ez most nem lesz túlságosan közérdekű (ahogy az eddigiek sem, persze), de most különösen nem, mert főleg csak azért írok, hogy összeszedjem a gondolataimat, és hogy adjak magamnak (meg nektek) egy rövid helyzetjelentést.
a hetem -magamhoz mérten is- abszolút hiperaktívan telt, nagyon sok mindent elintéztem, főleg a kocsi körüli teendőket, de egyebeket is, szóval, meg vagyok magammal elégedve.
ejnye, most jut eszembe, a horoszkópomról nem is írtam, pedig lenne mit, csak ahhoz neki kell majd ülni.
tegyem meg most?
talán szentelek neki egy külön bekezdést később.
a múltkor ii-nél előjött belőlem némi harag az apámmal szemben. úgy fogalmaztam, ő olyan "semmirekellő apa" volt, meg hogy "aki nem akar gyereket az minek csinál?!"
persze picit javult azért apám az idők során, kezd benne megjelenni némi felelősségérzet, de ez még mindig messze nem elég.
nekem meg van egy nagyon mély félelmem, hogy ugyanúgy nem leszek képes rendesen szeretni a gyerekeimet, mint a szüleim. én nem akarom, hogy az én gyerekem valaha is azt érezze, teher, nyűg, kolonc a szülei nyakán. ennél megalázóbb -de még inkább: tehetetlenebb helyzetbe nem is igen lehet hozni egy emberi lényt, mint hogy világra hozod, aztán azt érezteted vele, nem kellett volna. illetve, hogy nem szívesen vállalod a felnevelésével járó fáradságot. szegénynek élnie kell, nem ő választotta, és mégis ő érzi magát bűnösnek, amiért él, és gondoskodást igényel. persze, megvan mindennek a karmikus oldala is: nyilván nem véletlen, hogy ilyen családba születtem. bennem is megvan ennek a fajta szeretetlenségnek a csírája, sajnos. emiatt járok ii-hez, mert szeretnék megtanulni igazán önzetlenül szeretni. ÉN jó anya akarok lenni, olyan, akire támaszkodni lehet, aki mindig ott van, amikor szükség van rá, és háttérbe tud vonulni, ha nem.
a másik, amit már említettem: mi a jó eget kezdjek ezzel a szeretethiánnyal? valóban pótolhat mindent az önszeretet? és egyáltalán: miért vesztettem el egymás után pont azt a két embert, akikre valaha is támaszkodni tudtam?
Ma megnéztem az Operaház fantomját, és bár először habkönnyű darabnak tűnt, van egy mélyen emberi vonatkozás benne, ami engem megragadott: egy ember, akit senki nem szeret, pedig nem tehet róla, hogy olyan, amilyen: torz arcú. micsoda dráma, és micsoda reménytelen küzdelem egyetlen jó szóért, egy emberi odafordulásért... és a torzulás, amit a szeretetlenség előidéz a lélekben is végül. ha kicsit megbontjuk innen nézve a darabot... nos, nem szeretnék andrew lloyd webber közeli hozzátartozója lenni. igaz, ilyen szempontból talán a magamé sem.
nagymamámon is gondolkodtam, aki sose tudja értékelni azt, ami van...és ezért mindig elégedetlen és boldogtalan. Irigykedik másokra, féltékenyen lesi, mások mit kapnak meg, amit ő nem, és ez az irigykedés megkeseríti az életét, és a hiány -csak úgy mint nekem- nagyon tud neki is fájni.
lehet, hogy nekem is meg kéne elégednem azzal a kicsivel, amit kapok...illetve nem, rosszul mondom. magamhoz kellene engednem, be kellene fogadnom azt, amit kapok. sokszor van úgy, hogy elmenekülök egy kapcsolatból (pl. baráti kapcsolatból), mert megriadok, hogy elveszíthetem a szabadságomat, vagy mert eleve félek közel engedni a másikat. ha valaki közel kerül a szívedhez, akkor ott már nem tudod úgy kontrollálni a dolgokat, kézben tartani a szituációt. van bennem egy ódzkodás emiatt, pedig P mellett igazán volt időm megtapasztalni, mennyire indokolatlan is ez.
P továbbra is hiányzik, el-elpityeredem miatta. lassan 8 hónapja vagyok bezárva a gyászomba, már nagyon várom a végét, de még nincs itt. :-(
most úgy érzem, helyére kell tennem a dolgokat a fejemben, ez olyan, mintha neki is segítene. olyan, mintha itt lenne mellettem, és ő is rakosgatná össze, mi-miért történt.
azt is érzem, meg kell szabadulnom néhány tárgytól, ami az övé volt, de én már semmire nem tudom használni őket. egy régi rádió, újságok, kazetták, ez-az-amaz.
hullámokban ürítem ki a lakást, most megint összegyűlt pár dolog, amitől már talán nem lesz olyan nehéz megválni. faszombamár, sose lesz ennek vége...
a vágyakozás is fel-fellángol bennem egy társ iránt, akivel megoszthatnám az életemet újra...
ugyanakkor...
...volt valami bugyuta film erről... arról szólt, hogy van egy csaj (julia roberts játszotta), aki az utolsó pillanatban mindig elinal az esküvőiről. és kiderül, hogy azért, mert az összes kapcsolatában idomult a másik félhez, annyira, hogy még azt sem tudta, hogyan szereti a tojást enni: mindig azt választotta, amit az aktuális vőlegény szeretett. és akkor a legutolsó botrányba fulladt esküvő után elhatározza, egyedül marad, és kialakítja a saját életét. És megsüti magának a tojást rántottának, omlettnek, meg mittudoméntükörtojásnak, összehasonlítja, és kiválasztja tök egyedül azt, amit ő valóban a legjobban szeret. nahát, valami ilyesmit adok elő én is most, kezdem kialakítani az önálló életemet, kezdek megerősödni abban, hogy mit tartok fontosnak, mi az amit kevésbé, mit szeretek csinálni, mit nem...merthogy én is hajlamos vagyok ám az idomulásra, de nagyon dulván.
a mai nap bájos történése: ücsörögtem a teraszkámon, olvasgattam, és odarepült egy kismadár. rámnézett, el. aztán egy másik, az is rámnéz, el. ezt játszották egy darabig (van egy madáretetőm, de eddig nem volt túl népszerű a körükben, alig látogatták madarak), hallom, hogy odarepülnek az etetőhöz is, hallom a bősz napraforgómag-ropogtatást. aztán: az egyik, meghatározhatatlan fajú egyed (nem veréb nem rigó nem galamb, tehát kitudja micsoda), odarepül tőlem egy méterre le a földre, kitámasztja a két kis lábát, és rámcsivog kettőt. aztán elrepül. kábé olyan érzésem volt, mintha azt mondaná: "hát te meg mit keresel itt api? na mindegy, cső!" szóval, zabálnivaló volt. tetőtől talpig ezüstszürke, aprótermetű, vékony kis madár volt. kedves ornitológus olvasóimat bátorítanám a fajmeghatározásra. :-)
egy valamirevaló boszi persze elgondolkodik egy ilyen incidens jelentőségén. úgy tűnik, hogy a növénykéim után most kibővül a szeretetemre számot tartó élőlények köre néhány abszolút pofátlan madárkával.... boszi örül.
Utolsó kommentek