na és két kellemetlenebb téma, csak hogy el ne feledjem:
-nincs teljes összhang köztem és az osztályom között, bár talán azért azt kijelenthetem, hogy nem utálnak...azon gondolkoztam, mi ennek az oka. a számtalan hiba mellett persze, amit kezdő osztályfőnökként elkövettem az elején, most azt hiszem az a legfőbb baj, hogy élvezem, hogy "hatalmam" van felettük. illetve, ez a hatalom csak látszólagos, de mégis. óriási buzgalommal hozom-viszem a híreket, ügyintézek, szervezem-fegyelmezem őket, de azért, mert ebben mindben benne van az, hogy én vagyok az, aki kontrollál. abba kéne fejezni. az összes többi osztályban, akiket még tanítok, és akikkel nincsen semmi baj, ezt az egyet nem csinálom. működik is. a saját osztályommal meg csak döcög.
pff. sose vetkezem le az egoizmusomat.
...
-a másik: kicsit továbbvive ezt a veszteség-dolgot... mikor apám otthagyott minket, lett egy nevelőapám. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele. a nevelőapám meghalt -már sosem fogok tudni mindezért bocsánatot kérni, vagy feloldozást nyerni.
ugyanígy, és pont E.-ről jutott eszembe, hogy ő az első évben osztályfőnökünk volt. aztán más lett helyette. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele is.
múlt évben volt egy lány az osztályomban, aki végigjátszotta velem ugyanezt, csak most én voltam a szenvedő alany, mint új osztályfőnök. nagyon megkínzott az a csaj, ellenem fordította az osztályt, rámvágta az ajtót, lekurvázott - de ennek köszönhetően megértettem, mit tettem én a nevelőapámmal (és később az osztályfőnökömmel.)
a 10ezer dolláros kérdés most az, hogy itt vagyok, elveszítettem a párom, akit imádtam, és aki minden tekintetben megfelelt nekem, illettünk egymáshoz, harmónia, szerelem, alkalmazkodás, végtelen hülyülések, vidámság -az élet teljessége...
nem lesz könnyű dolga annak a szerencsétlennek, aki majd utána jön -már előre sajnálom szegényt.
persze mindez azért volt, mert sose tudtam elfogadni a veszteséget. sose tudtam megbékülni vele, és másokon töltöttem ki a haragomat emiatt.
mondjuk az a része nem rossz mindennek, hogy megtaláltam a harag csíráját bennem. o.k., az all-time-példaképem mindig is gyanakodva figyelt, mikor kerestem, kerestem a haragot önmagamban, és nem találtam. hát itt van, megvan, nem veszett el.
még ennél is tovább menve...belegondoltam, mikor voltam én annyira haragos, mint ez a lány, aki lekurvázott. 1000%, hogy ilyet utoljára csak a nevelőapámmal éltem meg, amikor még vele éltünk. 15 éve, kb. Emlékszem magamra, hogy bizony ki tudtam én is vetkőzni önmagamból. ordítottam, lökdösődtem, ütöttem, és elmondtam mindennek....mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban az időben szolgáltatott már rá okot is. de az elején tényleg a legjobb szándékkal közeledett felém, és én voltam az, aki undok maradt, akit semmivel nem lehetett megvesztegetni.
olyan különös. most úgy tűnik, az ember életében minden, ami történik, amire csak vissza tud emlékezni, egy rejtelmes nagy puzzle része, és ezek a részek összeillenek, főleg ha már tudjuk bizonyos távlatból szemlélni.
nem akarok még egyszer olyan dühös lenni, mint akkor voltam.
Utolsó kommentek