bősz boszi

most előreláthatólag pár nap szünet lesz, mert hétvégére megyek le P anyukáját meglátogatni. (meg P-t, ki a temetőbe.)

na, készüljetek fel drágáim, mert ez meredek lesz. (meg hosszú)

először is fogalommagyarázat következik, (amit pofátlanul lopni fogok most másoktól)pszichológiában kevésbé jártas kóbor olvasóim részére:

A jungi szinkronicitás (történések véletlenszerű egybeesése) a véletleneket úgy ismeri, mint amelyek követhető rendszert mutatnak, segítenek megérteni, mi lesz számunkra a követendő út.  (magyarul: "nincsenek véletlenek", és olykor, bizonyos történések ismételten megjelennek az ember életében, amik fel akarják hívni a figyelmét arra, hogy merre kell(ene) tovább mennie.)

A transzlégzés egy intenzív terápiás és meditációs módszer, mely a módosult tudatállapot mélyebb lehetőségeit használja ki. Egy transztechnika, melyet a nyugati pszichoterápiás világban alakított ki Stanislav Grof, az 1970-es években, és azóta biztonságosan alkalmazzák szerte a világon. A transzlégzés célja, hogy mélyebb önmagunkat elérjük vele, s rálássunk, hogy milyen személyes elakadások választanak el minket attól. A légzés hatására a merev én falai fellazulnak, és a lélek képlékennyé válik a mélyebb valóságaink élő megtapasztalására.

http://index.hu/politika/bulvar/fojt080506/

na, ettől leszek ideges. tanítsa az ilyennek a kölykét az, akinek hat anyja van, komolyan mondom.

Hiller létrehozott az ügyre valami bizottságot, ami nagy bölcsen úgy döntött, nem olyan mértékű a probléma, hogy ez drasztikus beavatkozást igényelne.

beküldeném őket egy hétre akár csak a mi sulinkba, bár van a mienknél sokkal rosszabb, áldom is a sorsom, hogy nálunk még nem került tettlegességre sor tanár-diák között, mert diák-diák között már nem egyszer volt.

ma nagyon sokat gondolkodtam, mi lehet az életem értelme.

mielőtt P elment, annyira "tudtam" mit akarok az élettől. megtanulni alkalmazkodva együttélni, szeretni, gyerekeket szülni P-nek, szeretni őket, és rengeteget tanulni tőlük, miközben neveljük fel őket.

most?

ma délelőtt eléggé lent voltam, megint arról fantáziáltam, milyen jó lenne, ha mondjuk egy hónap múlva kiderülne, gyógyíthatatlan beteg vagyok, mondjuk rákos, mint a nagypapám volt, elbúcsúzni mindenkitől, aztán P után menni. egyébként ez is csak egy kibúvó, mert öngyilkos én nem leszek. ugyanakkor tisztességtelen kibúvó, ezt be kell ismerjem, mert az ember a betegségeit is tudja irányítani. végső soron az öngyilkosság egy formája ez is, csak mégsem. fene tudja. persze, ha a sors azt akarja /akarná, hogy menjek utána, akkor majd megoldódik ez is. csak én irtózom az erőszakos haláltól, sem balesetben, sem más kezétől, sem a magamétól nem szeretnék meghalni. P is megérezte, hogy ő hogy fog meghalni. én azt érzem, betegségben. csak azt nem tudom, mikor.

jól van, befejeztem ezt a témát.

ezek után délután azon gondolkoztam, hogy végső soron azért akarok én meghalni, mert nem látom a további értelmét az életemnek. értelem nélkül pedig marha nehéz ám élni.

aztán azon gondolkoztam, mi dolgom lehet még itt. mert semmi vágyat nem érzek momentán magamban a továbbélésre, és ha életvágy nincs, élet sincs (legalábbis a buddhizmus szerint). de aztán leesett, hogy azért én még elég távol állok a nirvánától, amit -ha jól értelmezem- ők egy vágynélküli, megvilágosodott, paradox állapotnak gondolnak, amikor az egyén visszatér a nagy egészbe. NA ettől állok én még nagyon távol. az ember azért él a földön, hogy fejlődjön, s nekem még van fejlődnivalóm. csak a vágyat nem érzem magamban a fejlődésre, pedig régen ez nagyon fűtött. mondhatnám, hogy szinte csak ez fűtött.

az, hogy itt vagyok, jelzi, hogy talán még mindig dolgom van itt, és talán nekem is van beleszólásom abba, hogy mi történjék velem. de én nem tudom. valahogy kívülről várom az útmutatást. pedig valószínűbb, hogy belülről kellene megjelennie egy célnak, amivel azonosulni tudok. ha azt nézem, két dologért jöttem: hogy fejlődjek, és hogy segítsek másoknak. és jöttem ezért a három évért P-vel, amiért önmagában érdemes volt megszületni és kibírni azt a sok szart, ami mögöttem volt, meg azt a sok szart, amit azóta élek meg, mióta elvesztettem.

a segítés és fejlődés fontos célok voltak, de most nem tudok kellőképpen azonosulni velük. legalábbis nem úgy, mint ahogy régen azonosultam. mondhatni, "rutinból" segítek, és "rutinból" fejlődök, mert megszoktam már, hogy így működök -de nincs ott minden energiám ezek mögött. mondjuk úgy, kb 30% van ott, a többi nem tudom, hol van.

pedig lenne fejlődnivalóm még. az önzőségem, a szeretetre való képességem, a kommunikációm, az önmagamért való kiállás, a tisztességességem, a testem megismerése -ezek mind-mind fejlesztésre szorulnak. csak az akaratom hiányzik hozzá, valamerre eltűnt félúton.

ha a reinkarnációt komolyan gondolom, akkor most hiába választanám a halált ---az ember honnan vesz akaratot a továbblépéshez, ha elfogyott neki??? nem hiszem, hogy a köztes létben -ha van ilyen- az ember kap akaratot a folytatáshoz.... ehh, nem tudok én ezekről semmit, feleslegesen okoskodom itt. az is lehet, hogy pokol van, meg mennyország, és ha az ellenőrzőmben több lesz a piros pont, mint a fekete, akkor felmegyek a mennybe, és onnantól semmire sem lesz gondom.

csak ezzel nem tudok azonosulni, sajnos.

úgyhogy 42, egyelőre.

semmi különös, csak hiányzik.

ma azt éreztem, hogy bennem van egy nagy rakás szeretet, amit nem tudok senkinek sem adni.

a kezemben benne van a simogatás, a karomban az ölelés...és nem részletezem, mely testrészemben mi van még, mert nem akarok itt most frivol lenni.

azt hiszem, MAJD, egyszer, nagyon sokat fogok tudni adni egy srácnak, mert adnivalóban nincs hiány -csak odáig még el is kell valahogy jutni.... ehhh...... :-/

sokára lesz az még.... ma sem oldom meg ezt a problémát, helyette megyek aludni.

kezdek túl sokat gondolni rá...

mindenről ő jut az eszembe. nem jó ez így. nem akarok belesüppedni a depresszióba. illetve ez a kívánalom már késő, mert benne vagyok. csak úgy érzem, lassan el kellene kezdeni kifelé evickélni.

tegnap (is) akkorát bőgtem, mint egy ház. de tegnap úgy éreztem, belefáradtam. úgy éreztem, feladom, kész, lesz ami lesz. lefeküdtem az ágyba, magamhoz öleltem a pólóját, meg a sapiját, ami olyan jól állt neki, és elaludtam. nem volt sem erőm, sem energiám -akár időleges, csak a tegnapi napra szóló - megoldást találni a helyzetre.

kilátástalanság, letargia. ez van ma.

