer, most már remélem sikerül is.

nya, kábé ennyi, legközelebb leírom, hogy mit mondott P. és az én párkapcsolatom horoszkópjáról, meg P.-ről.

-kedves egyetlen kicsi párom... remélem az égben az angyalok vigyáznak rád most már.

jaaaaaaj, teljesen kész vagyok, úgy érzem magam, mint egy túlérett gyümölcs, szakítson már le valaki!!!!!! Hahó, itt vagyok, ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!! :-))))))))

namost viccet félretéve, az a fennforgás, hogy tegnap találkoztam egyik ismerősömmel, meg a kutyájával, és azt éreztem, hogy amióta apáék kutymorgóját jártam sétáltatni, általánosságban is jobban szeretem a kutyákat. ezt az ismerősöm kutyája is érezhette, mert nagyon barátságos volt velem, engem meg egyenesen elöntött a kutyaimádat egy fél percre. valahogy azt szűröm le mindebből, hogy talán mégiscsak tudok én szeretni, meg egy lényre vigyázni, és talán egy gyerekkel sem lesz ez majd másként.

(itt következett volna egy részletesebb leírás arról, mi mindent mondott nekem az asztrológus, de elszállt az éterbe, és most nincs kedvem mégeccer leírni, hanem majd legközelebb. addig is puszik nektek.)

ma is gyerekkel álmodtam. a saját testemből kellett kivágni a részeit, és összegyúrni (elég morbid), és valahogy ott lett a kezeim közt. feküdtem vele a kocsi hátsó ülésén összegömbölyödve, mögöttem anya. (anya ölelt engem, én öleltem a kisbabámat) aztán valami támadás elől be kellett menekülnünk egy épület alsó részébe, ahol víz csordogált, aminek megörültem, mert a kezemben levő gerbera szárát a vízbe tudtam tenni.

nemtom értelmezni. max. annyit, hogy újabb része egy álomsorozatnak, amiben anya is benne van, meg az én kisbabám. talán majd később rájövök, mi is ez.

ma egyébként k. nagyot hastáncoltam, 2-2,5 órát. már tudok 3 koreográfiát, meg kettőt félig, ezeket gyakorolom, és naggggyon jól esett. nem mondom, hogy elmúlt volna tőle a vágyakozós-nyűglődős állapotom, de enyhült kicsit.

vagyok, nehezen tűröm a magányt, ez van. plátóit nem sikerült kiverni a fejemből. az iwiw-en nézegetem az adatlapját, iszonyatosan szánalmas vagyok. az a nagy büdös helyzet, hogy egy lépést sem akarok tenni, úgy érzem, ha a magányom ideje lejár, azt valami kívülről jövő impulzus kell, hogy jelezze. persze, lehet, hogy egy naaaaaagy hülye vagyok, szóljatok be nyugodtan, megérdemlem.

ugyanakkor...bár nem sikerült ezt a gyászt maradéktalanul méltósággal viselni (persze, csinálja utánam jobban, aki tudja), szóval, valahogy bennem van az is, hogy nemsokára kilenc hónap. kilenc hónap sok idő, és egy szép kerek időtartam is, talán nem is szeretném annyira, hogy ebbe bezavarjon valaki. amikor nagypapám meghalt,  akkor is vártam egy hónapot, mielőtt P-vel találkoztam volna. persze, ki tudja, mennyit is számít mindez valójában.

na, megyek inkább, gyorsan el is teszem magam holnapra.

(előre bocs, ez nektek uncsi lesz, de nekem nagyon kell, hogy leírjam. bónuszpuszi azoknak, akik rajtam kívül ezt végig bírják olvasni....)

szóval tegnap este Tarot-ztam egyet, ami nagyon mélyen elgondolkodtatott.

