Azután jött egy szakasz, ami egyfelől nagyon nehéz volt, és amire másfelől nem vagyok túl büszke.
Rengeteget sírtam. mindenféle módon, minden nap, mindenhogyan.
"Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap....."
/Oliverio Girondo verse/*
-és üvöltve sírni, meg úgy, hogy ne lássák. Sírni dühből, hálából. Sírni mert élünk, elsírni azt, ami kimondhatatlan, és elsírni azt, amit már százszor kimondtunk. Sírni szeretetből. Sírni megszokásból. Nosztalgiából sírni, önsajnálatból és aggódva. Sírni átkozódva, imádság közben és valóban egész nap. hát így.
újra visszamentem közben dolgozni, ami jót tett, mert napközben össze kellett szedjem magam, tehát egyfelől a kényszer miatt, másfelől meg azért, mert nekem elég sok erőt ad a munkám, hál' istennek.
így hát napközben mosolyogtam, este pedig zokogtam és ordítottam. így ment ez hetekig.
viszont ekkor már lassan kezdtem látni a végét. egy sebet képzeltem magamra, ami akkora, mint két tenyér, és a bal mellkasom alsó részén lüktet. aztán láttam, ahogy ez a seb kezd megnyugodni, jelenleg....hogy is mondjam. varas, azt hiszem.
megragadott az élet fenségessége. olyan aprócskának éreztem magam a mindenségben...szinte láttam magam körül a sorsomat alakító hatalmas erőket, és éreztem, mennyire reménytelen a mi magunk elenyésző akaratával ellenük feszülni. Azt is éreztem, hogy ezek az erők valami rejtelmes és csodálatos módon, de az én előrehaladásomat szolgálják, és dobálnak ugyan, de mégis vigyáznak rám, puhára esem, és ebben biztos voltam. különös és váratlan módon megerősödött a hitem. és ami még különösebb felfedezés volt, hogy elkezdtem befelé figyelni, még jobban, és kezdtem meghallani a szívem hangját. megérzéseim, különös álmaim lettek. de erről később, előtte essünk túl a nehezén...szóval, most az jön, amire nem vagyok büszke.
*A vers Dobos Éva gyönyörű műfordításában a Szív sötét oldala c. filmben hangzik el.
Utolsó kommentek