bősz boszi

drága szerelmem...

a következők vannak:

társkereső kezd póttevékenységgé válni nálam. unatkozom, kezd elővenni a negatív feszültség, megnyitom, hátha írt valaki -akinek aztán jól nem válaszolok. (azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez amiatt is van, mert az összes IQ-harcos megtalál magának) levelezgettem egy-két emberrel, kettővel találkoztam is, de nem lesznek bejövősek, ennyi.

cserébe ma elgondolkodtam, hogy rohadtul azon kéne inkább dolgoznom először, hogy mi a faszt is akarjak még a továbbiakban az életemtől. a lentebb leírtakat nem csak rinyálásból írtam, tényleg halálosan komolyan gondolom, hogy nincs értelme itt lenni, magamtól nem megyek el, tehát patthelyzet, valamint halk röhögés odafentről.

tényleg dühös vagyok a sorsomra, amiért ezt itt most meg kell élnem.

ha lenne valami, amire mindig is vágytam, csak P miatt nem lehetett.... vagy esetleg a családom miatt nem lehet, mert idekötnek....de nincs...

fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel a teméntelen sok szabadsággal. Fromm írt egy könyvet erről, 'Menekülés a szabadság elől'.

az a nagy helyzet, hogy nem tudom, mihez foghatnék. merre irányítsam a vitorlámat? jó kérdés, ha nem igazán maradtak vágyaid, -amire meg vágynál, azt megtagadják tőled.

na, ilyenkor lennék én buddhista szerzetes. tudnám, mit akarnak kikésztetni belőlem ezzel a kényszerű remete-állapottal...

de tényleg. annyira jó volna, kapnék egy faxot odafentről, egy hosszú listával, ami úgy kezdődne, hogy

to do:

-

-

-

-

-

-

-

-

-

ma se sokkal jobban, annyi különbséggel, hogy ma már itthon maradtam -bár jobb szeretnék a suliban nyüzsögni, legalább az a része legyen jó a napomnak. mindegy, most elleszek idehaza pár napig, kényszerpihenő van.

ami új hír, hogy kezdek nem akarni többet jó ember lenni. úgy éreztem eddig, hogy az egy fair deal, ha én jókislányként segítek sok-sok mindenkinek, akinek csak tudok, cserébe megvan mindenem, ami fontos és erőt ad. ehhez képest elvették tőlem, ami erőt adott -és emiatt kurvára nincs kedvem tovább adni magamból, senkinek, és a jókislányságtól is elment a kedvem.

eléggé vissza is húzódtam a csigaházamba, nem válaszolok -régi- "barátok" emailjeire -hazugságnak érzem. (az is lenne.) nagyon jó úton haladok a tüskésdisznó lelkiállapot felé megint.

vagyok ma. testileg-lelkileg nagyon-nagyon lent, elkapott az influenza, azért bementem dolgozni.

egyszerűen értelmetlen minden.

nincsen vágyam semmire, és nagyon, nagyon szeretném, ha végre megkönyörülnének rajtam, és P után mehetnék. igazi társam volt. nélküle minden értelmetlen és felesleges.

ne haragudjatok, nincsen egyéb írnivalóm.

ma elgáncsolt az, ami elől pár napja menekültem, a szomorúság és a magány. mindegy. nem erről akarok írni.

nagyon sokat gondolkodom a halálról. a magaméról is. elképzelem, milyen jó lenne, ha valahogy véget érne az életem, mert magamtól nem fogok véget vetni neki. csak ábrándozom arról, hogy szép csöndben egyszercsak mondjuk megáll a szívem, míg alszom. vagy kiderül, hogy valami gyors lefolyású halálos betegségem van.

(oké, abbahagytam.)

mindenesetre, tök értelmetlen az életem így egyedül. semmire nem vágyom, de tényleg, abszolút komolyan mondom. nem vágyok semmi tárgyi dologra, vagy külföldi utazásokra, mert ami engem érdekel a világból, az úgyis univerzális. nem vágyok semmiféle tevékenységre, hastánc kipipálva, a munkámmal elketyegek (valójában az tartott eddig életben, hogy van munkám) de nincsenek előttem olyasféle kihívások, amikről ne tudnék lemondani pillanatok alatt. már lassan az a tudat sem tart itt, hogy anyámnak-apámnak micsoda szenvedést okozna, ha elveszítenének.

a buddhisták, mikor felveszik a vallást, "menedéket kérnek" a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában. (azaz az istenségben, a tanításban és a vallási közösségben) a 'menedékkérés' azonban itt nem azt jelenti, hogy félsz valamitől, menekülsz előle, és a tan megvéd. 'menedéket találni' azt jelenti, hogy erre teszed fel az életed. erre hegyezed ki a céljaidat, ez az oka a létezésednek. van, akinek ez a Dharma, van akinek a család, van, akinek a karrier.

ez baromira elgondolkodtatott. én úgy érzem, én P-ben találtam menedéket, s most, hogy ő nincs, csak hánykolódok a tengeren, mint egy kormányát vesztett hajó. fúj a szél erre-arra, de nincs önálló akaratom, amihez igazítani tudnám -a mindennapokon túl- az életemet.

szomorú, de igaz.