felerősíti a dolgot, hogy ma megmutattam anyáéknak, mit tudok hastáncolni, nagypapám is ott volt, nagyon tetszett nekik, meg minden. csak aztán fél füllel hallottam, hogy anya mondja, hogy "legalább valamivel lefoglalja magát" -amivel kapcsolatban tudom, hogy igaza van, csak rossz volt hallani, hogy ez kívülről is ennyire látszik. tudom, hogy aggódnak értem, persze...és valószínűsítem, hogy a hátam mögött értékelgetik a dolgaimat az alapján, hogy mennyiben segítenek nekem túljutni P.-n.  csak nekem rosszul esik ... de nem tudom, hogy mi. azt hiszem, csak el vagyok keseredve én is, és kilátástalannak érzem az egészet, és azt hiszem, egyet is kell értsek velük, mert joggal aggódnak értem.

ma összeszereltük P biciklijét. nagyon féltette, nem is engedte, hogy kipróbáljam, úgyhogy ma ültem rajta először. nagyon jó bicaj. ő építette, és mivel mindennel csak akkor volt elégedett, ha tökéletesre sikerült, hát bizton állíthatom, hogy azon felül, amit most maszatoltunk rajta, a bicaj valóban tökéletes. amikor tekertem rajta hazafelé, kicsit olyan volt, mintha vele lettem volna. a bicaj maga olyan, mint ő volt. csak nem fogom merni használni, nehogy ellopják...

ha most látott hazafelé jönni, azt hiszem azt gondolta, jó, hogy ilyen jól megcsinálta ezt a biciklit az ő kis manócskájának. aki persze akkorát bőgött hazafelé, mint egy ház. és aki sokkal boldogabb lenne a kurva bicaj nélkül, csak a párja mellette lenne.

***

ma takarítottam is. poroltam a párnákat, és beléjük püföltem az elkeseredésemet amiért P-t elvették tőlem. kurva sors. gyűlölöm. miért pont nekem kellett ezt megélni? na és ha kurva jól megtanulok egyedül lenni, az mire lesz nekem jó? és akkor mi van? semmi kedvem tovább csinálni ezt a mókuskereket. kezdem megérteni a buddhistákat, hogy ki akarnak szállni ebből a körforgásból. kurvára nincs kedvem fejlődni. ILYEN ÁRON NEM, HOGY ELVESZIK TŐLEM AZT, AKI A LEGKEDVESEBB, ÉS AKI ANNYIRA ÉRTÉKES EMBER VOLT, ÉS ANNYI MINDENT TUDOTT, ÉS ANNYIT TUDOTT ADNI......EGY JÓ EMBERT ELVESZNEK, MIKÖZBEN ANNYI ÖNZŐ, BECSTELEN, LELKIISMERETLEN PATKÁNY ÉLI VILÁGÁT....NEM IGAZSÁG!!!!

***

nagyon szerettem a kezét... nagy, erős fogású keze volt, mindig száraz, erőteljes és meleg, nagyon szép ujjakkal...amikor már az intenzíven volt, sokat fogtam a kezét, a csövektől egyébként sok minden máshoz hozzá sem fértem volna, és bár mély altatásban volt, olykor-olykor megszorította vele az enyémet. olyankor mélyebben is lélegzett, a szívverése is felgyorsult. küzdött azért, hogy még akkor is jelezze, hogy szeret. meg az elején, mikor műteni vitték, és még eszméleténél volt többé-kevésbé, és el kellett engednem, akkor is kereste a kezével az enyémet. istenem. annyira szeretnék még egyszer kézenfogva végigmenni vele az utcán....annyira jó volt fogni az ő meleg, erős kezeit.

és egyébként ahhoz képest, milyen nagy kezei voltak, nagyon finoman tudott bánni velük, számtalanszor végzett velük nagyon aprólékos munkákat.

csak néha izzadt a tenyere, amikor kellemetlen helyzetbe került, akkor. ebből egyébként azonnal lehetett is tudni, hogy baj van.

a csuklója meg -nem tudom máshogy kifejezni: gömbölyű volt. volt benne egy plusz hajlat, amit az apukájától örökölhetett, mert fényképekről láttam, hogy neki is olyan volt. akkor látszott főleg, amikor az asztalra könyökölt és a tenyerének támasztotta az arcát. ez a gömbölyűség az elején számomra furcsa volt, férfiatlannak gondoltam. aztán egyre inkább kezdtem összekötni az ő lágyságával, azzal a lágysággal, amivel szeretni tudott -és most már ez a gömbölyű csukló külön hiányzik.

(istenem, hogy röhögne rajtam, hogy képes vagyok az ő csuklójáról bármit is írni, pláne ilyen hosszasan....igaza is lenne, mert felesleges érzelmeskedés -csak jelen esetben éppenséggel itt bőgök a monitor előtt, mert már soha többet nem tarthatom a kezemben az ő kezét.)

mégis jó a net. nem tudom, mit vacakolt két napig. ha a párom lenne, ez persze nem jelentene gondot. momentán azonban, ha olyan gond van a géppel, amit az én bejáratott, legszimplább megoldásaimmal nem lehet orvosolni, akkor várnom kell, míg valaki hozzáértő ráér, hogy segítsen.

a napokban egyébként az az újdonság történik, hogy most abszolút nem akarok senkit magam mellé. elvagyok egyedül, és kezdem magam "jól" érezni. ahhoz képest, persze. a lényeg az, hogy ehhez nem kell mellém senki, aki szeretne. csak úgy, egyszerűen: elvagyok egyedül, és ilyen nem nagyon volt még. nem akarok hapsit magam mellé, és ilyen sem volt még.

sokszor elöntenek azért az érzések a párom iránt. végtelen hálát érzek, amiért szeretett, amiért az életem része volt. óriási nagy ajándék volt ő. annyira hálás vagyok, amiért szeretett, és képes volt átmelengetni az én hideg szívemet. az alatt a három év alatt, amíg velem volt, betöltötte ezt a tátongó űrt a szívemben, ami akkor nekem úgy tűnt, feneketlen, betölthetetlen, meggyógyíthatatlan...akkoriban attól féltem, érzelmi kripli maradok életem végéig, olyan, aki rá van utalva, ki van szolgáltatva annak, hogy szeressék....és akkor jött ő, és csak szeretett, szeretett, kitartóan, és én szépen lassan kezdtem megbízni benne, magamban, és kezdtem hinni abban, hogy -végső soron- szerethető vagyok.

hát ezt köszönhetem neki. azt a biztonságot, amit érzek most, ha magamra gondolok. ha bajom van, elég csak arra gondolnom, hogy -oké, lehet, hogy hibáztam, hülye vagyok, rosszul döntöttem, de P szeretett engem, tehát: mégsem lehet akkora a baj velem.

istenem...drága kicsi párom... :-(

annyira hiányzol.

Kényszerszünet, ne haragudjatok, vacakol a netem odahaza, itt a suliban pedig érthető okokból nem állok neki blogot írni. :-/

puszi, nemsoká jövök vissza.

na és két kellemetlenebb téma, csak hogy el ne feledjem:

-nincs teljes összhang köztem és az osztályom között, bár talán azért azt kijelenthetem, hogy nem utálnak...azon gondolkoztam, mi ennek az oka. a számtalan hiba mellett persze, amit kezdő osztályfőnökként elkövettem az elején, most azt hiszem az a legfőbb baj, hogy élvezem, hogy "hatalmam" van felettük. illetve, ez a hatalom csak látszólagos, de mégis. óriási buzgalommal hozom-viszem a híreket, ügyintézek, szervezem-fegyelmezem őket, de azért, mert ebben mindben benne van az, hogy én vagyok az, aki kontrollál. abba kéne fejezni. az összes többi osztályban, akiket még tanítok, és akikkel nincsen semmi baj, ezt az egyet nem csinálom. működik is. a saját osztályommal meg csak döcög.

pff. sose vetkezem le az egoizmusomat.

