:-)
na, hát akkor megpróbálom hűen visszaadni, mi történt, persze csak annyit, amennyi megosztható belőle.
egész napos program volt, reggel kezdtünk, kicsi ismerkedéssel, bemelegítéssel, ami ilyenkor szokásos. az elején nagyon féltem, ahogy mondtam is előtte, főleg ii-től. de annyira emberi és közvetlen volt, hogy szép lassan megnyugodtam, és arra is rá kellett jöjjek, hogy mint férfi, egész egyszerűen nem jön szóba nálam (csodálkoztam is ezen egyébként, de ilyen szempontból tényleg teljesen hidegen hagyott). ugyanakkor nagyon irigykedtem a párjára, aki szintén ott volt vele -hogy valószínűleg nagyon jól megvannak egymással, vagy valami ilyesmi.
persze kurva sokszor elérzékenyültem, és a csoport többi tagja -számomra meglepően- nagyon együttérző volt velem.
lényeg a lényeg, hogy ii felajánlotta, hogy mielőtt elkezdenénk a transzlégzést, foglalkozik velem egyénileg is egy kicsit. elfogadtam, és pszichodramatikus módszerrel belevitt újra abba a szituációba, ahogyan elvesztettem P.-t. namost aki vett már részt protagonistaként (főszereplőként) pszichodrámán, az sejti, mit éltem meg. aki nem, annak mondom, hogy a végén úgy zokogtam, mint egy gyerek... azon sírtam, amin már annyiszor: hogy P mennyire szeretett, és hogy mennyire hiányzik nekem. szóval, még el sem kezdődött a transzlégzés, de én már teljesen megkészültem.
ezután rövid szünetet tartottunk, ii mondta, hogy pihenjek egy kicsit.
vagy 10 perc regeneráció után elkezdtük csinálni a szapora, mély ki-belégzést. nekem gyakorlatilag az első 15 mp után begörcsöltek a kezeim, majd gyorsan utána a lábaim is, és -nem tudom, pontosan meddig, de mivel az egész 2 órás volt, és annak kábé a feléig ment a gyors zene és légzés, (én meg egy idő után már nem voltam magamnál) így utólag úgy saccolom, hogy fél órát minimálisan merev görcsben voltam. akit ez megijeszt, annak elmondom, hogy a túlzott oxigénbevitellel ez a tünet bármikor kiváltható, és magától rendeződik, ha egy kicsit nem lélegzik az ember, tehát visszaáll a normál O2-CO2 egyensúly a vérben. ha spontán alakul ki ilyen "túllélegzett" állapot, azt pánikrohamnak hívják.
persze a görcs fájdalommal jár. először csak kellemetlen, de tíz perc után már kifejezetten szar. küzdöttem vele, tudtam, hogy az állapottal együtt jár, el kell fogadni és nem szabad abbahagyni a légzést emiatt. persze önmagamat nem tudtam meghazudtolni, olyan kristálytisztán tudatos maradtam, hogy az elkeserítő volt (erről csak annyit, hogy én még mattrészegen, totál beállva is rohadtul tudatos bírok lenni, egyszer pl. szívtam hasist, jóval többet, mint kellett volna, gyalázatos testi állapotba is kerültem tőle (szívdobogás, pulzus vagy 100 fölött, fekve szédülés, hányinger, izzadás és ájulásközeli rosszullét) -de még akkor is annyira kurvára magamnál voltam, és annyira tudtam, mi történik velem, hogy számoltam a perceket, mikor megy ki már végre belőlem a hatás.)
tudtam, hogy ki kell tartanom a görcs ellenére is, amíg el nem veszítem ezt a tudatosságot, másképp nem kapok választ a kérdésemre (hogy miért kellett P-t elveszítenem). zsibbadások álltak be, arcomon, szemeimen is, mintha bekötötték volna a szememet egy kendővel. próbálkoztam megtalálni a helyes légzéstechnikát, ami elég speciális, és próbáltam állni az erős fizikai igénybevételt is.
