bősz boszi

érzelmes hangulatba kerültem, persze, talán nem kellett volna megnéznem ezt az érzelmes filmet itt az imént...

mindegy. előtte még voltak értelmes gondolataim, amiket le akartam írni, de asszem kimegyek elszívok egy szál cigit, hátha jobb lesz (nem).

 

...

 

na, visszajöttem. szóval, az újrakezdésen agyalok mostanában. talán most már nem hiábavalóan, mint két-három-négy hónappal ezelőtt.

persze, ii elengedhetetlen lesz hozzá, mert magamat megszeretni muszáj a történtek fényében.

szóval, úgy elképzeltem, milyen is lenne valakinek a kócos fejét simogatni újra. valakinek otthont nyújtani újra, valakit befogadni újra.

csütörtök estefelé jöttem haza, és épp ezen merengtem, mikor az egyik kávéház ablakában megláttam Misit, akivel régebben (számomra) eléggé megalázó kapcsolatba sikerült keveredni. (ez még hosszú évekkel P. előtt volt, mielőtt rájöttem volna, hogy nem elég, ha csak én szeretek egy kapcsolatban.) megálltam egy fél pillanatra, de aztán ráeszméltem, hogy nekem eszem ágában sincs vele semmiféle kapcsolatba kerülni újra. szóval, mondtam magamban egy hatalmas nemet az egészre, és mentem tovább. nem, azt, újra, vele -semmi áron, már nem, hál'istennek.

ahogy lépdeltem tovább hazafelé, éreztem, hogy néhány embernek megakad a szeme rajtam, és ettől hirtelen nagyon Nőnek éreztem magam. olyan nőnek, aki képes megszerezni bárkit. persze, ahogy mentem tovább, ez már egy kicsit erőltetetté vált, tehát nem ájult el tőlem több férfi már aznap...szóval azért bárkit mégsem tudnék meghódítani, de azt, aki majd az utamba kerül, és akivel közünk kell legyen egymáshoz -szóval, azzal érzésem szerint nem lesz gond.

azt is érzem, hogy nem az interneten találok rá, úgyhogy a társkeresőkre nem regisztrálok fel újra. várok, még úgyis kell idő.

 

más.

van bennem olykor egy ellenérzés azzal szemben, amiről tudom, hogy tennem kellene. pl., kellene minden nap autogén tréningeznem, vagy meditálnom. vagy kéne rendszeresen önismereti foglalkozásokra járnom, hogy karban (azaz folyamatos fejlődésben) tartsam magam. kellene továbbképeznem magam, mint pszichológus, mert néha (sokszor) meghaladnak azok a problémák, amikkel hozzám jönnek -tehát kéne járnom valamiféle szupervízióba. kéne foglalkoznom a barátaimmal, legalább visszaírni nekik, ha már dobnak egy emailt.

ezzel szemben mi van? ellenérzés, mindezekkel szemben. egyedül akarok megküzdeni a problémáimmal, ami elég paradox, hiszen a hivatásom arról szólna, hogy másokat veszek rá, ne egyedül próbálják megoldani a problémáikat. magamat valahogy kihúznám ez alól, ami kész szégyen. segítséget kéne kérnem szupervízióban, ehelyett hazardírozok és próba-szerencse alapon (meg a saját innen-onnan összeszedett tapasztalataim alapján) igyekszem segíteni a kölyköknek. szakmai szarvashiba.

aztán -igénylem a magányt, egyedül akarok lenni....és mivel nem tartom a barátaimmal a kapcsolatot, nem is várhatom tőlük, hogy mondjuk kedd este 6-kor találkozzanak velem, mert 5-kor kitaláltam, hogy hiányzik valaki, akivel beszélgethetek.

ellenérzésem van olykor a spirituális dolgaimmal szemben is. kéne végre abbahagyni a húsevést, a kocadohányzást, a rendszertelen életmódot, kellene elkezdeni meditálni -de én nem. lázadok az egész ellen. én még meg akarok hempergőzni egy csomó féle pocsolyában. még nem akarok lemondani a hús örömeiről, egyik örömről sem.

mindez valószínűleg azért van, mert ez az életem arról szól(t, eddig) hogy az energiáimat kiéljem, átalakítsam, finomítsam. ehhez kellenek még a kiélések. én még akarok testi-lelki társa lenni valakinek. még akarok kötődni, gyereket szülni, felnevelni....és még akarok a saját káromon megtanulni mindent.