...

-a másik: kicsit továbbvive ezt a veszteség-dolgot... mikor apám otthagyott minket, lett egy nevelőapám. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele. a nevelőapám meghalt -már sosem fogok tudni mindezért bocsánatot kérni, vagy feloldozást nyerni.

ugyanígy, és pont E.-ről jutott eszembe, hogy ő az első évben osztályfőnökünk volt. aztán más lett helyette. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele is.

múlt évben volt egy lány az osztályomban, aki végigjátszotta velem ugyanezt, csak most én voltam a szenvedő alany, mint új osztályfőnök. nagyon megkínzott az a csaj, ellenem fordította az osztályt, rámvágta az ajtót, lekurvázott - de ennek köszönhetően megértettem, mit tettem én a nevelőapámmal (és később az osztályfőnökömmel.)

a 10ezer dolláros kérdés most az, hogy itt vagyok, elveszítettem a párom, akit imádtam, és aki minden tekintetben megfelelt nekem, illettünk egymáshoz, harmónia, szerelem, alkalmazkodás, végtelen hülyülések, vidámság -az élet teljessége...

nem lesz könnyű dolga annak a szerencsétlennek, aki majd utána jön -már előre sajnálom szegényt.

persze mindez azért volt, mert sose tudtam elfogadni a veszteséget. sose tudtam megbékülni vele, és másokon töltöttem ki a haragomat emiatt.

mondjuk az a része nem rossz mindennek, hogy megtaláltam a harag csíráját bennem. o.k., az all-time-példaképem mindig is gyanakodva figyelt, mikor kerestem, kerestem a haragot önmagamban, és nem találtam. hát itt van, megvan, nem veszett el.

még ennél is tovább menve...belegondoltam, mikor voltam én annyira haragos, mint ez a lány, aki lekurvázott. 1000%, hogy ilyet utoljára csak a nevelőapámmal éltem meg, amikor még vele éltünk. 15 éve, kb. Emlékszem magamra, hogy bizony ki tudtam én is vetkőzni önmagamból. ordítottam, lökdösődtem, ütöttem, és elmondtam mindennek....mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban az időben szolgáltatott már rá okot is. de az elején tényleg a legjobb szándékkal közeledett felém, és én voltam az, aki undok maradt, akit semmivel nem lehetett megvesztegetni.

olyan különös. most úgy tűnik, az ember életében minden, ami történik, amire csak vissza tud emlékezni, egy rejtelmes nagy puzzle része, és ezek a részek összeillenek, főleg ha már tudjuk bizonyos távlatból szemlélni.

nem akarok még egyszer olyan dühös lenni, mint akkor voltam.

ettől eltekintve, ma jó napom volt.

ez lehet hosszú lesz, előre bocs.

délelőtt az osztályommal voltam, patakpartot takarítottunk, és marha jól érezték magukat, nekem legalábbis úgy tűnt. tök lelkesek voltak, meg ökörködtek sokat, öröm volt nézni. és főleg öröm volt látni, hogy sikerült őket egy hasznos és önzetlen cél érdekében mozgósítani. (jó, a 'mozgósítani' szó erős túlzás, azt mondtam nekik, hogy csak orvosi igazolást fogadok el a hiányzásról, egyébként meg igazolatlan -na, ez megtette a hatását.) jól éreztem magam, bár nem kis szervezőmunkát igényelt a dolog. :-)

aztán találkoztam egy régi-régi barátnőmmel, néha sikerül összefutnunk. ő mondta, hogy próbáljak meg csak úgy létezni. "Just be."

aztán hazajöttem, és a csak létezés jegyében elszívtam egy szál cigit a teraszon.

majd ácsorogtam kicsit a páromról és rólam készült fénykép előtt, és pityeregtem egy sort.

nézegettem a könyveimet, megakadt a szemem Závada Pál Milotáján, gondoltam, el kéne olvasni, passzolna az életérzésemhez. aztán belegondoltam. NEM. azt most kifejezetten nem kéne elolvasnom.

majd megtaláltam egy régi-régi levelet, a legkedvesebb tanáromtól...

angoltanárom volt, középiskolában, rajongtam érte. mindig is hozzá akartam hasonlítani, mert valamit nagyon jól csinált. nem annyira a módszere volt jó, mert emlékszem, így utólag visszatekintve, mennyire dögunalmas tudott lenni vele egy nyelvtanóra, órák hosszat csak olvastuk fel a példamondatokat, amikbe bele kellett tenni helyes igeidőben az igét. és mégsem volt unalmas, számomra legalábbis. el akartam nyerni az elismerését, ezért minden mondat fontossá vált számomra.

namost ő, akit nevezzünk E.-nek, nem sokkal azután, hogy elballagtunk, elveszítette a párját, D.-t, akit szintén nagyon szerettünk, és ő is a tanárunk volt.

persze rengetegen ott voltunk a temetésén, és utána én írtam egy levelet E.-nek. nem tudom már, miféle hülyeségeket hordtam neki össze benne, 20 éves fejjel beleírtam mindazt, amiről úgy gondoltam, segíthet neki. nem számítottam rá, hogy válaszol, de megtette. Bemásolom ide a levelét.

My Dear B.! (a becenevem)

Thank You for your very kind letter. I have to apologise on two accounts, one is that I am writing to you in English, but that's how words come to me anyway, the other, that I am typing but my handwriting at the moment leaves somewhat to be desired, to say the least.

As far as D. is concerned, he is with me, inside me and he is here to stay as much as he can. Don't be afraid, I let him go, as much as he could and I allowed... I am not sure, but I think Dostoevsky said that suffering clears the soul, well at the moment I guess I have the clearest soul in the vicinity.

As far as the healing effect of time is concerned, that is a piece of nonsense. Time as it is, is an irrelevant thing, although we are all worried about it. /minden mi él egyaránt soká él, a százados fa, s az egynapos rovar.../ Time does not have the healing quality that is attributed to it...It may make open wounds to scars. But that is all to it. Yet you are right that I still, perhaps have something to give, do and learn...

As regarding strength, I have no choice and wish to you from the bottom of my heart that you should not have to try anything like this, ever!!

Things otherwise are looking up. I have left ... (az iskolánk neve) and hopefully going on to ... (egy másik iskola), at least for a year.

I am planning to take the ashes to ... (D. születési helye) on 14th August and lay them to final rest on the 16th.

Thanks for all you meant to us, now you mean to me.

Yours aye

E.

A temetés után nem sok idővel (talán egy évvel) beszélték, hogy talált magának egy másik párt. később láttam is az illetőt. szimpatikus, életvidám, szakállas bácsi volt, úgy nézett ki, mint egy jókedélyű télapó, csak neki még volt egy vicces kis tincse, ami be volt fonva, úgy sejtem, még a hippi-korszakából maradhatott meg neki. Illett E.-hez. és boldogok voltak. E. csak annyit mondott ezzel kapcsolatban, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy elfecséreljék. az interneten megismerték egymást, úgy döntöttek, igen, és a bácsi rögvest hozzá is költözött, egyébként több száz kilométerre a saját otthonától.

most nem tudom, mi lehet E.-vel,* de remélem, boldog, és tovább sugárzik azzal a varázslatos személyiségével mindazokra a szerencsésekre, akik közel kerülhettek hozzá. :-)

büszke vagyok rá, hogy tanított, és hogy akadtak pillanatok, amikor büszke volt rám, és persze, hogy megkaptam tőle ezt a levelet. büszke vagyok arra, hogy -ugyanúgy, ahogy P.- az életem része volt.

ami engem illet, ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, amit ma egy tablón láttam a Ferenciek terén: "ne sírj amiatt, ami elmúlt, inkább mosolyogj amiatt, ami megtörtént"

igyexem. fantasztikus emberek voltak az életem részei.