Szóval lélegeztem tovább, küzdöttem, amíg azt nem éreztem, hogy feladom, nem bírom tovább, de akkor még azért tovább csináltam, egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy kész, ennyi volt, és ha egy fikarcnyi választ sem kapok a kérdésre, ami hónapok óta az életem középpontja, szóval, ha semmi válasz nem jön, akkor is abbahagyom, mert nem bírom tovább.
akkor abbahagytam a légzést, és tudatosan próbáltam ellazítani a kezeimet, lábaimat. meglepett, hogy nem megy. illetve, a jobb oldalam ellazult, és beálltak bizonyos fájások, amik a hétköznapok során fájni szoktak (jobb fülem, jobb szemem), de a bal oldalam egyszerűen fellázadt ellenem. a bal lábam továbbra is görcsben maradt, a bal kezem is önálló életet élt, furcsa volt nagyon, és ismétlem: fájdalmas.
ebből az állapotból azután nem tudom mikor, nem tudom hogyan, de kirepülhettem valahova a sötét világűrbe (into outer space), mert nem emlékszem semmire, kábé olyan öntudatlan voltam, mint mikor nagyon mélyen és álomtalanul alszik az ember (nade kérdem én, ki a fene tud úgy elaludni, hogy épp görcsös fájdalom van a karjaiban és a lábaiban?!)
szóval, arra eszméltem, hogy lassabb zene szól, a többiek is már alig pihegnek, a tagjaim alig mozognak, de amennyire egy ilyen görcs után lehet, nagyjából engedelmeskednek az akaratomnak. lassan mozgatni kezdtem őket, aztán oldalra fordultam, és valahogy azt éreztem, megtisztult a tüdőm és a testem minden sejtje. és megjelent bennem egy nagyon halvány, nagyon enyhe, nagyon finom és távoli érzés: egy nagyon halvány szeretet önmagam iránt. ettől indíttatva szeretettel megsimogattam a saját karomat.
a megbeszélőkörben ii világította meg mindennek az értelmét, és azóta nyugodt vagyok.
megpróbálom jól visszaadni, amit elindított bennem, és amit azóta érzek: P azért volt ennyire fontos számomra, MERT szeretett. az ő szeretetének elvesztése azért volt ekkora törés, mert én az ő szeretetéből "éltem", anélkül, hogy én önmagamat szerettem volna.
egyszerű szavakkal, ez egy szimbiózis volt, ő pótolta a belőlem hiányzó szeretetet önmagam iránt, én pedig végtelenül hálás voltam neki mindezért, és ezt szeretetnek hívtam. nem volt elvárható P-től, hogy az legyen az élete értelme, hogy az én szeretethiányomat pótolja. és nekem is épp ideje volt, hogy abbahagyjam a függést másoktól a szeretethiányos állapotom miatt.
ehh...nem tudom elég jól kifejezni. szóval, nekem az a dolgom, és ez az az irány, ami felé EL KELL INDULJAK, hogy először meg kell tanulnom önmagamat szeretni, méghozzá legalább olyan erősen, ahogy P tenné -és ha ez sikerül, akkor talán, egyszer, sikerül majd másokat is önzetlenül szeretnem.
P. pedig -bár szavakkal ki nem fejezhető, mekkora szolgálat volt ez a részéről... nem szánhatott többet az energiájából énrám, mert a saját fejlődését akadályozta volna vele. és mivel minderre totálisan vakok és süketek voltunk mindketten, és mivel totálisan képtelenek lettünk volna ezt az állapotot magunktól megszüntetni -azaz senki és semmi nem tudott volna minket lebeszélni egymásról -ezért hát maradt a halál, mint végső eszköz a sors kezében. én csak azt remélem nagyon erősen, hogy egyszer még lesz arra alkalmam, hogy megháláljam P.-nek, amit értem tett.
hát, nem tudom, érthető-e.
szóval, bár először úgy tűnt, nem fogok választ kapni a kérdésemre, a végére kiderült, hogy nem csak a miértre kaptam választ, hanem kaptam egy útmutatást is, hogy merre menjek, na meg egy kicsi löketet is, hogy legyen erőm elindulni. mialatt öntudatlanul keringtem valahol -ki tudja hol- elültették bennem az önmagam iránt való szeretet picike magját, amire mostantól nagyon kell vigyáznom, hogy szép, erőteljes növénykévé fejlődjön, és utána, még tovább erősödve már másoknak is gyümölcsöket hozzon majd.
ii pedig kurva jó esélyekkel pályázik nálam a lelki vezetői szerepre.
hát, dióhéjban. :-)
Utolsó kommentek