összefoglalva a lényeget, azért vetettem kártyát, mert amióta a régi plátói szerelmemmel álmodtam, nem tudtam őt kiverni a fejemből. úgy éreztem, óvatosnak kell lennem, nehogy a vágyaimat higgyem intuíciónak, kellett egy gyors visszajelzés. a kártya igazolta, hogy joggal gyanakodtam, és nagyon nem kellene nekem most ővele foglalkozni.

a jelen helyzetre kihúztam a Bolond kártyát, ami tulajdonképp a tökéletes holtpont, az újrakezdés állapota-amit senki földjének neveztem lentebb. ez eddig tiszta.

amit nem szabad tennem, hogy szerelmes hangulatba keveredjek, illetve, még inkább:nem szabad egy szerelem folytán elveszítenem az (eddig meg sem talált) egyéniségemet. pedig hajlamos vagyok erre, P mellett is feladtam az énem egy jelentős részét.

amit viszont tennem kell, az az, hogy odafigyeljek a mindennapok apró boldogságaira, játékosan és kíváncsian menjek bele mindenféle dologba, ami érdekel.

ahova ez vezet - és innentől volt számomra durva az üzenet: olyan felismeréshez, ami fájdalmas, nem tetsző lehet, illetve egyfajta józan önkorlátozáshoz.

kvintesszencia: a Remete -na erre elbőgtem magam. gyűlölöm a magányt. mikor kissé lenyugodtam, próbáltam értelmezni, mit is akarnak tőlem?

valószínűleg azt, hogy még mindig tűrjem kicsit a magányt, használjam fel továbbra is az egyedüllétet arra, hogy kitalálom, ki vagyok, és mit is akarok én itt -ehhez persze nem árt, ha nyitottan pislogok körbe magam körül, talán észreveszem, merre kell mennem.

úgyhogy megbékültem ezzel, hogy még mindig, még tovább, egyedül.

ami aggaszt, az az, hogy milyen kellemetlen felismerés állhat vajon előttem. úgy érzem, azzal kapcsolatos, hogy mit is akarok én az élettől, vagy talán, mit is akar az élet tőlem. P mellett eddig tiszta volt a képlet, valami olyasmi, amit Zoli ír itt magáról: http://zolivagyok.blog.hu/2008/08/07/fodo

(és amitől jelen állapotomban a hideg kiráz. én mondjuk akkoriban nem közelítettem ennyire anyagiasan, P-vel nagyon meg lettünk volna elégedve egy picivel nagyobb lakással, hogy a gyereknek legyen majd saját szobája, kurvára leszartuk, milyen kocsink van/lesz, lényeg, hogy együtt legyünk és megmaradjunk egymásnak -ami sajnos nem adatott meg.)

szóval jelen állapotomban elgondolkoztam, hogy amit célul tűzök ki magam elé, az valóban célom-e? akarok-e valóban gyereket? még nem. majd, egyszer, talán... akarok-e tovább tanítani? valószínűleg igen. akarok-e társat? IGEN. akarok-e más országokba utazni? nem hoz lázba. akarok-e itt élni, ahol most? igen. nem érezném magam jobban máshol.

mi a célom az életben?

-segíteni másoknak, hogy előre haladjanak a saját lelki fejlődésükben.

-szeretni valakit, NAGYON, átélni, milyen, mikor valóban önmagamként eggyé tudok válni vele, (mert ez P-vel épphogy csak elkezdődött a végefelé)

-kifejezni önmagam a tanításon, az alkotásaimon keresztül,

-(ez mondjuk muszájság is, de) előre haladni a saját fejlődésemben,

-tanulni-tanulni-tanulni, új képességeket kifejleszteni.

-szeretetteljes emberré válni, olyanná, aki nem csak a társát, de más lényeket is tud szeretni.

ezek nagyjából. a lista persze még bővülhet, de ezek a lényeges pontok. én ezért vagyok itt, ez az, amiért nem mentem még P után.

ez a gyerek-dolog...persze szeretném megtudni, milyen érzés anyának lenni, de... nem tudom, ez a motiváció honnan is ered. a külvilág elvárja egy nőtől, hogy akarjon gyereket. bennem ez a vágy sajnos egyáltalán nem magától értetődő, sőt. P kedvéért (meg a külvilág elvárásainak engedelmeskedve) kezdtem el leásni magamban érte, és nem mondhatnám, hogy megtaláltam. nem tudom, akarok-e gyereket egyáltalán. persze, rossz lenne, ha ez kimaradna az életemből, de... azért ez motivációnak édeskevés.

ehh, ezt se ma fogom megoldani.