 

http://utolsonapok.blog.hu/

 

az összes hülye gondolatomat, hogy legjobb lenne meghalni, visszaszívtam.

Mióta P. nincs, azóta tudom, mennyire értékes egy emberi élet.

hat hónap P. nélkül.

most már nem annyira nehéz, mint az elején volt. kezdek belenyugodni az egyedüllétbe, próbálom szeretni magam helyette is. ez egyelőre kontroll nélküli vásárlásban jelenik meg, ma is vettem pl egy nagyon szép kaktuszt. Ilyet:

 

 

 

 

 

 

 

 

a transzlégzés óta úgy érzem, túljutottam egy fordulóponton, most már felfelé kell vigyen az út. ha ritkulnak a bejegyzéseim, az amiatt lesz.

 

a 6 hónap alatt 

-megtanultam túlélni egy totális sokkot

-megértettem, hogy nincsen fájdalom, ami végtelen lenne, még ha annak is tűnik az elején 

-megtanultam meghallani a szívem hangját (intuícióm, és hogy mit akarok igazán)

-megerősödött a hitem abban, hogy vigyáznak rám "odafent"

-megtanultam felvállalni a spirituális tapasztalataimat

-megtanultam hálát érezni azért, amiért én még élhetek

-megtanultam egyedül lenni

-megértettem, mennyire fontos, hogy magamat szeressem, ha másokat is szeretni akarok, ugyanúgy, mint P.

-megtanultam hastáncolni, és élvezni a testem mozgását

-elbúcsúzóban vagyok o.k.-tól, közeledőben ii felé, és ez nem baj

egyelőre ezek a legfontosabbak. nem kevés. hát ezeket tanultam azon a bizonyos "egyetemen", ahova P halála után pár nappal álmomban mentem.

el vagyok kámpicsorodva, pedig tök jó dolgok történtek ma. többek közt tartottam egy marha jó önismereti foglalkozást, szinte szárnyaltam együtt a kölykökkel. jó volt. úgy éreztem, tudtam segíteni az egyik lánynak, aki olyan, mintha a 15 évvel ezelőtti önmagam lenne.

megéltem, hogy erős vagyok, hatalmamban áll segíteni, és meg is teszem, és szárnyalok a boldogságtól, meg a hálától, hogy ilyesmiket tehetek. jó volt.

aztán találkoztam o.k.-val, elmeséltem neki (amit még itt nektek nem), hogy esténként van úgy, hogy félek itthon egyedül. nem sokszor fordul elő, de néha rámjön a szorongás, hogy betörnek hozzám megint, mint januárban. szerinte a szorongás, meg a betörés mint esemény, mindig az "Árnyék"-unkkal kapcsolatos. lehet, nem tudom. (Az Árnyék jungiánus fogalom, a személyiségünk elfojtott, sötét részét jelenti, a hibáinkat, amikkel nem akarunk szembesülni.)

 

aztán kiültem kicsit a Liszt Ferenc térre, elszívtam egy cigit, és közben elmerengtem. éreztem magamban a várakozást, a vágyakozást, amit tegnap-tegnapelőtt is. azt gondoltam, valakinek mellém kéne ülnie, MOST. konkrétan úgy gondoltam, P. utódja kellene, hogy odaüljön... ehelyett egy rigó kezdett el énekelni a lámpavason tőlem nem messze, és az olyan volt, mintha a lelkemből énekelt volna, elcsivitelte a nagyvilágba, a sok-sok süket fül mellett el a messzeségbe, hogy magányos és keresi a párját.

aztán a rigó elrepült, szedelőzködtem én is, s most itthon vagyok, csivitelek kicsit én is a világba a bajomról, hátha jobb lesz.

igazából az keserített el hazafelé jövet, hogy megpróbáltam P.-t magam mellé képzelni, és már nem ment. ugyanaz történik, mint mikor a nagypapámat vesztettem el: egy idő után már nem tudtam felidézni az arcát, a hangját. nem akarom, hogy P.-vel is így legyen. elkeseredtem, hogy nem tudom elképzelni az arcát oldalnézetből, vagy nem úgy, ahogy szeretném. vagy hogy milyen érzés volt mellette ülni.

