(előre bocs, ez nektek uncsi lesz, de nekem nagyon kell, hogy leírjam. bónuszpuszi azoknak, akik rajtam kívül ezt végig bírják olvasni....)

szóval tegnap este Tarot-ztam egyet, ami nagyon mélyen elgondolkodtatott.

összefoglalva a lényeget, azért vetettem kártyát, mert amióta a régi plátói szerelmemmel álmodtam, nem tudtam őt kiverni a fejemből. úgy éreztem, óvatosnak kell lennem, nehogy a vágyaimat higgyem intuíciónak, kellett egy gyors visszajelzés. a kártya igazolta, hogy joggal gyanakodtam, és nagyon nem kellene nekem most ővele foglalkozni.

a jelen helyzetre kihúztam a Bolond kártyát, ami tulajdonképp a tökéletes holtpont, az újrakezdés állapota-amit senki földjének neveztem lentebb. ez eddig tiszta.

amit nem szabad tennem, hogy szerelmes hangulatba keveredjek, illetve, még inkább:nem szabad egy szerelem folytán elveszítenem az (eddig meg sem talált) egyéniségemet. pedig hajlamos vagyok erre, P mellett is feladtam az énem egy jelentős részét.

amit viszont tennem kell, az az, hogy odafigyeljek a mindennapok apró boldogságaira, játékosan és kíváncsian menjek bele mindenféle dologba, ami érdekel.

ahova ez vezet - és innentől volt számomra durva az üzenet: olyan felismeréshez, ami fájdalmas, nem tetsző lehet, illetve egyfajta józan önkorlátozáshoz.

kvintesszencia: a Remete -na erre elbőgtem magam. gyűlölöm a magányt. mikor kissé lenyugodtam, próbáltam értelmezni, mit is akarnak tőlem?

valószínűleg azt, hogy még mindig tűrjem kicsit a magányt, használjam fel továbbra is az egyedüllétet arra, hogy kitalálom, ki vagyok, és mit is akarok én itt -ehhez persze nem árt, ha nyitottan pislogok körbe magam körül, talán észreveszem, merre kell mennem.

úgyhogy megbékültem ezzel, hogy még mindig, még tovább, egyedül.

ami aggaszt, az az, hogy milyen kellemetlen felismerés állhat vajon előttem. úgy érzem, azzal kapcsolatos, hogy mit is akarok én az élettől, vagy talán, mit is akar az élet tőlem. P mellett eddig tiszta volt a képlet, valami olyasmi, amit Zoli ír itt magáról: http://zolivagyok.blog.hu/2008/08/07/fodo

(és amitől jelen állapotomban a hideg kiráz. én mondjuk akkoriban nem közelítettem ennyire anyagiasan, P-vel nagyon meg lettünk volna elégedve egy picivel nagyobb lakással, hogy a gyereknek legyen majd saját szobája, kurvára leszartuk, milyen kocsink van/lesz, lényeg, hogy együtt legyünk és megmaradjunk egymásnak -ami sajnos nem adatott meg.)

szóval jelen állapotomban elgondolkoztam, hogy amit célul tűzök ki magam elé, az valóban célom-e? akarok-e valóban gyereket? még nem. majd, egyszer, talán... akarok-e tovább tanítani? valószínűleg igen. akarok-e társat? IGEN. akarok-e más országokba utazni? nem hoz lázba. akarok-e itt élni, ahol most? igen. nem érezném magam jobban máshol.

mi a célom az életben?

-segíteni másoknak, hogy előre haladjanak a saját lelki fejlődésükben.

-szeretni valakit, NAGYON, átélni, milyen, mikor valóban önmagamként eggyé tudok válni vele, (mert ez P-vel épphogy csak elkezdődött a végefelé)

-kifejezni önmagam a tanításon, az alkotásaimon keresztül,

-(ez mondjuk muszájság is, de) előre haladni a saját fejlődésemben,

-tanulni-tanulni-tanulni, új képességeket kifejleszteni.

-szeretetteljes emberré válni, olyanná, aki nem csak a társát, de más lényeket is tud szeretni.

ezek nagyjából. a lista persze még bővülhet, de ezek a lényeges pontok. én ezért vagyok itt, ez az, amiért nem mentem még P után.

ez a gyerek-dolog...persze szeretném megtudni, milyen érzés anyának lenni, de... nem tudom, ez a motiváció honnan is ered. a külvilág elvárja egy nőtől, hogy akarjon gyereket. bennem ez a vágy sajnos egyáltalán nem magától értetődő, sőt. P kedvéért (meg a külvilág elvárásainak engedelmeskedve) kezdtem el leásni magamban érte, és nem mondhatnám, hogy megtaláltam. nem tudom, akarok-e gyereket egyáltalán. persze, rossz lenne, ha ez kimaradna az életemből, de... azért ez motivációnak édeskevés.

ehh, ezt se ma fogom megoldani.

---nya, akkor a beígért bónuszpuszi, íme:    :-*