---nya, akkor a beígért bónuszpuszi, íme:    :-*

semmi különös. elvagyok egyedül, de magányosnak érzem magam. ma voltam kutyát sétáltatni. jó volt, örült, mikor meglátta a pórázt. néha felpislantott rám, miközben ment elöl, édes volt.

sikerült is jól lefárasztani magunkat, a kutymorgó teljesen kész volt, mire hazaértünk. nincs túlságosan elkényeztetve, már ami a sétáltatást illeti -de itt gyorsan be is fogom a szám, elvégre nem kunszt egy hétig jó lenni egy kutyához, ahogy most én jó leszek.

ennyi. nagy büdös senki földje, lassan kilenc hónapja ment el P. ennyi idő alatt már egy gyereket ki lehetne hordani. jól elment az életemből egy év erre, azt hiszem, sose fogok visszakívánkozni a 2008-as évbe. hacsaknem kitör a 3. világháború, és nem lesz fedél sem a fejem felett, nemhogy autóm, és nem lesz mit ennem, és hasonlók. kicsit félek tőle, hogy akármennyire szar is a jelen, jönnek majd idők, amikor sírva emlegetjük majd ezeket a "boldog" békeidőket. ti nem féltek semmi ilyesmitől?

amióta elolvastam Polcz Alaine: Asszony a fronton c. könyvét, azóta tudom, mekkora szívás egy háború a civil lakosságnak, de azon belül is főleg a nőknek. nem szeretném megélni. a rohadék politikusoknak legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném, hátha jobban igyekeznének békés megoldásokat keresni.

újra vagyok... hastánc-workshopon voltam a hétvégén, ami majha jó vót. :-)

az is nadjon jó volt, hogy vezettem tök sokat, és ahogy egyre jobban megy, úgy kezdem én is egyre jobban élvezni. szóval, menünk, én meg a tütü, mindenfelé. :-)

ugyanakkor- ez anyámnak jó meglátása volt, amikor valamelyik nap megjegyezte, hogy sorra látogatom a helyeket, ahol P-vel boldogok voltunk. tényleg így van. ma pl. Egerben jártam, mert szép emlékek fűznek oda. persze el is szomorodtam, ahogy mindig.

sokszor egyébként már nem is az ő hiánya fáj -sajnos már alig-alig emlékszem, milyen is volt vele lenni, illetve, ez nem jó szó rá, mert tudok emlékezni, ha akarattal felidézem, de egyre kevesebbszer akarom. szóval, nagyon sokszor inkább az keserít el, hogy olyan szörnyen reménytelennek tűnik az újrakezdés.

most már abszolút önálló vagyok, mindent meg tudok csinálni, amihez ő kellett régebben, ugyanakkor...értelmetlen az életem nélküle/vagy valaki nélkül, akit szerethetek, és aki szeret engem. csinálok ugyan egy csomó mindent, de úgy érzem, ezeknek akkor lenne igazán értelmük, ha megoszthatnám valakivel. nagyon magányos vagyok így. nem azért, elviselem én az egyedüllétet, és néha szükségem is van rá. de sokszor...teher, és ilyenkor azt kívánom, bárcsak meghaltam volna én is aznap, amikor ő. ha nem jön egy új szerelem, tök fölösleges volt kiküzdenem magam ebből a gyászból. akkor fölösleges volt a saját túlélésemért küzdeni. ilyenkor átkozom azt a fránya életösztönömet, ami nem engedett még idejében meghalni. vagy nézegetek magam köré, hogy vajon mi végett is vagyok én még itt, nem esik-e a fejemre egy cserép holnapután, és vet véget ennek a felemás állapotnak. olyan, mintha a senki földjén lennék. már nem P., de még nem bárki más.

eszembe jutott egy szerintem szép és érzékletes hasonlat.

 olyan, mintha P-vel megtanultam volna egy nyelvet tökéletesen beszélni, és most kiderül, hogy ezt a nyelvet már soha többet nem használhatom, helyette viszont meg kellene tanulnom egy másik nyelvet -valaki másét.