na, ezektől elszomorodtam.

hiányom van. illetve... inkább egy érzésem -hogy valaminek történnie kell, nemsokára. picit ennek örülök. nemsoká írok ii-nek, csak menjen le ez a gála mostmár. (amúgy elmondanám, hogy tök ügyi vagyok, az összes koreográfia kielégítően jól megy, ha nem lesz nagy filmszakadásom az előadás közben, akkor menni fog. :-)

az osztályommal meg kezdek jóban lenni, mostanában nagyon kis helyesek, ez tetszik. csinálok nekik év végi meglepit, remélem, örülnek majd. :-)

 ma délután nem csinálok semmi különöset, csak pocolok, ezt elhatároztam. nya, megyek, neki is látok rögvest. :-)

puszi.

hmm. ma nem is tudom, hogy vagyok.... mostanság mintha picit több szeretet lenne bennem, de nem akarom elkiabálni. pl. meglocsolom a virágaimat odahaza, ami azért jelentősen növeli a túlélési esélyeiket.... :-)

de most komolyan...
érzem, hogy nem szabad hanyagolni ezt az önszeretet témát, csak most a hastáncgála túlságosan lefoglal. még az autogén tréninget is hanyagolom, ami szintén szégyen. ha a gála lemegy, becsszó felkeresem ii-t, és megkérem, tartson nekem egy rövid eligazítást a témában. :-)

addig is puszi nektek.

pff... hiányérzetem van....olyan szerelmes érzéseim vannak, mint aki vár valamire. érzem a tavaszt, azt hiszem.

hajhh.......húúú......mmmmmmm.....:-) be vagyok zsongva, csak tudnám, mirefel?

a mai álmom is az önérvényesítésről szólt.

a suliban, ahol dolgozom, az igazgató azt mondta nekem, hogy az óráimat jövő évtől más fogja leadni. de ilyen órákat, mint fejlődéslélektan, meg szociálpszichológia, és tudtam, hogy olyan kollégának adja, aki nem végzett pszichológiát. dühös lettem, és igyekeztem lebeszélni, de nem nagyon ment. kétszer is próbálkoztam álmomban. csak a felháborodásra emlékszem már, mert lusti voltam reggel leírni, és amúgy is a hastánc elvette a figyelmemet. (amit most 100%-osan nyomatok, nehéz leállítani magamat róla, pedig sokszor már inkább kéne pihennem.)

ja, a nap káröröme: a hastánctanár lecseszerintette a csajt, aki miatt tegnap dühöngtem, mert már ő is besokallt tőle. jupí. szebb lett volna, ha én teszem meg, még tegnap, mert így most nincs kinek megtépnem a haját.

amúgy meg kezdem magam picit egyedül érezni.

na, mára ennyi.

jóccakát.

 

Henri Viscandi: Meghallgatott imádság

 

Erőt kértem az Úrtól,-

s Ő nehézségeket adott,

melyeken megedződtem.

 

Bölcsességért imádkoztam,-

és problémákat adott,

melyeket megtanultam megoldani.

 

Előmenetelt óhajtottam,-

gondolkozó agyat és testi erőt

kaptam, hogy dolgozzam.

 

Bátorságot kértem,-

és Isten veszélyeket adott,

melyeket legyőztem.

 

Szeretetre vágytam,-

és kaptam az Úrtól bajbajutott

embereket, hogy segítsek rajtuk.

 

Kegyes jóindulat helyett

alkalmat kaptam a jóra.

Semmit nem kaptam, amit kértem

és mindent megkaptam, amire

szükségem volt.

Meghallgatta imádságomat!