s azért érzem magam csökönyös szamárnak, mert sejtem, mi felé akarnak lökdösni: hogy valamelyik vallásban találjak menedéket -s esetleg utána, ha már megvan a stabil középpontom, akkor adnak mellém társat. ésszel belátom, hogy ez így lenne rendjén, hiszen pontosan az én példám mutatja, mennyire veszélyes egy másik emberben 'menedéket találni'. egy az, ha bármi történik vele, akkor ott tartasz, mint most én. ha nem történik vele semmi, akkor viszont óriási terhet rósz a vállára azzal, hogy tudja, ő a felelős a te életedért is. ha valaki rád tette fel az életét, nem könnyen dönthetsz úgy, hogy nem maradsz mellette.

ha olyan módon találsz menedéket egy másik emberben, ahogy én tettem, az olyan, mintha rábetonozódnál. most persze nehogy azt gondoljátok, hogy én P-t korlátoztam volna bármiben, amit meg akart volna tenni. de ha egyszer úgy döntött volna, neki ez a kapcsolat végetért, na, akkor nem lett volna túl könnyű neki felszedni a horgonyt. rajta lett volna a felelősség énértem, hiszen szeretett.

azt hiszem, ez valami parányi, de mégis iszonyatosan fontos különbség szeretet és szeretet között. úgy szeretni valakit, hogy közben te stabil vagy, önálló célja és értelme van az életednek -vagy pedig úgy, hogy őbelőle csinálsz középpontot.

csak hát, akkor itt jön az 5000 dolláros kérdés: hova a fenébe helyezzem a középpontomat?

nem érzem, hogy fel tudnám tenni az életemet -és a teljes szívemet- egy vallásra, akármennyire is egyetértek vele. egyszerűen -legbelül-még mindig az a hitetlen kutya vagyok, ami mindig is voltam. kétkedő, racionális. valami akadályoz abban, hogy belemerüljek.

azt hiszem, ezt a problémát sem ma oldom meg. megyek, bevágom a szunyát, természetesen még mindig egyedül -a kibaszott kurva életbe.

nem értem, mi zajlik a világban. eddig is magas fordulatszámon pörögtünk, de most mintha még eggyel magasabb sebességbe kapcsolt volna mindenki.

ma (is) 6-kor végeztem a suliban, már tök fölösleges volt elmenni hastáncra, mert lemaradtam volna az első fél óráról... így hát hazajöttem. (röhejes egyébként, hogy az elvileg heti 24-25 órám mellett 8-tól 6-ig tök simán eltelik az idő a tennivalókkal.....jó-jó, nem panackodom, tudom, nekünk van nyári szünetünk, úgyh. be is fogtam.)

de gyűlölöm ezt a rohanást. ami alapesetben kellemes és örömet okozó lenne, az is elromlik, mert nem tudok időt szánni rá. ezért hagytam ki ii-t is, mert egyszerűen zavart, hogy nem tudnék sem előtte, sem utána elgondolkozni azon, amiről beszélek vele.

muszáj az embernek néha nemet mondania dolgokra, még ha nehéz is.

pfff...

egyedül is érzem magam, de ezt már mondtam.

a társkeresőn....istenem, olyan nehéz választani. kábé hatezer értelmes hapsi van, akivel levelezek (vagy leveleznem kéne), de ma nagyon eszembe jutott a Kis Herceg. hogy a világon száz meg száz rózsa van, és mind egyformák, mert nem lettek megszelídítve. így érzem magam én is. akikkel levelezek, mindegyik csak egy a százból. hogyan válasszam ki, melyik legyen az az egy, aki különleges? most kéne, hogy az intuícióm segítsen.

a hétvégém tök jó volt, egyébként, találkoztam egy igazi hamisítatlan buddhista szerzetessel. tök olyan volt, amilyennek elképzel az ember egy ilyet: mosolygós, jó humorú, szinte sugárzik, és tök megnyugtató a közelében lenni. szeretnék egyszer (mondjuk valamelyik következő életemben) buddhista szerzetes lenni. bár igen sok szabályt be kell tartaniuk, több mint 200-at. ebből csak egy a nőtlenség...(amibe én konkrétan belehalnék, amennyire igénylem a társat magam mellé)

lehet, hogy ezért veszítettem el P-t -mert valami okból odafent úgy döntöttek: na, ezt a kiscsajt jól megszadizzuk....társat akar?! de ééédes.... juszt sem kap!! -és röhögnek a markukba.

de nem, egyébként, ha komolyan végiggondolom, inkább az a helyzet, hogy jót akarnak. csak én nem tudom elfogadni az odáig vezető utat, kábé úgy, mint egy makacs szamár is megy mindenfelé, csak épp arra nem, amerre hajtják.

énnemtom, hogy van-e olyan, hogy valaki érzelmileg kifárad, de ha van, én most kábé úgy érzem magam, mint aki épp lefutotta az emocionális maratont...

ma reggelre az egyik kliensem búcsúlevelet írt nekem emailben, egy fiatal srác, tökre kedvelem meg minden....kicsit a plafonra kerültem, hogy nehogy megtegye, nem bírtam elérni egész nap, sem őt, sem a családját, de mostanra hálistennek jól (jobban) van, csak én vagyok ki az egész napos aggódástól. kéne kifejleszteni magamban valami védőernyőt, hogy ne érintsenek már ennyire mélyen a dolgok, mert meg fog ártani.

meg talán kéne egy kicsit itthon maradni, pihizni, ilyesmik, csak erre az elkövetkező két hétben esélyem sincs.....basztikuli.

közben nem marad időm magamra, most is hazajöttem, a hűtőben semmi, lehet, rendelek egy pizzát.

mind1. maj' lesz valahogy....