őszintén szólva nem bánnám már.

vicces volt...

azt álmodtam, betörtek hozzám.

álmomban jöttem hazafelé, a cipőmön kuplung és sebváltó volt, de valamiért nehezebben működött, nem tudtam magasabb sebességre váltani. a házhoz érve láttam, hogy ólálkodnak a kert körül, és rájuk szóltam, hogy mit keresnek itt? erre elmentek, és én utánuk kiáltottam, hogy elvittek tőlem olyan dolgokat is, amik csak számomra értékesek, például egy plüssállatot. (ez így történt, P halála után egy hónappal betörtek hozzám és elvittek egy csomó vele kapcsolatos személyes emléket, az óráját, és a plüssnyulat, amit tőle kaptam.)

aztán álmomban elaludtam, és éjszaka hangokat hallottam, de nem keltem fel, csak reggel, (ez sokszor megesik, hallgatom egyedül az éjszaka hangjait, és próbálok nem beszarni a félelemtől, hanem inkább elaludni) aztán reggel körbenéztem, és láttam, hogy betörtek hozzám megint. rosszat sejtve megyek ki az előszobába, de a kistáskám még mindig ott van, benne van a pénztárcám, és egy másik majdnem ugyanolyan pénztárca is, tele pénzzel, benne egy kisebb pénztárcával. azt látom, hogy a betörők (mintha megbánták volna a cselekedetüket) egy csomó dolgot hordtak be a lakásomba, talán egy plüssállatot is, de kilépve az ajtómon azt látom, hogy a szomszédokhoz is betörtek, és a baloldalitól hordtak át hozzám rengeteg kaspót és közepes méretű virágcserepeket virágokkal.

a fürdőszobába lépve azt látom, hogy összetörték a wc-kagylót, víz van körülötte, ezzel végződik az álom. (ma egyik ismerősöm lakásában voltunk, és a mosdókagylója szanaszét van repedve, beszéltünk róla, hogy félő, hogy leesik.)

különös, hogy a napi dolgok mellett a jövőmből is megjelennek aprócska momentumok az álmaimban. (az asztrológus azt mondta, hogy van egy nagyon jó képességem a megérzésekre, amik tiszta forrásból táplálkoznak, és hogy ezért valamikor előző életemben harcoltam meg, sok-sok szolgálattal. nem tudom.)

hogy mit jelenthet maga az álom....hú, nem tudom. nagyon paradox. nem féltem különösebben a zajoktól, azt hittem, a szokásos parám. ehhez képest mégiscsak okom volt rá. nehéz elkülöníteni a reális és az irreális félelmet. hogy hoztak, és nem vittek...ez is nehéz. mindenképp pozitív, de most nem tudok rá kielégítő magyarázatot adni. valaki betör a világodba, a személyes teredbe-hogy hozzon valamit. félig-meddig lekopaszodott növényeket, hogy gondjukat viseld talán. nem tudom. kemény dió.

az is pozitív, hogy iszonyatosan régen volt már rémálmom. 4-5 éve is megvan már, pedig én emlékszem az álmaimra. azt hiszem, azoknak van sok rémálma, akik nem figyelnek oda az álmaikra, vagy félnek a saját tudattalanjuktól. félnek a saját lelkük mélységeitől, és a szakadéknak hátat fordítva egyensúlyoznak a szélén. én inkább lemászom, ha nem is az aljáig, de legalább figyelem, mi kavarog a mélyben, és főleg, hogy mi jön föl onnan. szerintem ez kifizetődőbb hozzáállás, mint verejtékben úszva felébredni, és aztán nem érteni a saját életünket.