 

ma reggel furcsát álmodtam, de egyáltalán nem publikus. mindenesetre rárímelt egy mai napi történésre.

az egyik csajszi a hastáncon elkezdett dirigálni minket, jobban, mint a tánctanár. senkit meg nem hallgatott, elordibálta, szerinte mi-hogy legyen, sőt, vagy kétszer még meg is fogta a vállamat, és arrébbtolt -próbáltam ugyan ellenállni, de nem sikerült. holnap, ha csak egy ujjal is hozzámér, esküszöm lekeverek neki egyet. nem szoktam meg, hogy bábunak nézzenek, akit csak úgy arrébb lehet tolni. ideges lettem, hogy ennyire elsöpörte az akaratomat (akaratunkat) ez a lány. ennél azért jobban meg kell védenem magam....

másik szomorúságom, hogy az előadáson nem az első sorban fogok táncolni, hanem a másodikban. sajnos mások önérvényesítőbbek voltak, mint én. hát, ez van. majd talán legközelebb...pff...

 

juhúúúú!!!! mekkora jó hastáncóránk volt!!! vagy 2 órán át nyomtuk, majd leszakad a derekam, de azért naaagyon jóóóóóóó...

már készülünk a gálára, én is fellépek két számban, jó lesz! :-)

(már ha nem bukok majd orra a népes közönség előtt, persze...)

na, így fogok riszálni:

 

 

 

(majd, egyszer.... :-)

:-)

na, hát akkor megpróbálom hűen visszaadni, mi történt, persze csak annyit, amennyi megosztható belőle.

egész napos program volt, reggel kezdtünk, kicsi ismerkedéssel, bemelegítéssel, ami ilyenkor szokásos. az elején nagyon féltem, ahogy mondtam is előtte, főleg ii-től. de annyira emberi és közvetlen volt, hogy szép lassan megnyugodtam, és arra is rá kellett jöjjek, hogy mint férfi, egész egyszerűen nem jön szóba nálam (csodálkoztam is ezen egyébként, de ilyen szempontból tényleg teljesen hidegen hagyott). ugyanakkor nagyon irigykedtem a párjára, aki szintén ott volt vele -hogy valószínűleg nagyon jól megvannak egymással, vagy valami ilyesmi.

persze kurva sokszor elérzékenyültem, és a csoport többi tagja -számomra meglepően- nagyon együttérző volt velem.

lényeg a lényeg, hogy ii felajánlotta, hogy mielőtt elkezdenénk a transzlégzést, foglalkozik velem egyénileg is egy kicsit. elfogadtam, és pszichodramatikus módszerrel belevitt újra abba a szituációba, ahogyan elvesztettem P.-t. namost aki vett már részt protagonistaként (főszereplőként) pszichodrámán, az sejti, mit éltem meg. aki nem, annak mondom, hogy a végén úgy zokogtam, mint egy gyerek... azon sírtam, amin már annyiszor: hogy P mennyire szeretett, és hogy mennyire hiányzik nekem. szóval, még el sem kezdődött a transzlégzés, de én már teljesen megkészültem.

ezután rövid szünetet tartottunk, ii mondta, hogy pihenjek egy kicsit.

vagy 10 perc regeneráció után elkezdtük csinálni a szapora, mély ki-belégzést. nekem gyakorlatilag az első 15 mp után begörcsöltek a kezeim, majd gyorsan utána a lábaim is, és -nem tudom, pontosan meddig, de mivel az egész 2 órás volt, és annak kábé a feléig ment a gyors zene és légzés, (én meg egy idő után már nem voltam magamnál) így utólag úgy saccolom, hogy fél órát minimálisan merev görcsben voltam. akit ez megijeszt, annak elmondom, hogy a túlzott oxigénbevitellel ez a tünet bármikor kiváltható, és magától rendeződik, ha egy kicsit nem lélegzik az ember, tehát visszaáll a normál O2-CO2 egyensúly a vérben. ha spontán alakul ki ilyen "túllélegzett" állapot, azt pánikrohamnak hívják.

persze a görcs fájdalommal jár. először csak kellemetlen, de tíz perc után már kifejezetten szar. küzdöttem vele, tudtam, hogy az állapottal együtt jár, el kell fogadni és nem szabad abbahagyni a légzést emiatt. persze önmagamat nem tudtam meghazudtolni, olyan kristálytisztán tudatos maradtam, hogy az elkeserítő volt (erről csak annyit, hogy én még mattrészegen, totál beállva is rohadtul tudatos bírok lenni, egyszer pl. szívtam hasist, jóval többet, mint kellett volna, gyalázatos testi állapotba is kerültem tőle (szívdobogás, pulzus vagy 100 fölött, fekve szédülés, hányinger, izzadás és ájulásközeli rosszullét) -de még akkor is annyira kurvára magamnál voltam, és annyira tudtam, mi történik velem, hogy számoltam a perceket, mikor megy ki már végre belőlem a hatás.)