*Update: Azóta megtudtam, hogy E. néhány évet élt együtt a "kedves bácsival", aztán ő is meghalt. E. viszont azóta is él és alkot, sok-sok diákot okít tovább az angol nyelv gyönyörűségeire, és rajongói klubja van a facebookon.

hiányzik egy férfi az életemből.

               ezt tudom mondani.

ma se vagyok túl jól.

de ma legalább voltam autogén tréningen, ami nagyon jót tesz. hallottam ott egy pár fontos mondatot. o.k., aki vezeti a csoportot, és aki -all-time-favourite példakép számomra, szóval vele is egyetértettünk abban, hogy muszáj tűrni, amiben vagyok, muszáj ezen átesni, és hogy "mocsárra nem szabad házat építeni"

úgyhogy, csücsülök itt a mocsiban még egy ideig, úgy néz ki.

pedig azért eszembe jut sokszor ez a srác, akivel találkoztam két hete -de nem várok semmit igazából.

azon is gondolkoztam hazafelé jövet, hogy miért veszítettem én el ennyi embert életemben.

először apa, igaz, őt csak a válás miatt. de azért kisgyerekként, és utána még sokáig nagyobb gyerekként ki voltam akadva eléggé emiatt.

aztán jött sok-sok srác, akiknek hasonlóképpen nem kellettem. nagyon gyakran megéltem a veszteséget miattuk is.

aztán elment nagypapám, aki addig az egyetlen volt, akit kicsit is érdekelt, mi történik velem. és akit nagyon-nagyon szerettem.

és most P. szombaton lesz 5. hónapja, hogy nincs.

szóval, ez a rengeteg kényszerű veszteség mintha akarna nekem tanítani valamit -talán egyedül megállni a saját lábamon -legalábbis ezen morfondíroztam most.

mert egyedül lenni egész emberként -ez valami olyasmi, amit soha nem próbáltam. mindig valakihez képest határoztam meg magam. mindig alkalmazkodtam valakinek az elvárásaihoz.

nem tudom, akarom-e én ezt megtanulni. erről meg eszembe jutott az álmom, amit P halála után pár nappal álmodtam. dióhéjban: egy távoli egyetemre megyek, amiről mindenki azt mondja, nagyon rossz lesz. én pedig nem tudom, akarom-e azt, amit ott tanulok majd. aztán, mikor ott vagyok, nem tűnik olyan vészesnek a dolog.

 most már elvagyok az egyedülléttel, csak még maradéktalanul élvezni nem tanultam meg.

ehh...nem tudom. annyival könnyebb lenne, ha P itt lenne.

úgy látszik, folytatódik a hullámvasút...

ma megint szarul vagyok, mióta hazajöttem. most minthogyha megfordult volna az életem: a suliban vagyok boldog, idehaza nem. belegondoltam, hogy ha most még a munkámat is elveszíteném, akkor azt hiszem, már tényleg nem lenne, ami megtartson.

valahogy ingadozik a hitem abban, hogy valaha is újra fogom tudni kezdeni. P sajnos túl jó volt. őhozzá képest...persze tudom, nem szabadna összehasonlítgatnom, de önkéntelenül is megteszem.

hú, szarul vagyok, de nagyon. gyűlölöm ezt az értelmetlen életemet. ugyanakkor, vannak benne dolgok, amiket szeretek. a kölykök bent a suliban. néhány kolléga. a hastánc. az autogén tréning. ezeket szeretem csinálni. csak kicsit úgy érzem magam, mint aki unalmában cicomázza a lakását, de közben tudja, hogy tök fölösleges, amit csinál, mert nem költözik be mellé senki, aki élvezhetné mindezt.

én is így érzem, hogy unalmamban cicomázom az életemet, de csak azért, hogy többé-kevésbé hasznosan teljék az idő, amíg.... hát ez az. amíg nem tudom mi történik.

ha csak rájönnék, miért kellett a páromnak elmennie.... -de tényleg, igazán, a valóságos és teljes magyarázatot akarom erre - akkor könnyebb lenne nekem is újrakezdeni.

vagy ha lenne valaki, akivel megoszthatnám az örömömet-bánatomat, valaki, akit be tudnék fogadni az életembe. de vajon lesz-e ilyen valaha is?????

az első hónapban annyira erős volt a hitem. most meg megkérdőjelezek mindent, ami akkor 1000%-os volt. például, hogy vigyáznak rám. hogy mindennek megvan az értelme. hogy az én életemben a történteknek van valami mély, misztikus jelentősége. hogy ez olyan volt, mint egy beavatás. -ma este mindez reménytelenül elfuseráltnak és hazugnak tűnik.

ehh, jobb lesz ha lefekszem és megpróbálom ezt kialudni.

aaaaaaaaaaztaaaaa......

:-)

ma jobban vagyok.

elmondanám, hogy olyan, DE OLYAN gyönyörű hastáncruhát vettem, hogy majd megszólal...

kicsit izgulok, mi lesz majd a gálán, azt sem tudom, elhívjak-e rá bárki ismerőst... de jó lenne azért megmutatni másoknak már azt a keveset is, amit tudok.

Hát, nem így nézek ki benne, de kb. így érzem magam. :-)

(terveztem egyébként, hogy az esküvőnkön majd bemutatok a páromnak valami egyszerű kis táncot -senki nem tudott róla, meglepetésnek szántam... lett volna benne egy olyan gyönyörű hófehér holdfényfátyol is, mint ezen a képen....hát, ez is csúnyán elmaradt.... )

sok lánynak segít egyébként a hastánc. nem ismerek sok hastáncost, de én egyedül két olyan lányról is tudok, akiknek hosszasan vacakolt a menzeszük, és teljesen rendbetette őket. a múlt hónapban egyébként én is kevésbé görcsöltem a szokásosnál.

gyógyító ereje van szerintem annak, ahogy 10-15 tyúk összegyűlik, riszálja magát kicsit a tükör előtt, gyönyörű kendőket meg ékszereket aggat magára, és egyáltalán, mint egy kiskacsa a pocsolyában, megfürdik egy kicsit abban, milyen is lehet nőnek lenni. nem érdekel, mennyire elcsépeltnek hangzik mindez.

uff, én beszéltem, és aki be mer szólni, azt lelövöm. :-)

Úgy tűnik, a tendencia sajnos folytatódik... ma gyakorlatilag ugyanazt produkáltam, amit az első hónapokban: napközben, a suliban minden rendben volt, aztán a villamoson hazafelé már alig bírtam tartani magam, és hazaérve ordítva zokogtam vagy fél órát, miközben végignéztem az albumot, amit P-ről állítottam össze. mostanra sikerült megnyugodni, de szarul vagyok, lássuk be. nem bírom a hiányát, és nem bírom az értelmetlenséget sem. jól  kib...ott velem, hogy itthagyott, ennyit tudok mondani.

tegnap vele álmodtam, de nem nagyon tudtam reggel átgondolni, úgyhogy csak annyi maradt meg, hogy vele vagyok, tudjuk, hogy ez az utolsó együttlétünk, mert a világnak vége lesz. olyan világvége hangulat is van, az emberek barikádozzák el magukat, meg ilyesmi.

hiányzik egy társ az életemből, ugyanakkor nem tudom, érzelmileg tudnék-e reagálni valakire, ha úgy komolyra fordulna az ügy valakivel.

faszom ebbe a világba.

nagyon befelé forduló is lettem -na nem mintha valaha is különösebben társasági lény lettem volna, de ez most még a saját számomra is szokatlan. anyán és tesómon kívül senkit nem tűrök meg huzamosabb ideig magam mellett, de még őket se sokáig. keresnek telefonon, emailen, de nincs kedvem reagálni se. hagyjon mindenki békén. P nélkül tényleg a világon semminek nincs értelme. magányra vágyom, ugyanakkor nehezen is bírom a magányt.

ilyenkor reménykedem, hogy hátha velem is történik valami váratlan baleset, és P után mehetek. persze, aztán utána már féltem az életemet. de tényleg csak vegetálok itt, lassan 5. hónapja. anya persze kitérne a hitéből, ha bármi történne velem. 

ehh, nem tudom. kiúttalannak érzem ezt az állapotot. egyedül is akarok lenni, meg nem is, szeretnék is valakivel újra együtt lenni, meg nem is, szóval, patthelyzet.

