bősz boszi

ma nagyon sokat autóztam, kezdjük szokni egymást, én meg a tütü. kétszer voltam a Belvárosban is, parkolni is tudtam (mert hétvége van, meg szerencsém is volt), szóval minden nagyon jó. most ahogy jöttem hazafelé, nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan merre is kell jöjjek, de emlékeztem, P hol-merre szokott fordulni, és kurvajól hazajöttem, bár utólag nem tudnám megmondani, pontosan merre is jártam. ahogy csorogtam hazafelé az éjszakában, belegondoltam, hogy hányszor hozott haza bennünket P ezen az úton, miközben én már félig bóbiskoltam, vagy csak néztem ki az ablakon. emlékszem a keze tartására is, ahogy fogta a kormányt. és olyan rohadt dolog, hogy ez, hogy saját kocsim legyen, és hogy magam vezessem haza magam, ez nem jöhetett volna létre, ha ő él. és hogy milyen rohadtul hiányzik. annyira jó srác volt. annyira jó ember volt, pont mellém való, olyan, amilyet szeretek, akire fel tudok nézni, akivel összhangban vagyok. nem tudom, képes leszek-e valakivel ennyire összhangba kerülni újra. félek, hogy nem. nagyon, nagyon szomorú lettem ma estére. pedig olyan vidám, mozgalmas napom volt. tök büszke is vagyok magamra, hogy mindez sikerült. csak az a rossz, hogy nincs kivel megosztani.

olyan értelmetlen az életem nélküle.

most már mindenem megvan, amit akartam. úgy érzem, az önállóságom teljes. 

-csak az a kérdés, minek.

most már azt is elhiszem, hogy van alapja annak, hogy a gyászra egy évet szán a népi hagyomány. nálam tegnapelőtt múlt 7 hónapja, de még mindig elő-előjön a fájdalom. és még mindig őriz az agyam néhány képet, ami különösen fájdalmas marad. az utolsó nap. az utolsó este. miután meghalt és a testvére kivezetett a szobájából, szinte ő vitte az egész súlyomat, és bennem akkor tudatosult, hogy P-től el kell szakadnom és felzokogtam. vagy mikor az intenzíven először mentem be hozzá, és alig volt magánál, és alig volt egy ép testrésze, és még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megmondja nekem, hogy szeret. vagy mikor a műtét után magához tért, és fel akart kelni, pedig nem lett volna szabad, és én NEM tudtam neki segíteni, és dühös volt, rám is. ezek feldolgozhatatlan dolgok. jaj nem tudom. nem tudok mást, csak leírni, azt ami épp van.

vagy a mi lett volna, ha...ebbe bele se kéne mennem... az elején sok ilyen gyötört, mi lett volna, ha borítékot csúsztatunk a főorvos zsebébe -talán jobban figyelnek rá, és életben marad?

mi lett volna, ha kevésbé hiszünk az orvosainak? mi lett volna, ha én is jobban utánanézek a bajának az interneten, talán rábeszélhettem volna az orvosokat, hogy vigyék át máshova...persze, ha a szállításba hal bele, akkor meg azért nem tudnék élni se most a bűntudattól.

mi lett volna, ha észreveszem rajta, hogy nem akar már élni, talán rábeszélhettem volna, hogy küzdeni kell, akármi van, még tovább. 

mi lett volna, ha még több időt vagyok bent nála, vagy inkább kevesebbet kellett volna? lehet, hogy túlságosan lefárasztottam(-tuk.) vagy az lett volna a jobb, ha még több látogatási időt csikarok ki az orvosoktól... vagy akkor pont emiatt kelletlenebbé váltak volna ők is P felé? nem tudom.

Mi lett volna, ha életben marad? tudott volna úgy felépülni, hogy minőségi életet élhessen újra? én nem tudom, de hiszem, hogy igen. akkor is nagyon hittem benne. mindannyian hittünk benne, hogy felépül. de ő mindig is könnyen feladta a dolgokat. hibáztatom ezért, hogy nem küzdött. azt mondta, szeret. értem életben kellett volna maradnia. de ő föladta, és mivel nagyon közeli szerettei már várták odaát, hát döntött, őket választotta, és elment, nem pedig engem, és a küzdelmes felépülést. keményen hangzik, tudom -de szerintem ez történt -megcsapta a másik világ szele, és onnan már nem akart visszajönni. természetesen biztos soha nem lehetek már ebben. de ez egy hipotézis, amihez vissza-visszatérek, valahányszor erről gondolkozom.

egyetlen dolog van, amiben azonban biztos vagyok. hogy jó volt, hogy mellette voltam, és simogattam az arcát, mikor elment. és jó volt, hogy súgtam a fülébe megnyugtató dolgokat, talán még hallotta. és jó volt, hogy még előtte, amíg altatásban volt, nagyon sokat fogtam a kezét. mást nem tudok. csak azt tudom, hogy iszonyatosan szerettem, és hogy még most is nagyon szeretem, és elkeserít, hogy semmi ráhatásom nincs arra, hogy valaha is (akárhol, akárhogyan) kapcsolatba kerüljek vele újra. ez a legszörnyűbb. bemesélhetném magamnak a keresztény mesét, hogy a túlvilágon találkozunk majd. azt mondják azok, akik a klinikai halál állapotán átestek, hogy halálunkkor találkozunk a már korábban elhunyt szeretteinkkel. csak remélni tudom, hogy így lesz.

