érzelmes hangulatba kerültem, persze, talán nem kellett volna megnéznem ezt az érzelmes filmet itt az imént...

mindegy. előtte még voltak értelmes gondolataim, amiket le akartam írni, de asszem kimegyek elszívok egy szál cigit, hátha jobb lesz (nem).

...

na, visszajöttem. szóval, az újrakezdésen agyalok mostanában. talán most már nem hiábavalóan, mint két-három-négy hónappal ezelőtt.

persze, ii elengedhetetlen lesz hozzá, mert magamat megszeretni muszáj a történtek fényében.

szóval, úgy elképzeltem, milyen is lenne valakinek a kócos fejét simogatni újra. valakinek otthont nyújtani újra, valakit befogadni újra.

csütörtök estefelé jöttem haza, és épp ezen merengtem, mikor az egyik kávéház ablakában megláttam Misit, akivel régebben (számomra) eléggé megalázó kapcsolatba sikerült keveredni. (ez még hosszú évekkel P. előtt volt, mielőtt rájöttem volna, hogy nem elég, ha csak én szeretek egy kapcsolatban.) megálltam egy fél pillanatra, de aztán ráeszméltem, hogy nekem eszem ágában sincs vele semmiféle kapcsolatba kerülni újra. szóval, mondtam magamban egy hatalmas nemet az egészre, és mentem tovább. nem, azt, újra, vele -semmi áron, már nem, hál'istennek.

ahogy lépdeltem tovább hazafelé, éreztem, hogy néhány embernek megakad a szeme rajtam, és ettől hirtelen nagyon Nőnek éreztem magam. olyan nőnek, aki képes megszerezni bárkit. persze, ahogy mentem tovább, ez már egy kicsit erőltetetté vált, tehát nem ájult el tőlem több férfi már aznap...szóval azért bárkit mégsem tudnék meghódítani, de azt, aki majd az utamba kerül, és akivel közünk kell legyen egymáshoz -szóval, azzal érzésem szerint nem lesz gond.

azt is érzem, hogy nem az interneten találok rá, úgyhogy a társkeresőkre nem regisztrálok fel újra. várok, még úgyis kell idő.

más.

van bennem olykor egy ellenérzés azzal szemben, amiről tudom, hogy tennem kellene. pl., kellene minden nap autogén tréningeznem, vagy meditálnom. vagy kéne rendszeresen önismereti foglalkozásokra járnom, hogy karban (azaz folyamatos fejlődésben) tartsam magam. kellene továbbképeznem magam, mint pszichológus, mert néha (sokszor) meghaladnak azok a problémák, amikkel hozzám jönnek -tehát kéne járnom valamiféle szupervízióba. kéne foglalkoznom a barátaimmal, legalább visszaírni nekik, ha már dobnak egy emailt.

ezzel szemben mi van? ellenérzés, mindezekkel szemben. egyedül akarok megküzdeni a problémáimmal, ami elég paradox, hiszen a hivatásom arról szólna, hogy másokat veszek rá, ne egyedül próbálják megoldani a problémáikat. magamat valahogy kihúznám ez alól, ami kész szégyen. segítséget kéne kérnem szupervízióban, ehelyett hazardírozok és próba-szerencse alapon (meg a saját innen-onnan összeszedett tapasztalataim alapján) igyekszem segíteni a kölyköknek. szakmai szarvashiba.

aztán -igénylem a magányt, egyedül akarok lenni....és mivel nem tartom a barátaimmal a kapcsolatot, nem is várhatom tőlük, hogy mondjuk kedd este 6-kor találkozzanak velem, mert 5-kor kitaláltam, hogy hiányzik valaki, akivel beszélgethetek.

ellenérzésem van olykor a spirituális dolgaimmal szemben is. kéne végre abbahagyni a húsevést, a kocadohányzást, a rendszertelen életmódot, kellene elkezdeni meditálni -de én nem. lázadok az egész ellen. én még meg akarok hempergőzni egy csomó féle pocsolyában. még nem akarok lemondani a hús örömeiről, egyik örömről sem.

mindez valószínűleg azért van, mert ez az életem arról szól(t, eddig) hogy az energiáimat kiéljem, átalakítsam, finomítsam. ehhez kellenek még a kiélések. én még akarok testi-lelki társa lenni valakinek. még akarok kötődni, gyereket szülni, felnevelni....és még akarok a saját káromon megtanulni mindent.