el vagyok kámpicsorodva, pedig tök jó dolgok történtek ma. többek közt tartottam egy marha jó önismereti foglalkozást, szinte szárnyaltam együtt a kölykökkel. jó volt. úgy éreztem, tudtam segíteni az egyik lánynak, aki olyan, mintha a 15 évvel ezelőtti önmagam lenne.

megéltem, hogy erős vagyok, hatalmamban áll segíteni, és meg is teszem, és szárnyalok a boldogságtól, meg a hálától, hogy ilyesmiket tehetek. jó volt.

aztán találkoztam o.k.-val, elmeséltem neki (amit még itt nektek nem), hogy esténként van úgy, hogy félek itthon egyedül. nem sokszor fordul elő, de néha rámjön a szorongás, hogy betörnek hozzám megint, mint januárban. szerinte a szorongás, meg a betörés mint esemény, mindig az "Árnyék"-unkkal kapcsolatos. lehet, nem tudom. (Az Árnyék jungiánus fogalom, a személyiségünk elfojtott, sötét részét jelenti, a hibáinkat, amikkel nem akarunk szembesülni.)

aztán kiültem kicsit a Liszt Ferenc térre, elszívtam egy cigit, és közben elmerengtem. éreztem magamban a várakozást, a vágyakozást, amit tegnap-tegnapelőtt is. azt gondoltam, valakinek mellém kéne ülnie, MOST. konkrétan úgy gondoltam, P. utódja kellene, hogy odaüljön... ehelyett egy rigó kezdett el énekelni a lámpavason tőlem nem messze, és az olyan volt, mintha a lelkemből énekelt volna, elcsivitelte a nagyvilágba, a sok-sok süket fül mellett el a messzeségbe, hogy magányos és keresi a párját.

aztán a rigó elrepült, szedelőzködtem én is, s most itthon vagyok, csivitelek kicsit én is a világba a bajomról, hátha jobb lesz.

igazából az keserített el hazafelé jövet, hogy megpróbáltam P.-t magam mellé képzelni, és már nem ment. ugyanaz történik, mint mikor a nagypapámat vesztettem el: egy idő után már nem tudtam felidézni az arcát, a hangját. nem akarom, hogy P.-vel is így legyen. elkeseredtem, hogy nem tudom elképzelni az arcát oldalnézetből, vagy nem úgy, ahogy szeretném. vagy hogy milyen érzés volt mellette ülni.

na, ezektől elszomorodtam.