(elnézést a fekete humorért, bár ez sem csak humor persze)

de ha így lesz, én akkorát bemosok neki, hogy azt nem éli túl.

:-)

Örömmel jelenthetem, mától hivatalosan is autótulajdonos vagyok.

(már mentem is vele egy keveset, és csak egyszer dudáltak rám.)

:-)

na, ma engem is ledorongolt az egyik kolléganőm. az a baj, hogy nem nagyon értem, miért. mind1. nem is lényeges.

egy másikat meg, aki ráadásul tök közeli, műtöttek cisztával tegnapelőtt. aztán bevérzett neki, és majdnem meghalt. most már hálistennek jobban van, de engem a hideg rázott, mikor hallottam, mi történt. pfff.... :-(

ne legyenek már ilyenek, jó, kedves Isten, mert ezt én már nem bírom. na.

nya, újra itt vagyok, gép nem rakoncátlankod tovább, remélem legalábbis.

több dolgot is terveztem leírni a kényszerszünet alatt.

1-mostanában mintha nyitottabbak lennének rám az emberek. tök sok pozitív élményem volt az utóbbi időben. kezdődött ugye a gyerekekkel, akik -még ma is- szinte elhalmoztak a pozitív visszajelzéseikkel, néha már úgy érzem magam, mint valami tolvaj, vagy bűnöző, mert én azért tudom, hogy nem vagyok annyira jó, mint amilyennek hisznek. persze azért jól esik. aztán a kollégák közül is jópáran, odajönnek, megsimogatják a hátamat, vagy elhívnak ide-oda-amoda, vagy ha ledorongolom őket, mint a múltkor is az egyiküket, akkor próbálnak kiengesztelni. ezek mind-mind nagyon jól esnek. de főleg ez, hogy nyitottabbak felém, és ezt nem tudom, minek köszönhetem, de örülök neki.

2- a férfiak mostanában megnéznek, na nem mindig és mindenki, de el-elkapok egy-egy hosszabb pillantást. ez hízeleg. 

3-lesz kocsim, ami azért nagyon jó, mert önállóbb tudok majd lenni. és valahogy azt érzem, hogy most már magamtól kell tudnom megoldani minden olyasmit, amit eddig P-re hagytam. éljen a jövendőbeli PIROS suzukim!:-) Így fogunk kinézni, én meg tesóm, csak az ő arca kevésbé lesz nyugodt, mint itt: :-)

4-valamelyik nap épp bevásároltam, és megálltam a férfitusfürdőknél, és arra gondoltam-de szeretném, ha újra lenne egy ilyen a fürdőszobapolcomon. türtőztettem magam, hogy ne kezdjem el őket szagolgatni, mert akkor ottragadok zárásig. huhh...hogy is fogalmazzam...kezd hiányozni egy férfitest íze és illata. így is épp elég nehéz visszafogni magam, ha valamelyik férfiismerősömnek az illata megcsap. dolgoznak a hormonok, kár is lenne tagadni, és ezt jó jelnek veszem. :-)

5-két álmom is volt.

az egyikben P magyarázta nekem, hogy ő szeretett volna a szakmájában magasabb szintre kerülni, de nem merte megtenni ezt a lépést. (a magasabb szint az ő szakmájában már művészi hajlamot igényelne.) másra nem emlékszem. nem akartam belécsimpaszkodni, vagy átölelni, vagy marasztalni az álmomban, csak figyeltem, amit mond. nem éreztem magam szomorúnak sem, miután felébredtem. ettől eltekintve nem tudom, mit jelenthet.

a másikban (ez a ma reggeli) pedig összejöttem egy sráccal, aki naaaaagyon szerelmes volt belém, egy szimbolikus kép is előjött, (egy erdő, amin rés nyílik, és ő beteszi a kezét) ami egyfelől nyilvánvalóan szexuális tartalmú is, de emellett jelez egy behatolást az én világomba. aztán ez a kép eltűnt. utána egy új álomrészben egy tornádó közelgett felénk, (többen voltunk) egy világos falú, sok-sok ablakos házban. láttuk, ahogy közeleg, és szobáról szobára menekültünk, ahogy a tornádó csápja beterjedt és mindent felkavart ott, ahol épp volt. namost én sokszor álmodtam már tornádóval, és mindig nagyon féltem tőle, menekültem, beszegeztem az összes ablakot-ajtót, és mindent elkövettem, hogy ne tudjon bejönni. ez az álom különbözik az eddigiektől abban, hogy a házon sok-sok ablak volt, és nem jutott eszembe ellenintézkedéseket tenni, csak épp mindig arrébbmentünk egy szobával, a testi épségünk végett. de volt olyan is, hogy kimerészkedtünk megnézni közelebbről, és így egy helyiségben voltunk vele. az eddigi tornádó-álmaim általában egy férfit jeleztek, aki "felkavarja a világomat" hmmm. nem tudom, most is ezt jelzi-e, lehet, hogy egész mást. mostanában (a kezdődő fizikai hiánytól eltekintve, amiről jobb híján igyekszem elterelni a figyelmemet) nincs szükségem senkire. kicsit félek is, hogy ezt az újonnan szerzett önállóságomat esetleg elveszíthetem. ha mégiscsak jönne ez a "tornádó-férfi", majd meg kell próbálnom vigyázni erre.