Elolvastam P emailjeit, amiket írt nekem még az elején. istenem....drága kicsi szerelmem.....

az a legrosszabb, hogy még mindig érzem, ahogy a szeretet elönt iránta, és -jobb híján- ilyenkor csak magamban beszélek hozzá, és mondom neki azokat a szavakat, amiket akkor mondtam, amikor még élt.

annyira erősen érzem még mindig, hogy szeretem. és nem tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel most, hogy nincs.

hát tessék, ez van, itt vagyok. kellett nekem valakit ennyire közel engedni magamhoz.

kicsit olyan, mintha ezzel a szándékos elvonulással tölteném ki a haragomat a világon, amiért ez történt velem. mintha a barátaimat, ismerőseimet, rokonaimat büntetném, amiért így elbánt velem a sors. azt hiszem, ez van a magányba való önkéntes száműzetésem mögött.

Ha Kübler-Ross nénit nézem, (aki azt mondta, a gyász szakaszai: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás), szóval szerintem a sorrend nálam más. először volt a sokkos állapot, ami tartott vagy egy hónapig. utána egy hosszú szakasz az elutasítás és alkudozás szakasza, amikor azt reméltem, valakivel tudom őt pótolni. s ami most van, az az alkudozás utáni depresszió és düh.

szeretnék már a végére érni. számolgatom a napokat, mintha egy börtönből várnám a szabadulásomat. sose hittem, hogy ekkora kulimászba kerülök valaha is. jó lenne már egy fél évvel öregebbnek lenni. tényleg nem tudok mást tenni, csak várni, és leírni, ami van.

nagyon félek a nyári szünettől. félek, mi lesz, ha a suli nem foglalja le majd az időmet.

(valaki elmagyarázhatná nekem, mi a túrót jelent az a "feed" a statisztikáim között. egyébként is, kedveseim, már akartam mondani, hogy szívesen látom a gondolataitokat.)

a hétvégén sikerült naaaaaaagyon sokat aludni, meg pihenni, meg autogén tréningezni, amiről alkalomadtán írok is majd pár sort.

ami mostanában történik, azonfelül, hogy "at the moment my life is an exercise into futility" -és itt az exercise szón hangsúly van....

...szóval, ezen felül az van, hogy ha lehet, még többet gondolok rá, -gyakorlatilag az első időkre emlékeztető állapotba kerültem újra -szinte mindenről ő jut az eszembe.

remélem, ez azért nem visszaesés, hanem valami előremutató állapot...

ami "pozitív", az az, hogy már nem akarom őt akárkivel-akármivel pótolni, és valahol "jól esik" a magány is. szomorkodom afelett, amit elvesztettem, és ez a veszteség bírható már a pótlás kényszere nélkül is.

próbálok a jelenre koncentrálni, (mermivelhogy úgyamúgy tökértelmetlen is lenne a jövőt tervezgetnem most).

néha gondolok a srácra, aki felkeltette az érdeklődésemet, de nem sokat, mert egyelőre úgysem találkozunk még vagy egy hónapig (előreláthatólag) -de talán jobb is így most.

c'est la vie, kedveskéim.

kezdem megszokni, hogy értelmetlen az életem, mióta P elment.

valahogy ez az értelmetlen lét kihozza belőlem, hogy jobban próbálok a jelenben élni, nem pedig a jövőn gondolkozni. jelenleg egyébként általában jól vagyok, csak szeretnék már valakit szeretni.

ma megnéztem egy bébi-videót, szerintem nagyon vicces, ajánlom mindenkinek, aki fel akar picit vidulni:

:-D ...szerintem halálos.... :-D  de az apja se kispályás...

persze elkezdtem nézegetni még több bébit, és a végére el is szomorodtam, mert belegondoltam, a párom mennyire boldog lett volna, mikor megszületik a kisfiunk, vagy kislányunk, mindegy. és hogy mennyire jó apa lett volna... és hogy mennyire szeretett volna az lenni. ha rajta múlik, most minimum egy poronty itt szaladgál körülöttem, és keresi az apját. én voltam az, aki mindig halogatta a dolgot, mert úgy éreztem, nem vagyok még készen rá. hát, ez most egy jó időre -ha nem örökre- elveszett.

még nevetgélő kisgyerekek:

(ez is k. jó, röhögés közben lefejeli a mózeskosarat :-D...)

(itt pedig nem tudjuk, mi olyan vicces.... :-D....)

ma kezembe akadt egy könyv, amit ősrégen olvastam: Dethlefsen: A sors, mint esély. Ezoterikus alapirodalom, ha valaki nem ismerné.

ebben azt írja, hogy senki nem arra született, hogy sikeres, gazdag, elégedett és boldog legyen, hanem hogy fejlődjön, sokszor küzdelmeken, szenvedéseken, problémákon keresztül. a sors egy olyan erő, ami gondoskodik a folyamatos fejlődésünkről. erre kb 16 éves koromban rájöttem én is. előttem van a kép, ahogy naplóírás közben ráeszmélek erre, és le is írom: én azért jöttem a földre, hogy fejlődjek.

Dethlefsen azt is írja, hogy kétféleképpen tanulunk életünk során: -tudatosan, illetve tudattalanul.

Tudatosan tanul az, aki aktívan szembenéz a problémákkal, szabad akaratából vállalja a kihívásokat, és levonja a következtetéseket.

A tudattalan tanulás pedig automatikusan életbe lép akkor, ha elmulasztunk egy problémát kezelni, a szőnyeg alá söpörjük, vagy kitöröljük az emlékezetünkből. ilyenkor a sors kikényszeríti, hogy valamilyen krízishelyzet következtében mégiscsak szembesüljünk azzal, amit nem akartunk megtanulni.

-huhh, ez hosszú, és már késő van.

lényeg, hogy "fata volentem ducunt, nolentem trahunt" -remélem jól idéztem. jelentése: a sors vezeti azt, aki akar vele menni, és sodorja azt, aki vonakodik. azt hiszem, a párom vonakodott-illetve, mindenesetre nem fektetett nagy energiákat abba, hogy tudatosan éljen és fejlődjön. jobb szeretett "egyszerűen" gondolkozni a dolgokról, én pedig nem erőltettem, hogy úgy gondolkozzon, ahogyan én. nem tudom, mi okból, de elsodorta őt a sors mellőlem. óriási arculcsapást kapott (kaptunk), de hogy mireföl...? hát, ez az 5000 dolláros kérdés, és gyanítom, hogy az is marad még egy ideig.

volt benne egy iszonyatos makacsság -és mielőtt félreértenétek -ezt nem csak én gondoltam róla. a temetése után sokszor felemlegettük, mennyire meggyőzhetetlen volt, ha egyszer valamit a fejébe vett. el is gondolkoztam párszor, hogy ezzel a mentalitással, hogy ennyire kizárja, hogy mások akár csak egy picit is befolyásolják -szóval, hogy ennyire a saját feje után menve nem fog-e egyszer csúnyán a falnak ütközni. megközelítőleg ez történt vele.

nekem pedig hiányzik az a hülye konok feje, sajnos.

hiányérzetem van. hiányzik egy társ az életemből. hiányzik az érintés, az örömteli együttlét valakivel, akit szeretek, és aki szeret. hiányzik a szerelem.