tudtam, hogy ki kell tartanom a görcs ellenére is, amíg el nem veszítem ezt a tudatosságot, másképp nem kapok választ a kérdésemre (hogy miért kellett P-t elveszítenem). zsibbadások álltak be, arcomon, szemeimen is, mintha bekötötték volna a szememet egy kendővel. próbálkoztam megtalálni a helyes légzéstechnikát, ami elég speciális, és próbáltam állni az erős fizikai igénybevételt is.

Szóval lélegeztem tovább, küzdöttem, amíg azt nem éreztem, hogy feladom, nem bírom tovább, de akkor még azért tovább csináltam, egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy kész, ennyi volt, és ha egy fikarcnyi választ sem kapok a kérdésre, ami hónapok óta az életem középpontja, szóval, ha semmi válasz nem jön, akkor is abbahagyom, mert nem bírom tovább.

akkor abbahagytam a légzést, és tudatosan próbáltam ellazítani a kezeimet, lábaimat. meglepett, hogy nem megy. illetve, a jobb oldalam ellazult, és beálltak bizonyos fájások, amik a hétköznapok során fájni szoktak (jobb fülem, jobb szemem), de a bal oldalam egyszerűen fellázadt ellenem. a bal lábam továbbra is görcsben maradt, a bal kezem is önálló életet élt, furcsa volt nagyon, és ismétlem: fájdalmas.

ebből az állapotból azután nem tudom mikor, nem tudom hogyan, de kirepülhettem valahova a sötét világűrbe (into outer space), mert nem emlékszem semmire, kábé olyan öntudatlan voltam, mint mikor nagyon mélyen és álomtalanul alszik az ember (nade kérdem én, ki a fene tud úgy elaludni, hogy épp görcsös fájdalom van a karjaiban és a lábaiban?!)

szóval, arra eszméltem, hogy lassabb zene szól, a többiek is már alig pihegnek, a tagjaim alig mozognak, de amennyire egy ilyen görcs után lehet, nagyjából engedelmeskednek az akaratomnak. lassan mozgatni kezdtem őket, aztán oldalra fordultam, és valahogy azt éreztem, megtisztult a tüdőm és a testem minden sejtje. és megjelent bennem egy nagyon halvány, nagyon enyhe, nagyon finom és távoli érzés: egy nagyon halvány szeretet önmagam iránt. ettől indíttatva szeretettel megsimogattam a saját karomat.

a megbeszélőkörben ii világította meg mindennek az értelmét, és azóta nyugodt vagyok.

megpróbálom jól visszaadni, amit elindított bennem, és amit azóta érzek: P azért volt ennyire fontos számomra, MERT szeretett. az ő szeretetének elvesztése azért volt ekkora törés, mert én az ő szeretetéből "éltem", anélkül, hogy én önmagamat szerettem volna.

egyszerű szavakkal, ez egy szimbiózis volt, ő pótolta a belőlem hiányzó szeretetet önmagam iránt, én pedig végtelenül hálás voltam neki mindezért, és ezt szeretetnek hívtam. nem volt elvárható P-től, hogy az legyen az élete értelme, hogy az én szeretethiányomat pótolja. és nekem is épp ideje volt, hogy abbahagyjam a függést másoktól a szeretethiányos állapotom miatt.

ehh...nem tudom elég jól kifejezni. szóval, nekem az a dolgom, és ez az az irány, ami felé EL KELL INDULJAK, hogy először meg kell tanulnom önmagamat szeretni, méghozzá legalább olyan erősen, ahogy P tenné -és ha ez sikerül, akkor talán, egyszer, sikerül majd másokat is önzetlenül szeretnem.