(nem volt egyébként ilyen nagy és félelmetes, mint ezen a képen, csak egy egész vékony csápja volt, olyan volt, minha tapogatózna vele. és közben esett az eső.)

erről most nem tehetek.... a gépem bemondta az unalmast, szerintem bekaptam valami vírust, és nem tudom, mikor tudok írni nyugalmasan újra. basszus. :-(

azért ti legyetek jók addig is.

ja, ami jó hír, hogy lesz kocsim. (!)

egy kis használt suzuki, és NEM SZÓL BE, nekem az is jó, okés?!! Na.

(de már nagyon várom. :-) fogok vele furikázni mindenfele, úgyhogy jól nézzetek körül, mielőtt lelépnétek az úttestre!!!:-)))))

ma láttam egy tök szépet. nem csak egy fénycsóva volt, hanem a végén darabokra eshetett, mert láttam, ahogy sziporkázik.

nem mondom el, mit kívántam, mert esetleg nem teljesül. de szerintem úgyis kitaláljátok. :-)

huhh. nézzetek ki a Holdra, ha ezt most olvassátok. félelmetes. durva. szép.

kicsit (sokkal) jobban érzem magam, mint pár napja. gyövünk kifelé a hullámvölgyből, jupí!!!

ii-nél beszéltem sok mindenről. két dolog világlott ki a számomra azóta, az egyik, hogy P, bár átmelengette az én jégbefagyott szívemet, minden szeretete mellett két nagyon fontos dolgot nem tudott elfogadni bennem: a Nőt, és a Spiritualitás felé törekvőt. ez azért két nagyon lényegi dolog, előbb-utóbb harcolni kezdtem volna értük, és ki tudja, lehet, hogy ebbe tönkrement volna a kapcsolatunk. de ezt már úgysem tudom meg soha, nem is érdemes agyalni rajta.

a másik, hogy bár rengeteg mindenen lehetne/kellene fejleszteni önmagamban, nem szabad, hogy ii-vel elvesszünk a susnyásban. rá kell koncentráljunk arra az irányra, amit a transzlégzés mutatott: eltisztítani a dolgokat a szeretet útjából: megtanulni magamat szeretni, másokat szeretni. a többi -most- kevésbé fontos, ez viszont nagyon. én hasznos életet akarok élni, olyat, amiben sokat tudok majd másoknak segíteni. eddig az eszemet használtam erre (tehát a racionalitás segítségével igyekeztem másokat mindenféle belátásokhoz segíteni, hogy az életük jobb legyen.) ha ii-vel sikerül, amire szerződtünk, akkor a szívem is működésbe tud majd lépni, sokkal jobban, mint eddig, és én azt érezhetem, nem hiába jöttem a világra.

huhh... ma se írok bővebben... tizenkét óráztam a suliban, érettségi + adminisztráció, jó vót. és az emberek azt hiszik, ilyenkor mi már rég pihenünk... egy frászt. körmöljük a rohadék bizonyítványt-anyakönyvet, meg ami jön, tiszta röhej, a számítógépek korában. néha már úgy érzem magam, mint egy középkori kódexmásoló. HA VALAKI AZ OM-BŐL OLVASSA EZT, lécci-lécci, kurvára el kellene már intézni, hogy legyen egy szájbavert program, amibe elég EGYSZER bepötyögni minden adatot. aztán a végén kinyomtatjuk, majd ugyanúgy lepecsételjük - aláírjuk, ahogy eddig. kőkorszak, komolyan mondom.

pfff...de mindegy is.

ami viszont tényleg jó volt, hogy elolvasgattam a diákok rólam írt éves értékelését -és nagyon jól esett, hogy gyakorlatilag mind meg volt elégedve velem, egy-két technikai észrevételük volt, de amúgy olyanokat írtak, hogy az óráimnak megvolt a maga varázsa, meg hogy a személyiségem maradjon olyan, amilyen eddig, meg hogy szerettek engem/ vagy az óráimat....szóval, csupa-csupa olyat, amiért érdemes ezt csinálni. örültem. :-)

ennyit tudok mondani, így gyorsban, mielőtt bevágnám a szunyát. megbeszéltük, hogy bizonytalan határidőig járok hozzá hetente, és NAGYON bízom benne, hogy sokat fog tudni majd segíteni.

nya, holnap bővebben, egyelőre meg jóéjtpjuszi mindenkineeeeeeeeeeeek....!

....

nehéz napom volt tegnap, ma se sokkal jobb. meglátogattam P anyukáját, kimentünk a temetőbe, ez eléggé megadta az alaphangot. most előhozta belőlem a sírást, nem úgy, mint a múltkor. néha sajnálom, hogy nem itt temettük el P-t, néha jobb lenne, ha minden héten kimehetnék hozzá. persze, ki tudja, hogy valóban jót tenne-e.

mostanában azon gondolkozom, hogy oké, hogy a magam részéről tiszta, miért tűnt el az életemből. de P élete szempontjából is tudni akarom, hogy neki miért kellett befejezni. ez nekem fontos lenne, bár lehet, hogy nincs jogom tudni. de talán megnyugodnék, ha érteném. a halál mindig olyan érthetetlen, értelmetlen. szeretném hinni, hogy csak azért tűnik sokszor annak, mert mi nem vagyunk eléggé okosak, hogy megértsük.

