bősz boszi

ma is gyerekkel álmodtam. a saját testemből kellett kivágni a részeit, és összegyúrni (elég morbid), és valahogy ott lett a kezeim közt. feküdtem vele a kocsi hátsó ülésén összegömbölyödve, mögöttem anya. (anya ölelt engem, én öleltem a kisbabámat) aztán valami támadás elől be kellett menekülnünk egy épület alsó részébe, ahol víz csordogált, aminek megörültem, mert a kezemben levő gerbera szárát a vízbe tudtam tenni.

nemtom értelmezni. max. annyit, hogy újabb része egy álomsorozatnak, amiben anya is benne van, meg az én kisbabám. talán majd később rájövök, mi is ez.

ma egyébként k. nagyot hastáncoltam, 2-2,5 órát. már tudok 3 koreográfiát, meg kettőt félig, ezeket gyakorolom, és naggggyon jól esett. nem mondom, hogy elmúlt volna tőle a vágyakozós-nyűglődős állapotom, de enyhült kicsit.

vagyok, nehezen tűröm a magányt, ez van. plátóit nem sikerült kiverni a fejemből. az iwiw-en nézegetem az adatlapját, iszonyatosan szánalmas vagyok. az a nagy büdös helyzet, hogy egy lépést sem akarok tenni, úgy érzem, ha a magányom ideje lejár, azt valami kívülről jövő impulzus kell, hogy jelezze. persze, lehet, hogy egy naaaaaagy hülye vagyok, szóljatok be nyugodtan, megérdemlem.

ugyanakkor...bár nem sikerült ezt a gyászt maradéktalanul méltósággal viselni (persze, csinálja utánam jobban, aki tudja), szóval, valahogy bennem van az is, hogy nemsokára kilenc hónap. kilenc hónap sok idő, és egy szép kerek időtartam is, talán nem is szeretném annyira, hogy ebbe bezavarjon valaki. amikor nagypapám meghalt,  akkor is vártam egy hónapot, mielőtt P-vel találkoztam volna. persze, ki tudja, mennyit is számít mindez valójában.

na, megyek inkább, gyorsan el is teszem magam holnapra.