P. pedig -bár szavakkal ki nem fejezhető, mekkora szolgálat volt ez a részéről... nem szánhatott többet az energiájából énrám, mert a saját fejlődését akadályozta volna vele. és mivel minderre totálisan vakok és süketek voltunk mindketten, és mivel totálisan képtelenek lettünk volna ezt az állapotot magunktól megszüntetni -azaz senki és semmi nem tudott volna minket lebeszélni egymásról -ezért hát maradt a halál, mint végső eszköz a sors kezében. én csak azt remélem nagyon erősen, hogy egyszer még lesz arra alkalmam, hogy megháláljam P.-nek, amit értem tett.

 

 hát, nem tudom, érthető-e.

 

szóval, bár először úgy tűnt, nem fogok választ kapni a kérdésemre, a végére kiderült, hogy nem csak a miértre kaptam választ, hanem kaptam egy útmutatást is, hogy merre menjek, na meg egy kicsi löketet is, hogy legyen erőm elindulni. mialatt öntudatlanul keringtem valahol -ki tudja hol- elültették bennem az önmagam iránt való szeretet picike magját, amire mostantól nagyon kell vigyáznom, hogy szép, erőteljes növénykévé fejlődjön, és utána, még tovább erősödve már másoknak is gyümölcsöket hozzon majd.

 

ii pedig kurva jó esélyekkel pályázik nálam a lelki vezetői szerepre.

 

hát, dióhéjban. :-)

 

tegnap megvolt a transzlégzés. kell várnom, hogy ülepedjék még, meg pici időm és nyugtom legyen, és írok róla.

elöljáróban, csak hogy felcsigázzalak benneteket: változások vannak, ahogy azt az álmom előre jelezte.

puszik nektek addig is.

?!

mi a jó ég volt itt pénteken? 28 látogatóm volt, amikor egyébként átlagban 4-5 szok lenni, abból is kettő én vagyok szerintem. na mind1.

 

fontosat álmodtam ma.

 

a publikus rész belőle:

motorozok egy napsütéses, dimbes-dombos tájon. meglátok az út mentén két motoros-gyakorlópálya-szerűséget. mind a kettőn megyek egy pár kört. közben csodálkozom, hogy amikor felfelé megyek egy dombon, akkor hiába csavarom fel a motort nagyobb sebességre, nem megy gyorsabban, szóval, meglep, hogy a lejtőn felfelé lassabban haladok. arra gondolok, ha P. élne, megkérdezhetném tőle, miért van ez.

aztán visszafelé motorozok, és letérve az útról egy mezőn haladok keresztül, ami mocsárrá válik, és én már nem is motorozok, hanem biciklizek, illetve tolom a biciklit. elmegyek egy fiatal férfi mellett, aki nem vesz rólam tudomást, bár azt hiszem ott él a mocsárban, vagy talán horgászik. tolom a mocsárban a biciklit, aztán látom, nem megy, és ugyanazon a nyomvonalon visszatolom egy szárazabb sziget felé. ott van két gyerek, az egyik szól nekem, hogy vigyázzak, mert már most is olyan gyorsan jöttem, felzavarom vele a mocsár lidércét. lelassítom a mozdulataimat, remélve, hogy nem zavarom fel, de a gyerek szerint már késő. megállok, és elkezdek süllyedni lefelé. a víz alá kerülve körbenézek, és felkavarodott, opálos vizet látok magam körül, látom, hogy a napsütés megvilágítja, ahogy száll a lebegő iszap körülöttem. azt is észlelem, hogy nem kell visszatartanom a lélegzetemet, mert be tudom "lélegezni" a vizet, nem fulladok meg. a biciklim nálam van, meg egy nagy körző, és a gyerek azt mondja, hogy ha nyugton maradok, a lidérc megmutatja, merre van az út. mozdulatlanul várok, és pár pillanaton belül a körző (vagy szextáns), mint ha iránytű lenne, beáll határozottan egy irányba. elindulok biciklistül arra, nagyon lassan megyek, és azon gondolkozom, hogy vigyáznom kell, ne gyorsítsak fel, a Lidérc miatt.