(és nem is tudunk az illető helyébe úgy belehelyezkedni, olyan mély belátással lenni, hogy érthetővé váljék.)

jaj, nem tudom, miért maradok még itt.

tudom, hogy nem ilyeneket írtam még egy hete. olyan hullámzó ez az egész. szeretném hinni, hogy van még dolgom.

de hogy pótoljam azt, ami elveszett?

már belefáradtam a sírásba, és belefáradtam abba, hogy fáj még mindig a veszteség.

annyira szeretném tudni, miért ment el.

meg jó lenne, ha visszatérne belém az életösztön újra. olyan "szarok bele" lelkiállapotba kerültem, nem tudom, mikor múlik ez el.

elegem van. holnapután beszélek ii-vel, már nagyon várom.

azt érzem, hogy nagyon, NAGYON, nagyon szeretem még mindig P-t, és hogy ez soha nem fog elmúlni. és hogy nem akarok mást. hogy nem leszek képes senki mást elfogadni. hogy minden hibája mellett ő volt a tökéletes társam, és hogy meg tudok ugyan lenni nélküle, de minek, és hogy pótolni sem fogom tudni.

annak örülök, hogy én maradtam itt -nem azért, mert én élhetek. hanem mert ő ezt nem bírta volna ki.

A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr....

A szeretet soha el nem múlik.

Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap.....

/Oliverio Girondo verse, Dobos Éva fordításában/

ma nem volt jó kedvem, egyáltalán.

és büszke sem voltam magamra.

pfff. ez hosszúnak ígérkezik, és lehangolónak...

szóval, mi is a bajom? igyekszem számbavenni szép sorjában.

 1. észrevettem, hogy nem érzem jól magam a kollégák között. az egyikük, akiről azt hittem, tudunk esetleg barátok lenni, kezd egyre frusztrálóbban viselkedni velem. egyrészt be nem áll a szája, ami alapesetben nem szokott gondot jelenteni, mert én szeretek másokat hallgatni-meghallgatni. csak van, hogy célzásokat tesz rám, nem hagy békén, és már sok, és ő nem veszi a jelzéseimet, hogy kezd elegem lenni -csak már a nagyon durvákra reagál, amikor konkrétan rászólok, hogy maradjon már csendben, mert zsong a fejem tőle. akkor elhallgat, és az meg azért rossz, mert lelkiismeretfurdalásom lesz tőle.

2. emellett rengeteg a pletykás köztük, én meg átveszem, és ettől meg azt érzem, elkoszolódom. egyébként sem vagyok túl büszke magamra, az utóbbi időben sajnos többször viselkedtem úgy, hogy attól nyugodtan minősíthetném magam erkölcsi romhalmaznak....pff, ez hosszú...

3. lényeg, hogy van egy kolléga, aki klinikai eset, egyszerűen kattant. ahogy ez már lenni szokott, nagyon jó pozícióban van, gyakorlatilag kirúghatatlan, és pont őt osztották be az osztályomba tanítani jövőre. namost én elmentem delegációba a nagyobb főnökhöz, hogy ugyanmár nem-e lehetne-e őt inkább máshova tenni. hosszas harcok árán ezt sikerült elintézni. persze ebben benne van az, hogy gyakorlatilag mószerolnom kellett ezt a kollégát, és erre lehet mentségnek mondani, hogy a saját gyerekeimnek akartam jót ezzel, meg magamnak, de az enyéim helyett más gyerekek ugyanúgy meg fogják őt kapni, és más osztályfőnök kolléga is szívni fog -helyettem.

szar ügy. persze, nézhetem onnan is, hogy én a saját osztályomért felelek, és már így is épp elég lelkibeteg kolléga tanítja őket, nem kell még egy.

4. nagyobb baj az, és innentől vagyok erkölcsi hulla végképp, hogy a gyerekeknek beszéltem erről a mesterkedésemről, két okból, az egyik persze az, hogy elismerjék, hogy mint osztályfőnökük én mindent megteszek értük (tehát hogy imponáljak nekik) másrészt amiatt, mert féltem, hogy az a kolléga, akit sikerült végül ehelyett a beteg helyett betenni -nos, ő a kisebbik rossz, hogy így mondjam -és féltem, hogy vele is elégedetlenek lesznek, ha nem tudják, hogy nagyobb baj is érhette volna őket. pfff.

legszívesebben szemenköpném magam, és utálom ezt az egészet, hogy ilyen gusztustalan helyzetekbe kell keveredjek, mert nem rúgnak ki embereket, akikre egy sámlit nem szabadna rábízni, nemhogy harminc gyereket. mind1.

5 -ös számú bajom, hogy rájöttem, rohadt kevés ember van körülöttem, akikben megbízhatok. barátnőm mára már gyakorlatilag csak egy maradt, vagy mondjuk úgy, másfél, mert a felediknek egyszerűen nincs ideje rám, olyan szar helyen dolgozik. amíg P volt, magas ívből szartam az egészre, hogy hány barátnő van körülöttem, meg lássuk be, arra is, hogy mi van velük... és hát, ha egy barátságot nem ápolnak...

