bősz boszi

szerda magasságában jövök vissza, jók legyetek addig is. :-)

ma egyedül kell megcsinálnom egy gyakorlatot, amit ii javasolt. kicsit félek, de ez egyfajta szabadság is, hiszen elég jártas vagyok már, ami a lelki ügyeimet illeti.

előtte azonban néhány gondolatot össze kell szednem.

az addig oké, hogy apa átbaszta a fejem, de ez egy stabil, támaszadó anya mellett nem lett volna ekkora érvágás. tesómban és bennem is megvan egyfajta hiányérzet anyával kapcsolatban, ez egy megfoghatatlan, de sokszor jelenlevő hiány. nem feltétlenül anyagi dolgokról van szó, de azokról is.

mikor érzem ezt a hiányt?

példa: hazajövök tök éhesen, látom, hogy anyám bent szalonnázik a tévészobában, valami szappanoperát néz persze, kinyitom a hűtőt, és üres. kérdem, mi lesz a kaja? válasz: menjek el a boltba, vegyek magamnak valamit.

vagy: sokáig voltam kolis. aki kolis, az tudja, ez mennyi cuccolással jár, évente bepakolni-kipakolni mindenedet, vonatozni, hétvégente hozni-vinni a szükséges dolgaidat, ilyesmi. a kollégista éveim alatt, ami nem kevés volt (utánaszámolva: 9 év) gyakorlatilag egyszer vagy kétszer jöttek ki elém a vasútállomásra kocsival. olyanról, hogy esetleg évente egyszer értemjöjjenek a kollégiumba hazaköltöztetni, nem is álmodhattam. emlékszem a tompa dühre, ami elfogott, mikor az 50 kilómmal cipeltem a nagy csővázast hátul, tele könyvvel, a normál hátizsákomat elöl, meg a válltáskámat. hazaérve kedvem lett volna lemérni, 40 kiló minimum volt, és nem csak megemelni, hanem a vasútállomásig eltömegközlekedni, meg még onnan hazaszopni magam. mikor láttam, hogy a szobatársamért az ország másik végéből is eljönnek kocsival, majdnem sírtam.

szóval....hogy is mondjam. éhen nem haltam, bele nem döglöttem a cipekedésbe végülis...csak valahogy mindig hiányzott az a kicsi plusz, hogy azt érezzem, nem csak a túléléshez feltétlen szükséges minimumot kapom meg, hanem annál picit többet. egy anya mindent megad a gyermekéért, azt mondják. hát nálunk nem így volt, anya közel sem mindent adott meg.

azt hiszem, ez a "közel sem minden" fáj tesómnak is meg nekem is. hogy odahaza valahogy mindig is alacsonyabbrendű "éhenkórászok" voltunk, akiknek az érdeke max. akkor érvényesülhetett, ha anya -és az élettársa- érdekeit nem érintette.

példa: emlékszem, hogy nem volt szabad a saját szobámban (lehalkítva sem) néznem a tévét, merthogy a fénye "átszűrődik" anyáék szobájába, és ők nem tudnak tőle aludni. alig bírtam meggyőzni őket, hogy akkor legalább tehessek fel egy függönyt az ajtóm üvegére, és mindenki jól jár. nem, mert az meg hogy néz ki. pff...

mivel én éjszakai bagoly vagyok, ők meg telente már 8-kor ágyban voltak, sokszor ugyanígy panasz volt a kislámpám fényére is. ja, és nem lehetett kimenni vécére sem, mert az ajtó nyikorgása is felébresztette őket. istenem, ha belegondolok, mennyire jó, hogy már nem függök tőlük semmilyen szinten....

namost, a fenti sirámok után, ami engem illet... észrevettem magamban, hogy én sem vagyok épp önzetlen, de erről már írtam is korábban. nagy fájdalmam, hogy az emberek -és főleg a gyerekek- nem kerülnek velem olyan bizalmas viszonyba, mint néhány más kollégával. van egy olyan kolléga nálunk, aki annyira szeretetteljes tud lenni, hogy gyakorlatilag fürtökben lógnak rajta a gyerekek, mert érzik rajta, hogy sokat tud adni. én nem ilyen vagyok, hanem sokkal távolságtartóbb, és csak csendben irigykedem rá, hogy neki hogy a fenébe sikerül?

azt hiszem nekem azért nem sikerül ez, mert belegondolok abba, hogy egy mély kapcsolat mennyi felelősséggel jár, és inkább ezt nem vállalom. például, ha lenne egy kutyám (sosem volt), akkor minden nap etetni kéne és minden nap meg kéne sétáltatni. na, ez az, ami nem megy nekem. és ez az, ami nem ment anyámnak sem. odafigyelni a másik szükségleteire, és kielégíteni őket, szívvel-lélekkel, nem pedig csak kötelességtudatból. én sem vagyok egyelőre jobb, mint ő. ha lenne gyerekem, egyelőre én is csak a kötelező minimumot tudnám adni neki. P. mellett azt hittem, ez elég lesz, mert majd ő kipótolja azt, ami belőlem hiányzik. azon is elgondolkodtam, hogy viszont akkor a gyerekeim nagyon apásak lettek volna, én pedig valószínűleg féltékenyen figyeltem volna az ő viháncolásukat. P mellett azt gondoltam, ez vállalható kompromisszum, meg kicsit reménykedtem is talán, hogy addigra majd csak lesz valahogy. kiderült azonban, hogy az ilyesmiket nem lehet másokon megspórolni. most muszáj vagyok elvégezni a piszkos munkát magamon.