...

a nagypapám régi kertjében vagyok. egy különös gyümölcsfa termését eszem, azt mondja nekem valaki (talán épp anya, aki tegnap mesélt ilyesmit nekem IRL), hogy ez a gyümölcs az alma és a körte keresztezése (egyébként meg úgy nézett ki, mint egy narancs, meg is kellett hámoznom álmomban).

papám nincs ott, de előttem van sok-sok apró növényke, ugyanúgy hibridek, mint a fa, és tudom, hogy papám ezeket rámhagyta, hogy kezdjek velük valamit. nem tudom, akarom-e, sok a macera a növénygondozással, (nálam meg -szintén IRL- egyébként is igen magas a növények halálozási aránya...)

de a növénykék szépek, aprócska cserepekben vannak, az egyiknek aprócska lila virágai is vannak. keresztezett növényke mind, olyan, amiben egyesül két másik növény.

hátrafordulok, és egy szekrényt látok magam mögött, amiben papám dolgai vannak, egy kerti munkáskesztyű, ezt arrébb pakolom, aztán egy 1848-ról szóló papír (papám irodájában volt egy Petőfi -kép), ebbe is belenézek.

 -talán ez a növénynevelés-gondolat szól arról is, amire nemrég jöttem rá (az osztályommal kapcsolatban is, egyébként) hogy most már tényleg annyi szeretetet kaptam (a páromtól főleg), hogy akár elkezdhetném most már ezt aktívan magamtól is produkálni. csak úgy, passzióból, nem pedig azért, mert jófejnek akarok látszani, vagy mert jó pontokat akarok gyűjteni, ha netalán egyszer Szent Péter bele akar majd nézni az ellenőrzőmbe.

a keresztezés meg....hmm. a tegnapi nap után azt hiszem egyértelmű.

:-)

A mai nap ezek után egy kellemes meglepetést is hozott. Összefutottam egy nagyon helyes sráccal. Tanít ő is, beszélgettünk erről vagy két órát és nagyon sok mindenben egyetértettünk. Ezalatt az anyagiasságnak legapróbb jelét sem mutatta, ami mindig kellemesen felüdít. :-)

beszélgettünk arról is, miért csináljuk, amit csinálunk, mondtam, hogy én azért, mert ezzel belülről próbálom bomlasztani a rendszert, és a magam kis környezetében megpróbálok mindent megtenni azért, hogy ha picit is, de jobb legyen a világ.

erre mondott egy nagyon szépet, hogy ő ezt úgy képzeli, mintha a Szaharában mindannyiunknak lenne egy kicsi kertje, aztán talán egyszer ezek a kertek összeérnek. persze az is lehet, hogy a Szahara győz a végén, mosolygott rám. amellett, hogy nagyon érzékletes kép, nem tudtam elfojtani magamban egy frivol kis gondolatot, hogy talán nem bánnám nagyon, ha a mi kertjeink is összeérnének valahol a nem olyan távoli jövőben.... :-D

szóval, mindent egybevetve, nagyon helyes a srác. nagyon magas, az a vékony, langaléta fajta, amelyik egyenesen tartja magát, és széles vállai vannak. kicsit (nagyon) előreállnak a fogai, ettől egy kicsit komikus az arca, de mégis helyes. olyan, hogy ránézel, és mosolyogsz. őszül itt-ott, és nagyon szép kék szemei vannak. barátnőt nem említett.

na jó, azt hiszem, jobb, ha ezt itt és most azonnal befejezem, mert még a végén:

:-D

Ui: kedves kóbor olvasóim ki nem mondott kérdésére válaszolva: nem, nem tudom még. azt sem tudom, felkészültem-e. majd kiderül. addig is -mindenesetre- megpróbálom ezt a bárgyú vigyort levakarni valahogy az ábrázatomról. :-)

ma reggel azt álmodtam, hogy a kis hétvégi házikónkban vagyok, ahol olyan sokszor voltunk a párommal. ugyanolyan faházikó, de a valódival ellentétben ez nem egy meredek hegyoldalban van, hanem egy pusztaság közepén, egy félig még száraz, félig már zöldelleni kezdő, tavaszi mező közepén, és a hegyek csak a távolban láthatók.

egy csomó éghető anyagot halmoztam a házikóban egy kupacba, benzin, puskapor, ilyenek. azt tervezem, hogy felrobbantom az egészet, hogy ezzel lezárjam a párom emlékét.

bizonytalan vagyok, valóban akarom-e. egy fekete kígyó bújik ki egy résből a falon, talpra ugrok, és figyelem, hova megy. kimegy az ajtón, és odakint papírvékonyságú lapossá -és színessé válik, mint egy matrica. utána jön még két hasonló kígyó. azután pedig egy oroszlán jön ki a házból. emlékeztet mindez a Krisztus utolsó megkísértése c. filmre, abban jelent meg a Sátán ehhez hasonló fekete kígyó, majd pedig oroszlán alakban.

velem van a párom testvére, anyukája, két unokahúga. nem tudom mit gondolnak arról, hogy fel akarom robbantani a házat, de megnyugtat, hogy elmennek és magamra hagynak a házikóval, mert így biztonságban vannak, ha mégis robbantanék.

arra gondolok, hogy tele van mindenfélével a ház, ami vagy emlék, vagy szükség lehet rá, pl. régi céges iratok. végül úgy döntök, mégsem olyan szükségesek ezek, és elkezdem előkészíteni a terepet: leszórok puskaport, de nincs belőle elég, merthogy egy csíkot akarok húzni belőle, elfelé a házban lévő gyúlékony kupactól -hogy én magam biztonságos távolból tudjam elindítani a tüzet. még mindig nem tudom, hogy jól teszem-e, amit teszek. A "puskapor" ilyen masszaszerű, és minduntalan szétválik, márpedig akkor nincs meg a tűz útja a kupacig. ezzel bíbelődök, mikor végetér az álom.

...értelmezés?

elég egyértelmű, azt hiszem. az ördög megjelenése azonban nem tiszta még teljesen. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy volt egyfajta jótékony önbecsapás a részemről, amíg a párommal voltam. erről már írtam egy előző bejegyzésben- hogy a "nőt" háttérbe szorítottam, mialatt vele voltam, mert ő megriadt tőle, és én őt a világért sem akartam elriasztani. inkább kidomborítottam egy másik oldalamat, a gyereket, ami szintén én voltam, és aminek ő örülni tudott, a manócskát, amit annyira szeretett bennem. ha úgy veszem, ezzel becsaptam egy kicsit őt, és vele együtt magamat is. de ez így volt adok-kapok, így volt kapcsolat, így voltunk boldogok. a szerelemért cserébe lemondtam az énem egy részéről, és ha kell, leteszem a nagyesküt, hogy ma is ezt tenném.

csak úgy tűnik, a sors nem kedveli az efféle hamisjátékot. én ezért vesztettem el őt, jelenleg legalábbis ezzel magyarázom. hogy ő miért ment el, az egy teljesen más történet, de hogy nyomós oka volt rá, abban erőteljesen hiszek.

Visszatérve a becsapásra... ez a Tarot-ban az "Ördög" kártya, ki is húztam, mikor a történéseket próbáltam megérteni. szóval előjött ez az álmomban...miért? hogy megmutassa, milyen "hazugság" bújt meg a szerelmünk mélyén? Ugyanakkor a kígyó, és az oroszlán nem csak a sátánt, de a rációt és az erőt is képviselik. talán azért jöttek ki a házból, hogy lássam őket, tudjak róluk, és transzformáljam át a bennük rejlő erőt, negatívból pozitívba. Mint ahogy a nap fényénél irizáló színessé és ártalmatlanná vált az addig fekete kígyó.