6. ehhez hozzájön, hogy nem szelektálok az emberek között, akikre az időmet szánom. sokszor töltöm az időmet olyanokkal, akik hívnak, hogy legyünk együtt, de akikkel én valamilyen okból nem érzem jól magam. vagy azért, mert nem jutok szóhoz mellettük, mert annyit beszélnek; vagy mert nem tudok önmagam lenni a társaságukban, mert pl. abban merül ki az össz mondanivalójuk, hogy másokat fikáznak; vagy mert egyszerűen nincs olyan témánk, amit meg tudnánk beszélni, és felszínes marad az egész beszélgetés, vagy üres hallgatások vannak benne. szóval, jobban meg kéne válogatnom, kivel megyek el kávézni/sörözni/vacsizni a jövőben.

7. és most, itt állok, előttem a nyári szünet, és sok-sok üres -de főleg: magányos- nap fenyegető réme. persze, biztos találok majd valamit, amivel kitölthetem a napjaimat, tervezek pár dolgot, hastánctábor, kapolcs, de azért még kell kicsit rágyúrni a programom megtervezésére. nem jó, ha egy szétfolyó masszaként áll előttem az idő, mert abban én is szétfolyok.

hogy valami pozitívumot is mondjak így a végére....jövő héten megyek ii-vel beszélni.

(és ammán nagyon jó lesz! :-))) 

valahol hallottam, hogy a törökök azt kívánják az ellenségeiknek, hogy teljesüljön minden kívánságuk.

a Tarot-ban a Szerelem kártya jelentése a döntés. ha szerelmes vagy, döntesz egy valaki mellett, és az összes többi mellett nem, én legalábbis így magyarázom.

mielőtt P megjelent volna az életemben, kitaszított voltam. szeretetért könyörögtem minden sráctól, szinte teljesen mindegy volt, ki az, ha egy icipici remény felcsillant, hogy esetleg szerethet, én mentem. valahogy mégsem működött a dolog, sokszor csak "arra" kellettem, ami nem is csoda, mert én magam is normálisnak gondoltam, hogy szexet adok szeretetért cserébe. a figyelmet, amit a szexualitással fel sikerült keltenem önmagam iránt a szerelem jelének vettem -de ami még rosszabb: a magam részéről a szexualitással (egy nőben) automatikusan együtt járó érzelmeket éltem meg szerelemnek.

aztán egyszer kurvára elegem lett, hogy soha senkinek nem kellek úgy "igazán". akkor döntöttem, inkább egyedül maradok, mint hogy még egy kutyaütőnek kiszolgáltassam magam. eldöntöttem, hogy NEM megyek bele több olyan kapcsolatba, ahol megalázó helyzetbe kerülhetek, és hogy legközelebb csak akkor adom fel a magányt, ha valóban szeret az, aki a közelembe jön. nem sokra rá megjelent P., és szeretett, szeretett, szeretett.....istenem, ha az összes világra hozott gyermek megélné ezt a fajta stabil, állandóan sugárzó szeretetet, nem lenne több háború, és a Föld lenne a legvidámabb bolygó az egész Kozmoszban.

amióta P.-t elvették tőlem, -de főleg a transzlégzés óta- tudom, hogy az az alapfeltételem, hogy szeressenek, szükséges feltétel ugyan, de távolról sem elégséges.

most azt érzem, már nem elégszem meg ennyivel. két feltétel kell: hogy szeressenek, és hogy én is szeressek - és maradok egyedül egészen addig, amíg mindkettő nem teljesül.

...

nnna, battyameg, most meg az öngyújtómat sikerült eltörni. nem hiszem el.

phuhh...

ma nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal, megnéztem a szessz és nyújorkot, ami egyszeri megnézésre jó, de kétszerre már szerintem rombolólag hat az ember IQ-jára.

ami miatt egyáltalán leírom, az az, hogy közben persze járt az agyam, a lánykérős jelenetnél (mind a kettőnél) eszembe jutott P., ahogyan ő csinálta. nagyon egyszerűen, mégis abszolút meglepetést okozva, merthogy én nem számítottam rá. majd elájultam, úgy remegtem, és persze marha boldogok voltunk..... :-)

a másik, hogy volt egy pici baba is benne, egy újszülött, és nekem belesajdult a szívem, hogy most már sokkal jobb anya tudnék lenni, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. és hogy ehhez kellett az, hogy P elmenjen.

egyre többet gyakorolom az önszeretetet, és ez jó, ez nagyon pozitív.

pl. odafigyelek jobban a szükségleteimre. apróságok tulajdonképp, pl. ha fázom, felöltözöm, és nem várom meg, míg tényleg vacogni kezdek. vagy ha fáj a térdem, befáslizom, azelőtt tudomást sem vettem volna róla.

tehát a testi szükségleteimre jobban odafigyelek. de gyakrabban ajándékozom meg magam dolgokkal vagy élményekkel is, legyen az hastáncruha, egy cserép virág, egy kis ejtőzés a teraszon, egy film, ilyesmik.

jobban odafigyelek arra, hogy ki az, akivel együtt akarom tölteni az időmet, és ki az, akivel nem, és hogy egyedül lehessek, ha magányra vágyom.

megfogalmazom és kimondom, ha szeretnék valamit, és azt is, ha nem szeretnék.

olyan egyszerűnek hangzik mindez, és nekem mégsem volt az egészen idáig.

más. vágyom valakire, aki a társam lehetne. ugyanakkor még nem teljesen zártam le P.-t bár már egyre kevesebbszer gondolok rá, azért még belémhasít néha az, hogy mennyire szeretem még mindig.