na, visszaértem vidékről. egy fesztiválon voltunk az egyetlen megmaradt barátnőmmel, ahol sok-sok izgalom történt. :-)

a tütüvel mentünk, és mivel ő frissjogsis, picit engedtem hogy vezessen ő is a kevésbé rázós szakaszokon. rájöttem, hogy szeretek vezetni. holnap is indulok vidékre, jó lesz.

mikor a barátnőmmel, B-vel megérkeztünk a helyszínre, megálltunk kicsit enni, mielőtt belevetettük volna magunkat a programokba. barackot ettünk, és megtörtént egy álomrészlet, amiről itt korábban írtam: barackot ettünk, és én véletlenül kiharaptam egy darabot a kemény magból is, pontosan úgy, ahogy álmomban láttam. lemeredtem egy pár percre, de fogalmam sincs, mi lehet egy ilyennek a jelentősége.

volt egyébként még egy másik egybeesés is. mielőtt elindultunk volna a fesztiválra, aznap reggel azt álmodtam, hogy a régi plátói szerelmemmel vagyunk egy társaságban, és kezdünk összejönni. a fesztiválon nem fogjátok kitalálni, ki jött velem szemben.... nem, sajnos nem a plátói szerelem, hanem a srác, akiről már szintén írtam itt korábban, február-március magasságában futottunk össze, eléggé tetszett nekem és tök jót beszélgettünk.

a fesztiválon még háromszor összefutottunk "tök véletlenül", harmadjára már megbeszéltük, hogy x koncert előtt találkozunk. és akkor jött a nagy koppanás: a koncert elmaradt, mi B.-vel nem maradtunk ott ücsörögni, hogy őrá várjunk, és nyilván ő sem várt meg minket-úgyhogy elmaradt a nagy találka, és így maradtam én továbbra is egyedül.

de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő az, aki nekem kell. egy olyan srác, aki nem meri /vagy nem akarja/ összeszedni magát és elhívni, hogy találkozzunk, vagy legalább elkérni a számomat, háááát....szóval, azért szerintem legyen egy férfi férfi, és ne tőlem várja, hogy én mondjam meg neki, ő mit akar. tudok épp erős és irányító lenni, de ezt nem szeretem párkapcsolatban előadni. ehh, nem tudom. talán én sem tudom, mit akarok. illetve azt tudom, hogy mit, csak azt nem, hogy mikor. talán nem most van még itt az ideje egy párkapcsolatnak. bár már lassan elkerülhetetlen, hogy elkezd mindenki drukkolni nekem, hogy mikor jövök már össze egy P-hez hasonlóan jó sráccal, mintha ez olyan könnyű lenne...előre érzem, hogy az agyamra fognak menni vele.

egyébként érdekes volt B.-vel együtt lenni. nem volt zökkenőmentes, főleg, mert nálam előjött egy mélypont, eszembe jutott, hogy mennyire jó volt P-vel, és ilyenkor képes vagyok bántani is a körülöttem levőket, főleg amiatt, hogy hagyjanak egyedül, mert nekem az egyedüllét segít. ilyen furcsán vagyok összerakva. de nem is ezt akartam mondani, hanem hogy azért volt tanulságos B-vel együtt lenni, mert ő rákényszerít, hogy ne hazudjak és köntörfalazzak, hanem mondjam ki tisztán, amit gondolok, és ne szépítsek a dolgokon. ez nekem nem könnyű, főleg, mert sokszor magam előtt is köntörfalazok és szépítek. meg az is jó volt, hogy türelmes volt velem, mialatt épp kiállhatatlan voltam.

most, hogy visszaértem, történt még egy fontos dolog: apa megkért, hogy egy hétig etessem a kutyájukat, amíg elutaznak. alább említettem, hogy nekem sosem volt kutyám, és hogy miért nem. most lesz lehetőségem egy hétig kipróbálni, milyen is ez. lelkesen várom a kutymorgóval eltöltendő jövő hetet.

szerda magasságában jövök vissza, jók legyetek addig is. :-)