ma se vagyok túl jól.

de ma legalább voltam autogén tréningen, ami nagyon jót tesz. hallottam ott egy pár fontos mondatot. o.k., aki vezeti a csoportot, és aki -all-time-favourite példakép számomra, szóval vele is egyetértettünk abban, hogy muszáj tűrni, amiben vagyok, muszáj ezen átesni, és hogy "mocsárra nem szabad házat építeni"

úgyhogy, csücsülök itt a mocsiban még egy ideig, úgy néz ki.

pedig azért eszembe jut sokszor ez a srác, akivel találkoztam két hete -de nem várok semmit igazából.

azon is gondolkoztam hazafelé jövet, hogy miért veszítettem én el ennyi embert életemben.

először apa, igaz, őt csak a válás miatt. de azért kisgyerekként, és utána még sokáig nagyobb gyerekként ki voltam akadva eléggé emiatt.

aztán jött sok-sok srác, akiknek hasonlóképpen nem kellettem. nagyon gyakran megéltem a veszteséget miattuk is.

aztán elment nagypapám, aki addig az egyetlen volt, akit kicsit is érdekelt, mi történik velem. és akit nagyon-nagyon szerettem.

és most P. szombaton lesz 5. hónapja, hogy nincs.

szóval, ez a rengeteg kényszerű veszteség mintha akarna nekem tanítani valamit -talán egyedül megállni a saját lábamon -legalábbis ezen morfondíroztam most.

mert egyedül lenni egész emberként -ez valami olyasmi, amit soha nem próbáltam. mindig valakihez képest határoztam meg magam. mindig alkalmazkodtam valakinek az elvárásaihoz.

nem tudom, akarom-e én ezt megtanulni. erről meg eszembe jutott az álmom, amit P halála után pár nappal álmodtam. dióhéjban: egy távoli egyetemre megyek, amiről mindenki azt mondja, nagyon rossz lesz. én pedig nem tudom, akarom-e azt, amit ott tanulok majd. aztán, mikor ott vagyok, nem tűnik olyan vészesnek a dolog.

 most már elvagyok az egyedülléttel, csak még maradéktalanul élvezni nem tanultam meg.

ehh...nem tudom. annyival könnyebb lenne, ha P itt lenne.