és főleg, hogy mennyivel jobban tudnám szeretni a mai fejemmel...

de már olyan is van, hogy nem szívesen gondolok rá, mert épp nem akarom, hogy előjöjjön a fájdalom.

több mint 6 hónap... az elején nem hittem volna, hogy egyszer idáig eljutok.

megint más. felfedeztem egy foltot a bőrömön, azt hiszem el kell menjek vele bőrgyógyászhoz, megnézetni. olyasmi, mint amilyen nagymamámnak volt, neki nemrég szedték ki, biztos ami biztos alapon. pár napja vettem csak észre, figyelni fogom most egy-két hétig, aztán ha nem múlik, megyek. most már nem szeretnék meghalni, ha nem muszáj.

hiányzik a P-vel együtt töltött idő. eszembe jutott, mikor voltunk Kapolcson, és szakadt az eső, mi meg rohangásztunk fel-alá a domboldalon, és csókolóztunk, és boldogok voltunk....

meg hiányzik az obi-ba járás. akkoriban utáltam vele vásárolni menni, mert hihetetlenül körülményes és lassú volt....namost a birka hozzám képest idegbeteg állat, de azt a tempót még én sem bírtam cérnával. legalábbis eleinte sokat veszekedtem vele emiatt. a végére viszont valahogy megszoktam, meg talán ő is idomult kicsit...

most meg hiányzik ez, hogy menjünk az obiba, és vegyünk valami csacskaságot a kertbe, meg nézelődjünk, meg szivassuk közben egymást, és utána cipekedjünk fel a cuccokkal....

olyan jó volt, és én nem is tudtam róla.... :-/

a hülye feje úgy hiányzik...amikor hisztis voltam, mindig viccet csinált belőle, vagy mondta, hogy "ne zsémbelj már!" -egyszerűen nem lehetett rá haragudni.

húúú...

nyaszóval.

ma jobb kedvem van, mert belegondoltam abba, hogy milyen pár is kellene nekem.

de nem nem nem, kezdjük az elejéről, csapjatok le, ha hülye vagyok.

szóval.

ráhangolódó zene:

(indítsátok el, menten jobb kedvetek lesz tőle nektek is, ezt megígérem :-))

(ez kicsit mankának is válasz lesz egyébként)

natehát.

tegnapelőtt ücsörögtem a teraszomon, és bagóztam, ami valahogy elmélyíti  a merengéseimet. belegondoltam, hogy magányos vagyok, aztán meg abba, hogy valami mégsem akar bennem még elköteleződni újra. az egész zavaros volt, úgyhogy vetettem kártyát, és azóta tiszta.

1- ami most van, az annak a belátása, hogy P-ről le kell mondanom, pont. soha nem jönnek vissza már a boldog idők vele.

2- amit nem szabad tennem most, hogy belebonyolódok valami huszadrangú pót-kapcsolatba.

3- ehelyett befelé kell koncentrálnom, és nem kell semmit sem tennem, csak engednem, hogy megtörténjenek a dolgok velem.

4- ez vezet el oda, ami minden vágyam: hogy igazán mélyen tudjak szeretni, anyaként, valakinek a párjaként, tanárként, emberként, mindenhogyan.

na, eddig tiszta.

és ahogy tegnap ücsörögtem a cigányfesztiválon, szabadnak éreztem magam: nem kell senkivel összejönnöm, sőt, magasról szarhatok az összes hímnemű fejére, semmiben nem kell igazodnom hozzájuk. nem kell izgulnom azon, hogy megtetszem-e valakinek vagy sem. és ez jó, ez az állapot. mert egyedül is elég vagyok.

aztán ma megint szinkronicitás: kiderült, hogy az ismerősöm lánya tanítja angolra ii feleségét. és hogy költözni akarnak ki Angliába. levert a víz és nagyon elszomorodtam....hogy fogok én akkor ii-vel kapcsolatban lenni, ha itt sincs?!

aztán belegondoltam: ugyanmár. nem kell semmi mást tennem, csak figyelnem a szívem szavára. az úgyis oda irányít, ahova és akihez mennem kell. nincs vész. ha ii nincs, nem dől össze a világ. egyébként is - lehet, hogy vissza fognak járni sűrűn, és akkor megvalósul az, amit szeretnék.

aztán buszoztam haza, és persze még mindig ii-n morfondíroztam, hogy ő mennyire nem olyan, amilyen pár illene hozzám. hogy is mondjam: ő túl sok. mint már említettem valahol lentebb, én még mindenféle pocsolyákban meg akarok hemperegni, ez ii mellett elképzelhetetlen lenne.

és akkor elképzeltem, milyen párral is tudnám ÉN leélni az életemet.

hmm. sötét szemű és szúrós pillantású, erős és egyenes tartású gyerek kell legyen -legalábbis így képzeltem el. olyan, hogy ha rámnéz, kettéálljon tőle a fülem. :-) azt hiszem, kell, hogy gyerekekkel foglalkozzon ő is, tanítsa vagy gyógyítsa őket, lényeg, tudjon férfi lenni, és ne lelkizős felnőtt-pszichológus legyen, mert attól rövid távon megőrülök. ugyanakkor inspiráljon is...az egyforma értékrendet nem említem, mert ez alapvető. pénzközpontú, metroszexuális, tévéfüggő egyedeket a közelembe se engedek, ez alap.

szenvedélyes kell legyen, mint én. :-) és akarnia kell gyereket-családot.

kérdés nélkül szeretnie kell, ez is alap.

