folytatódik tovább. mostanában újrakezdtem az esti pityergéseket. nem tudom, mikor érek mindennek a végére, a kurvaéletbemár.

mindenki mondja, ne legyek türelmetlen, és igazuk is van.

ma láttam egy színdarabot, benne egy jelenettel, amikor egy sokat megélt pár épp készül kilépni a rokonok elé, mert hogy végre össze fognak házasodni. mi is ilyenek lettünk volna P.-vel az esküvő napján, na nem mintha olyan sokat megéltünk volna 3 év alatt, mint a színdarabban a pár, de legalább annyira mélyen szerettük egymást. aztán, valahányszor kénytelen vagyok megtapasztalni mások önzőségét (mint ahogy ma is) mindig eszembe jut, ő mennyire más volt. neki sosem voltak aggályai, ha adni kellett, és ez kurvára hiányzik. aztán eszembe jutnak az unokahúgai, akiket sikerült nagyon megszeretni, most viszont a köztünk lévő földrajzi távolság és a kapcsolat "okafogyottsága" miatt úgy tűnik, szintén el kell veszítenem. szeretem őket, de nem keresem a kapcsolatot velük, és ők sem velem, talán mert nem akarjuk egymás sebeit feltépni. de hiányzik az a hangulat velük, amikor együtt voltunk. istenem...a rohadt életbe.

a kisebbikkel fekete-fehér-igen-nemet játszottunk, az a lényeg benne, hogy úgy kell beszélgetnetek, hogy ezt a négy szót egyikőtök sem mondhatja ki. aki kimondja, veszít, és vannak szívatós kérdések, hogy milyen színű a tej/hó/korom, stb.... és nagyon vicces bír lenni. de főleg a kis hugi volt nagyon vicces, volt, hogy teljesen hülyére vert, mert már nagyon kiművelte magát a játékban. :-) ha egyébként édes kislánykát láttatok....istenem. bőghetnékem van, hogy ez már így sosem jön vissza talán.

és P is hiányzik.