Most úgy mondanék valamit, ami megvigasztalhat... Illetve már megtettem volna ezt sokkal korábban is, de nem tudtam mely szavaknak van ilyen hatalmuk... Így csak hallgattam, hiszen felfogni is képtelen vagyok mindazt, amiken keresztül mentél, így hogyan tudnék bármit okosat is mondani? Ennyit tudok: nincsenek szabályok, hogy ki hányszor lehet boldog. Ismerek olyat, akinek már sikerült újra rátalálnia, én magam még mindig az elsőt (az egyetlent) keresem. Hogy kinek mi jut, talán csak a kártyák tudják...
De egyet biztosan tudok én is: nem hibáztathatod magad a történtekért. Ezért is nem hiszek én Istenben, vagy ha néha mégis, akkor úgy gondolok rá mint valami beteges megszállottra, aki nem érdemel tiszteletet. Mert bár állítólag a saját képére formált bennünket, de az ő hatalmából semmi sem jutott nekünk, helyette viszont kaptunk lelkiismeretet. S mindez csak arra "jó", hogy miután odavet minket a megváltoztathatatlan elé, melyen hatalom nélkül képtelenek vagyunk úrrá lenni, "legalább" gyötörhessük magunkat utólag. Hát elmegy az ilyen Isten a ...
S bár a lélek törékeny, néha nyüszögnie kell, de már látod a különbséget a jó emberek és a komolytalan faszfejek között, akikkel valóban tele a világ. S annál már kimondatlanul is (bár te magad is kimondtad az előbb) erősebb vagy , hogy kiszolgáltasd magad nekik.
S vannak rendes srácok is, akik nap mint nap úgy kelnek hogy jók, s este úgy is térnek nyugovóra, a kettő között pedig szintén, napközben a metrón utaznak munkába, a boltban illedelmesen állnak a sorban, s vágyakozva tekintenek mindvégig a világra. Egy ilyen valakit én is ismerek, s azért csak egyet, mert kevés az ismerősöm (félreértés ne essék, nem magamról beszéltem :). Szóval az esély megvan, hogy összefuss majd egyszer egy ilyen valakivel valahol.
S már magad is könnyebben meg fogod látni az emberek igazi arcát. (Olyan leszel, mint Neo a Mátrix I. végén, csak persze lány-kiadásban. :)

rendi vagy... ma már jobb azért, picivel. tegnap borult a bili, talán nem kellett volna fényképeket nézegetnem, vagy nem tudom.
Istennel kapcsolatban....szabad akaratot kaptunk, hogy az adódó helyzetekben dönthessünk, lelkiismeretünk szerint. én azt gondolom, hogy nem csak a nehézségeket kapjuk, hanem erőt is az elviselésükhöz. furcsán fog hangzani, de a P halála utáni hetekben éreztem magam a legközelebb Istenhez-a Sors nagyszerűségéhez-az engem körbevevő világ magasztosságához....nehéz ezt megfogalmazni. ahogy enyhül a fájdalom, úgy gyengül az én hitem is. akkor sziklaszilárdan éreztem és tudtam, hogy vigyáznak rám. most már elsodortak magukkal a hétköznapok, úgyhogy ezt most nem érzem, de vissza tudok emlékezni arra, ami volt. akkor tudtam, hogy a sorsom úgy alakul, ahogyan az engem a legjobban szolgál -még akkor is, ha ez fájdalmas.
szerintem az embernek nagyon ritkán adatik meg, hogy így lássa a sorsát, és ahhoz kell a krízishelyzet. most visszatértek a felületesen rohanó hétköznapok, amikor -én legalábbis- hajlamos vagyok el- elveszíteni a hitemet.

No hát most megint mondanék valamit, de ismételten nem tudok... Cseberből vederbe...
Senki nem kívánhat ilyen sorsot magának, hasonló helyzetben én tudom, menthetetlenül a porba hullnék. De ezek az igazi sorsfordító történések, akik nem éltek meg még hasonlót sem, azoknak valóban fogalmuk sem lehet az életről, Istenről, meg úgy bármi egyéb fontosról. Van valami ilyesmi mondás: "azok nevetnek az életen, akik értik, s azok sírnak, akik érzik." És a többiek meg, az értetlenek, érezni képtelenek (köztük én is), csak bambán néznek ki a fejükből. Ezért inkább meg sem próbálok okoskodni.
De egyet azért ma is tudok. :) A hétköznapok sem tartanak örökké, szóval addig is meríts erőt a tanításból, csak büszkén, fel a fejjel, hogy akinek van elég bátorsága, annak lehetősége is legyen a szemedbe nézni.
Szép álmokat!