...

ó, nem is tudom. jól leírogatom itt ezeket, aztán lehet, hogy nem is erre van szükségem...

inkább valahogy úgy kellene hozzáállnom, ahogy itt lentebb Lovasi mondja a hülye fejével:

:-)

Lovasi szerint az élet értelme:

na, mára ennyi voltam. szerintetek mi az élet értelme? :-)

szal az történt, hogy...

illetve nem, kezdjük az elején.

o.k.-t kábé 9-10 éve ismerem, és mindig felnéztem rá. bár néha megvolt az az érzésem, hogy mintha lenne valami ellenérzése irántam, ettől függetlenül nagyon sokat segített. sokat fejlődtem ez alatt az időszak alatt, és ő is nagyon mélyen elgondolkodtatott bizonyos dolgokról.

aztán kábé akkor, mikor elkezdtem ezt a blogot újra írni, épp tréningről jöttem el tőle, mikor egyszercsak visszanéztem az ajtóból, és belémvágott egy érzés: "olyan, mintha utoljára látnám".

akkori állapotomban persze marhára beijedtem, hogy ez nyilván azt kell jelentse, hogy vagy ő hal meg, vagy én. két hétig paráztam, aztán eljött a következő alkalom, egyikőnk sem halt meg és én megnyugodtam. (most nyugodtan mindenki hívhat magában hülye p.-nak, akinek agyára ment a spiritualitás, és úgy kell neki, parázzon csak. csak én tudom, mennyire erős volt az a megérzés akkor, és hogy 'csak' az értelmezésem nem volt jó.)

merthogy az történt, hogy bejött ii a képbe, és én kezdtem o.k.-t más szemmel figyelni. kritikus szemmel. rájöttem, hogy néha rossz érzést gerjeszt bennem, lelkiismeret-furdalást, bizonytalanságot, ha nem úgy csinálom a dolgaimat, ahogyan ő elvárná. meg hogy néha téved. meg hogy néha -azt hiszem-, nem akar velem foglalkozni -és néha nem váltja be az ígéreteit, és néha nem figyel, nem szán rám időt, amikor pedig -mondjuk így- szakmailag is kötelessége lenne.

na, eddig a fikázás, de nem akarok tényleg hálátlannak tűnni, mert sokáig nagyon sokat jelentett nekem.

aztán tegnap... befejeződött az autogén tréning, amire lelkiismeretesen eljártam, összesen kétszer hiányoztam, iskolai elfoglaltság miatt.

tegnap az egyik ilyen hiányzós alkalomra visszakérdeztem, egy apró momentumra, amit kábé 2 perc alatt el lehetett volna mondani. nem válaszolt rá, mondta, hogy majd a többiek elmondják.

aztán több burkolt célzást tett, ami rám vonatkozott, és alapvetően igazságtalannak éreztem, de ezt még lenyeltem. megfigyeltem egyébként is már, hogy az egyik csoporttaggal jobban van, mint velünk, őt piedesztálra állította, engem meg ehhez képest lealacsonyított.

ehhez hozzájön, hogy én egyébként sem voltam sikersztori ezen a tréningen, ami alatt azt kell érteni, hogy a végére teljesen elkedvetlenedtem. a tréninggel nincs baj, csak a mostani állapotomban, meg talán az o.k-val szemben való lázadás miatt is: egyszerűen a végére -motiváció hiányában- nem csináltam elégszer a gyakorlatokat.

a tegnapi nap végén fa-rajz teszt elemzés lett volna, de a célzások után érthető módon nem volt kedvem bővebben beszélni róla, úgyhogy 1-2 mondattal elintéztem a dolgot. mondta o.k., hogy őt aggasztja, amit lát, különösen azzal összekapcsolva, hogy baszok megcsinálni a gyakorlatokat -(no jó, ezt azért nem ezekkel a szavakkal mondta) és majd a lezárás után esetleg bővebben beszélgethet róla velem, meg azokkal, akik akarják.

(akkorra én már "kabbeaf.." lelkiállapotba kerültem, úgyhogy tudtam, én aztán tuti, hogy nem fogok maradni. egyébként is hányok tőle, ha pont egy pszichológus nem bírja nevén nevezni a dolgokat, hanem elkeni, a haragját burkolt célzásokban éli ki, aztán meg nem vállalja fel amire célzott, és még te vagy a hülye, mikor reagálsz...brrrrr....mondjuk én nem reagáltam, csak konstatáltam, hogy ez a szomorú helyzet áll fenn, pont annál, akitől a legkevésbé sem várnám. azt hiszem, túl sokat vállal, többet, mint amennyire ideje volna rendesen átgondolni. vagy nem tudom, mi az oka, de maga a tény elszomorít.)

a legvégén aztán kiosztott egy-egy tanúsítványt arról, hogy elvégeztük a tréninget: de csak három embernek, akik "rendesen jártak" -és mondanom se kell, én nem voltam köztük. namost engem kurvára nem érdekelt soha semmilyen papír, és ez sem érdekel különösebben. csak maga a gesztus, hogy bár 2szer hiányoztam a 15 alkalomból, (és mellesleg az egyik ember, aki kapott, szintén ugyanennyit hiányzott)