...persze az is lehet, hogy épp fordítva van: az önbecsapás túléli, megmenekül, velem marad. de örök optimistaként valahogy inkább az előzőben hiszek most.

Nem vagyok jó passzban. akármennyire jól sikerül a napom a suliban, akármennyi erőt is adnak a gyerekek, mire hazaérek, már itt vagyok, nagyon lent.

Iszonyatosan szeretnék valakit szeretni újra. Ugyanakkor érzem azt is, hogy mennyire nem tudnék most nyitott lenni senki másra, aki nem olyan, mint amilyen ő volt.

Patthelyzet. a Tarot-kártyában ez az

"Akasztott ember",

aki nem tud semmit sem tenni a helyzete ellen, csak várni, hogy a sorsa jobbra forduljon -és közben szemlélődni. Megfigyelni magát a helyzetet. Befelé fordulni. Mélyen elgondolkodni. Tűrni. Türelmet tanulni. Bízni abban, hogy egyszer vége lesz.

ma úgyamúgy rondán stresszes napom volt. s nincs kedvem semmihez, pedig lenne dolgom. internet-freak lettem. gyónom itt a gondolataimat a klaviatúrának, pfff. a párommal mindig megbeszéltük, kinek milyen napja volt aznap. hiányzik. ebben a pillanatban is a fülembe cseng a hangja, ahogy kérdezi ;,,,,-(

nagyon egyedül vagyok nélküle.

...elgondolkoztam, hogy valójában boldognak kellene lennem, hiszen keveseknek adatik meg az, hogy életükben -ha csak korlátozott időre is- ennyire szeressék őket. A párom egy nagyon nagy ajándék volt a sorstól, amiért hálás is vagyok. telhetetlenség arra vágyni, hogy ez örökké tartson. és ha belegondolok, mennyit köszönhetek neki, akkor nem kérdés, mekkora mázlista vagyok.

ilyesféléken agyaltam épp, mikor elhaladtam egy hajléktalan nő mellett. épp napoztatta a lábát. tenyérnyi gennyes fekély volt rajta. belegondoltam, hogy van két egészséges lábam, és hogy ez milyen jó.

ma nem voltam túl jó passzban. mind1.

reggel álmodtam egy réges-régi (plátói) szerelmemmel. ma megnéztem őt az iwiw-en. ott van, jól van. jézusom, remélem nem kezdődnek el újra azok az idők, amikor minden nap órákig róla álmodoztam...

furcsa egyébként. tudom róla, hogy az édesanyjával ugyanaz történt, ami velem -fiatalon elveszítette a nagy szerelmét. utána való házasságából született ez a srác. erről kérdeztem őt álmomban.

na jó, ezt itt most befejezem.

Hogy hol tartok most?

Jó kérdés. Ha Kübler-Ross néni szerint nézem a dolgot, akkor azt hiszem valahol az alkudozás és a depresszió tájékán, amennyiben kezdek szembenézni azzal, hogy tényleg egyedül kell maradnom most egy ideig.

Az értelmetlenséggel továbbra is bajom van, de "tudom, most tűrni kell..."

Remélem, utólag majd meglátom, miért.

Hogy a páromnak miért kellett elmennie, ezt azt hiszem, soha nem fogom megtudni. de nyomós oka kellett, hogy legyen rá, ebben biztos vagyok. ha látott engem az első hónapban, márpedig azt hiszem, látott -akkor a szíve szakadt meg. az első éjszaka tudom, hogy velem volt. aztán álmomban is eljött még párszor, aztán eljött elbúcsúzni. a szeméből áradt az ő mérhetetlen szeretete, még egyszer utoljára. azóta fent van valahol, a csillagokban, én pedig néha felnézek az égre és megkeresem.

szóval nehéz erről írni.

az emberek nem várják azt, amit tettem, egy olyan boldog szerelem utáni gyászban, amilyen a miénk volt. az emberek szeretik, ha a világ egyszerű és kiszámítható, vagy fekete - vagy fehér. az emberek nem tudják, mi zajlik más emberek lelkében.

világéletemben szeretetre szomjaztam, és rengeteget szenvedtem a szeretet hiányától, amíg meg nem ismertem a páromat. ő olyan volt, mint egy végtelen melegséget árasztó kályha...az ő mérhetetlen szeretete feltétel nélkül áradt felém, és én ezért rendkívül hálás voltam neki. éreztem, ahogy ez a szeretet betölti és meggyógyítja ezt a végtelen tátongó űrt, ami mindig is bennem volt. ezt köszönhetem neki. egy régi barátnője írta nekem, miután meghalt, hogy a párom rettenetesen keresett valakit, akit a párjaként szerethet. én pedig rettenetesen kerestem valakit, aki szeretni tud engem. megtaláltuk egymást és azt hiszem, neki ezért érdemes volt élnie, nekem pedig ezért volt érdemes megszületnem. mielőtt pofáncsapott bennünket a sors, volt egy pillanat, amikor azt éreztem, és ki is mondtam neki, hogy ha csak ennyi volt, és holnap meghalunk, én úgy fogom érezni, érdemes volt. hát a sors nem késlekedett sokat...rá egy hónapra már az intenzíven fogtam a kezét.

szóval...szeretethiányos voltam, és mivel ő volt az, aki ezt betöltötte, miután elment...egyszerűen túl sok volt a magány. túl sok volt az, amin átmentem. túl sok volt a veszteség. a testemben éreztem a felhalmozódott feszültséget.

Faludynak van egy szép versfordítása:

Liu Teh-Zsen: Mindjárt temetés után

Nem kezdtünk ki egymással - sem én, sem felesége-,

mert szerettük mindketten. Ez most a temetése.

-"Maradjunk" -szól az özvegy-, "így talán jobban bírom."

Ingemet kiterítem alánk a puha síron.

Nem volt könnyű egyikőnknek sem, hiszen a legjobb barátja volt. Megköszöntem neki az éjszakát, és azóta egyedül vagyok.

Nem mintha nem próbálkoztam volna azóta is más férfiakkal pótolni őt. Próbálkoztam. De nem ment, mert rájöttem, hogy Ő valóban és a szó legigazibb értelmében pótolhatatlan.

és arra is rájöttem, hogy mióta betöltötte bennem ezt az űrt, már nem vagyok úgy kiszolgáltatva annak, hogy szeressen valaki -tehát ráérek. csak a dolog értelmetlenségével van bajom. mindig volt valami célom az életemben, valami képem a jövőről, amit szeretnék. A párommal ez adott volt...esküvő, gyerekek. És ő fantasztikus apja lett volna a gyerekeimnek. ekörül forogtak a gondolataim, nemhiába kezdtem egy szüléssel kapcsolatos bejegyzéssel ezt a blogot még "azelőtt".

A történtek meggyőztek arról, hogy az élet -és a jövő- tervezhetetlen. Vagy legalábbis nem tervezhető olyan módon, ahogy a legtöbb ember képzeli, és ahogy én is képzeltem még 4 hónappal ezelőtt.

Azután jött egy szakasz, ami egyfelől nagyon nehéz volt, és amire másfelől nem vagyok túl büszke.

Rengeteget sírtam. mindenféle módon, minden nap, mindenhogyan.

"Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap....."

/Oliverio Girondo verse/*

-és üvöltve sírni, meg úgy, hogy ne lássák. Sírni dühből, hálából. Sírni mert élünk, elsírni azt, ami kimondhatatlan, és elsírni azt, amit már százszor kimondtunk. Sírni szeretetből. Sírni megszokásból. Nosztalgiából sírni, önsajnálatból és aggódva. Sírni átkozódva, imádság közben és valóban egész nap. hát így.