és bár 10 éve ismer(nie kellene) és tudja, hogy komolyan veszem a dolgokat, és nem vagyok link

és bár többször csináltam neki fordításokat, és kapcsolatban voltunk mindenféle módon, ahol nem csak én profitáltam

és bár tudja, hogy min mentem keresztül az utóbbi fél évben...

szóval mindezek után képes egy ilyen kis pitiáner faszsággal "megbüntetni", nem is azért, mert nem jártam, hanem mert az utóbbi időben már nem alulról, a teljes hódolat minden jelével néztem rá fel, hanem távolodóban tőle, és mert az általa annyira szeretett módszert nem tudtam teljes szívvel átvenni tőle. nem voltam sikerélmény, na. és a szeme közé mertem nézni, na.

miután látta, hogy nem fogok maradni fa-tesztet megbeszélni, mondta, hogy majd én megyek külön hozzá megbeszélni valamikor, ezt ráhagytam. aztán odamentem hozzá adni két puszit, a szemébe néztem, és mondtam neki, hogy nagyon köszönök mindent.

nem tudom, hogy megérezte-e, hogy ez egy elbocsátó szép üzenet volt részemről.

nem hiszem, hogy megyek hozzá bármire is a jövőben -tehát ez kicsit valóban olyan, mintha utoljára láttuk volna egymást.

és utána előadtam a dühös járást a belváros utcáin.

ez történt, most mennem kell, puszi nektek.

hú ez a nap....

most túl fáradt vagyok, hogy leírjam, de lenne mit. ma hihetetlenül felbaszták az agyam -illetve nem, semmi többesszám, mondjuk ki, o.k. baszta fel, de nem kicsit. holnap majd részletesebben kifejtem. lényeg, hogy tőle eljövet négy metrómegállót gyalogoltam dühömben. nemtom ismeritek-e a monty python "hülye járás minisztériumát", namost én elmehettem volna a "dühös járás minisztériumba" az oktogontól a deákig.

nem baj, közben egy homlesz azt mondta, szép vagyok. (ez is akkora röhej, mostanság kizárólag a homiknak meg a kisgyerekeknek jövök be, nem is értem...:-)

na ezen röhögtem, jobb kedvem lett, a deákon meg valami cigány művészeti fesztivál ment épp, abba belehallgattam, úgyhogy most már túltettem magam a holnap leírandó hülyeségeken.

hú, a fesztivált meg ajánlom annak, aki szereti, terápiás hatású, holnap is lesz még.

magányos vagyok. tomhogyuncsi.

számomra meg elkeserítő. P annyira jó ember volt. jó srác. önzetlen társ.

olvasgatok egy blogot, amit egy srác ír, aki annyira hasonlít P-re: tervezgeti a közös jövőjét a párjával, agyal a pénzügyeken, hogy miből hozza majd ki a saját lakást, meg ilyenek. még P élt és boldogok voltunk, amikor elkezdtem őt olvasgatni, pont emiatt: annyira hasonlónak láttam a boldogságunkat az övékével.

és most tessék, itt vagyok: sehol sem.

szomorú és magányos vagyok, és hiányzik P.

most átmegyek anyáékhoz, mert itt vannak a nagymamámék. addig sem magamban őrlödöm itt.

puszi nektek.

nyugtalan vagyok, illetve ez nem jó szó rá. mint akinek zabszem van a s....-ben, izegnék-mozognék, pedig ma mozogtam eleget.

hiányom van, konkrétan. jó lenne valakivel újra együtt lenni. tudom, már írtam ezt, dehát kell nektek rendszeresen olvasni....

az osztályom is sokat jár a fejemben. nagyon kritikusak és sokszor rosszindulatúak egymással. mivel a gyerekeket (és különösen a saját osztályomat) gyakran tekintem egyfajta görbe tükörnek, ami így-úgy engem tükröz vissza, ez elgondolkoztat. nem tudom, hogyan tudnám elérni náluk, hogy legyenek egy kicsit elfogadóbbak egymással, meg magukkal is. ehhh.... ezt se ma fogom megoldani.

most olyan semmi-nem-történős estém van, úgyhogy asszem benyomok egy dvd-t, irány a mocsi...!

ja! erről jut eszembe. álmodtam egy jót vmelyik nap.

egy mocsaras területen gázoltam át, de nem is annyira mocsár volt, inkább egy tiszta vízzel elárasztott rét. láttam a lábamat a vízben, és kicsit féltem, hogy nincsenek-e vizikígyók errefelé. aztán azt gondoltam, biztos, hogy vannak, de nem feltétlenül bántanak, ha meg igen, majd kezdek vele valamit akkor. így hát megnyugodva gázoltam tovább. :-)

 asszem egyértelmű a javulás, ami már rámfért, lássuk be.

ma reggelre is jó álmom volt, azt álmodtam, hogy egy égetnivaló rossz társaságot tanítok angolul pszichológiára, és mindent elkövetnek, hogy szembeszegüljenek velem, de szépen egyenként leszerelem őket, és a végén már figyelnek, én pedig könnyed angolsággal kezdek kérdéseket feltenni, meg magyarázni a szokásos bevezetést a tárgyamhoz.

vidáman ébredek, mint aki épp túlvan egy sikerélményen.

:-) 

ezek mennek, meg a bárányfelhők, mondaná öcsém.

szeretek élni.