újra visszamentem közben dolgozni, ami jót tett, mert napközben össze kellett szedjem magam, tehát egyfelől a kényszer miatt, másfelől meg azért, mert nekem elég sok erőt ad a munkám, hál' istennek.

így hát napközben mosolyogtam, este pedig zokogtam és ordítottam. így ment ez hetekig.

viszont ekkor már lassan kezdtem látni a végét. egy sebet képzeltem magamra, ami akkora, mint két tenyér, és a bal mellkasom alsó részén lüktet. aztán láttam, ahogy ez a seb kezd megnyugodni, jelenleg....hogy is mondjam. varas, azt hiszem.

megragadott az élet fenségessége. olyan aprócskának éreztem magam a mindenségben...szinte láttam magam körül a sorsomat alakító hatalmas erőket, és éreztem, mennyire reménytelen a mi magunk elenyésző akaratával ellenük feszülni. Azt is éreztem, hogy ezek az erők valami rejtelmes és csodálatos módon, de az én előrehaladásomat szolgálják, és dobálnak ugyan, de mégis vigyáznak rám, puhára esem, és ebben biztos voltam. különös és váratlan módon megerősödött a hitem. és ami még különösebb felfedezés volt, hogy elkezdtem befelé figyelni, még jobban, és kezdtem meghallani a szívem hangját. megérzéseim, különös álmaim lettek. de erről később, előtte essünk túl a nehezén...szóval, most az jön, amire nem vagyok büszke.

 *A vers Dobos Éva gyönyörű műfordításában a Szív sötét oldala c. filmben hangzik el.

A gyásznak Elisabeth Kübler-Ross szerint 5 szakasza van -ugyanúgy, ahogy a haldoklásnak: -elutasítás, -düh, -alkudozás, -depresszió, -belenyugvás.

   -akit ez bővebben érdekel, itt utánanézhet:

http://www.lelkititkaink.hu/halal_fazisai.html

Én nem tudom, átmentem-e minden szakaszon, vagy hogy egyáltalán érdemes-e szakaszolni ezen bármit is.

Mindenesetre úgy döntöttem, leírom, én mit éltem meg ezekből. el tudom képzelni, hogy van ember, akinek ez hasznos lehet.

Nekem szerencsém volt -bizonyos szempontból- mert felkészülhettem a veszteségre. miután beütött a krach, 16 napig volt a párom az intenzíven -ezalatt vele lehettem sokat, ami nagyon jó volt. másrészt szerencsém volt, mert úgy hozta a sors, hogy mellette lehettem az utolsó pillanatokban, és ezért is nagyon hálás vagyok.

az első két nap pokol volt. hitetlenség, sokk, beláthatatlan és végeérhetetlen fájdalom. bár már elég rutinosnak tartom magam a lelki fájdalom túlélésében és elmulasztásában, ez a feladat olyannak tűnt, mint a Himaláját megmászni. elkeserített, hogy nem látom a végét. még soha nem volt olyan, hogy ne láttam volna a fájdalom végét, valahol, akármilyen messze is a jövőben, de mindig ott volt. még a legrosszabb időszakaim is focipályányinak tűntek ehhez képest, amit most akkorának éreztem, mint mondjuk Európa.

szóval, nem hittem benne, hogy egyszer a végére érek.

nem is tudtam racionálisan gondolkodni. találtam egy ártatlan emailt, amit egy lánynak írt -és bebeszéltem magamnak, hogy nyilván megcsalt. kizárt dolog egyébként, de akkor 100%-ig hittem benne. ez valahol hasznos volt, mert teremtett egyfajta elsődleges eltávolodási lehetőséget Tőle. bebeszéltem magamnak, hogy egész idő alatt átvert, megcsalt, emlékeket szedtem elő, amik ezt megerősíthették, és dühös elkeseredettséget, csalódottságot éreztem. szembefordultam vele -hogy valahogy elszakítsam magam tőle.

addigra már ezer szállal kötődtünk egymáshoz -ez elmondhatatlan, milyen érzés, mikor a másik feled egyszercsak nincs.

mindig mondogattuk egymásnak, hogy mekkora ajándék az az élettől, hogy megtaláltuk egymást, és hogy soha nem akarjuk egymást elveszíteni. mintha éreztük volna. valahol éreztük is, ebben biztos vagyok.

hát akkor elkezdem az érdektelen énblogolást.

ami előrelépésnek tűnik az utóbbi időben, az az, hogy elkezdtem csinosabban öltözködni. na, nem mintha bárkit is fel akarnék szedni ezzel. csak valahogy most úgy tartja kedvem.

vicces, hogy tegnap ketten dícsértek meg emiatt: egy hajléktalan "szólt be" valami elismerőt, meg egy 2-3 éves kisgyerek: "harisnya van a nénin? és mit vett fel rá, szoknyát?" -:-) édes volt nagyon.

szóval, ilyesféle elismeréseket zsebeltem be tegnap. :-)

de ma apáékkal voltunk egy blues-kocsmában, és a zenész is rámmosolygott. ezt ünnepélyesen a nap fénypontjának nyilvánítom. :-)

valahogy nem akarok már szürke kisegér lenni, aki a párom mellett voltam. bármennyire is szerettem, ezt az igazság kedvéért be kell látni: P nem szerette, ha túl nőies vagyok. P azt szerette, ha az ő édes kis manócskája vagyok. s mivel nagyon-nagyon szeretett, én hálásan mutattam neki inkább csak ezt az oldalamat, és háttérbe szorítottam a nőt.

nahát ez a nő kezd most felszabadulni, és csupa olyat tesz, amit P rosszallana.

de profundis clamo ad te Domine

Mindig is nagyon szépnek találtam ezt. csak ne lenne ilyen k... szar megélni, ami mögötte van.

feladtam, azt hiszem.

kifejező a magyar nyelv: fel-adni. amikor már az összes patronodat ellőtted, és már csak a földön fekvéshez van erőd, ha már mindent -de mindent- megtettél, hogy megoldd a feladatot, és nem sikerül... és minden -de minden- értelmetlennek tűnik -akkor jobb, ha az ember abbahagyja a kapálózást, és viteti magát az árral.

a Fentiek meg oldják meg ahogy akarják.

dióhéjban.

-learning to fly-

egy kis kultúrmóka, mert szeretem:

Varró Dániel:

Szösz néne

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán,
vénkora tavaszán,
néha kiújul a köszvénye.

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,
szimatol körülötte az öszvére,
hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dudolásban, Szösz néne?
Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?

"Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi sem búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm."

Futottak a Takarítók a teraszhoz,
sipitoztak máris: "Szösz néne,
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán,
szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?"

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
dudorászik a teraszon Szösz néne:
"Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne."

történt egy-s-más, mióta nem voltam itt.

meghalt a párom.

ez a blog főleg erről fog szólni...

mert nagyon magányos vagyok azóta, és nem tudom, mikor tér vissza az életem a régi kerékvágásba.

pfff. régi kerékvágás?! hülyeségeket beszélek. azok az idők már nem jönnek vissza soha. 131 napja vesztettem el, picivel több, mint négy hónapja.

az életem eléggé értelmetlen azóta. ez is csak egy pótcselekvés, amit itt csinálok.

ma kissé kipurcantottam magam... majd talán holnap.

kezdek egyébként kissé kiégni szakmailag-illetve nem, ez nem jó szó, inkább: begyepesedni.

kellene új módokat kitalálnom arra, hogyan taníthatnék jobban...

ehh, L.

maj' holnap.

máris belinkelnék valamit.

szerintem vicces.

igazából nem is az otthonszülésről szól-inkább a szólásszabadságról...

http://tv2.hu/2007-11-06/Kepes_Andras_az_otthonszulesrol/