 

érdekes álom. a két kitérő: talán az autogén tréning és a hastánc. hogy csodálkozom, hogy felfelé lassabban megyek: ez valós eseményen alapul, IRL is mindig csodálkoztam, mikor P autóját vezettem, hogy fölfelé menet lassabban megy. ez jellemző rám, egyébként. nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy van, ami nehezebben megy, és nem lehet ilyenkor elvárni magamtól, hogy ugyanúgy teljesítsek, mint máskor. hogy vannak nehezebb időszakok az életemben, amikor lassabban haladok, mint normál esetben tenném. a mostani egy ilyen időszak. szeretnék már a domb tetején tartani, de sajnos még mindig itt izzadok valahol a közepénél. a fiatal férfi....talán ii lesz, nem tudom.

és most jön a lényeg. azt hiszem, ez az álom útmutatás arra nézve, mit csináljak majd a transzlégzésen. megállni, nem megijedni, hogy megfulladok, rájönni, hogy lehet létezni abban a másik tudatállapotban, és körbenézni. és ha megállok, és nem vonom el a figyelmem egyéb dolgokkal (olvasás, filmnézés, egyéb unaloműző dolgok), és merek "lélegezni" odaát, akkor megjön az, amire már nagyon várok: hogy merre is induljak tovább.

 

úgy is fogalmazhatnám, hogy végre megtudom, mi a faszér' történt az, ami történt velem. dühös vagyok a sorsra, még mindig, amiért elvette tőlem a boldogságot, na meg a boldogságnak az esélyét is, bizonytalan határidőig.

...

régebben olvastam, hogy van olyan, hogy spirituális krízis. két okból kerülhet valaki ilyenbe: egyszer akkor, amikor mindene megvan az életben, mégsem tud elégedett lenni, unatkozik, és rájön, hogy van az életnek egy spirituális valósága, és hogy ez az, ami hiányzott neki;

a másik, mikor már rég tisztában van ezzel a spirituális valósággal, és elérkezik az idő, amikor választania kell, hogy hova helyezi a hangsúlyt: a hétköznapi életére, vagy a szellemi-spirituális életére. ez a fogadalomtétel előtt őrlődő szerzetes vagy apáca problematikája, akinek választania kell: a világi élet, vagy a szerzetesrend?

A Krisztus utolsó megkísértése c. film is sok szempontból ide sorolható, amennyiben mutatja Krisztus őrlődését és küzdelmét azzal, hogy elfogadja a saját hivatását.

namost az első alól én kiesek, mert nekem eszem ágában sem volt megunni azt a fajta boldogságot P-vel. de ha kiderül, hogy azért vesztettem el őt, mert őhelyette a spiritualitás felé kéne fordítanom a vitorlát, irtó dühös leszek, ezt előre mondom.

egyébként is morcos hangulatban vagyok, amiért megfosztottak a P-vel közös jövőtől. ma épp hallottam, hogy egy apuka hívja a kisfiát, akinek pont az volt a neve (ritka manapság), mint amit mi is adtunk volna a leendő gyerekünknek. majdnem elsírtam magam, a kurva életbe.

 

most előreláthatólag pár nap szünet lesz, mert hétvégére megyek le P anyukáját meglátogatni. (meg P-t, ki a temetőbe.)

na, készüljetek fel drágáim, mert ez meredek lesz. (meg hosszú)

 

először is fogalommagyarázat következik, (amit pofátlanul lopni fogok most másoktól)pszichológiában kevésbé jártas kóbor olvasóim részére:

A jungi szinkronicitás (történések véletlenszerű egybeesése) a véletleneket úgy ismeri, mint amelyek követhető rendszert mutatnak, segítenek megérteni, mi lesz számunkra a követendő út.  (magyarul: "nincsenek véletlenek", és olykor, bizonyos történések ismételten megjelennek az ember életében, amik fel akarják hívni a figyelmét arra, hogy merre kell(ene) tovább mennie.)

A transzlégzés egy intenzív terápiás és meditációs módszer, mely a módosult tudatállapot mélyebb lehetőségeit használja ki. Egy transztechnika, melyet a nyugati pszichoterápiás világban alakított ki Stanislav Grof, az 1970-es években, és azóta biztonságosan alkalmazzák szerte a világon. A transzlégzés célja, hogy mélyebb önmagunkat elérjük vele, s rálássunk, hogy milyen személyes elakadások választanak el minket attól. A légzés hatására a merev én falai fellazulnak, és a lélek képlékennyé válik a mélyebb valóságaink élő megtapasztalására.

 

---

 

Ami miatt erre a kis bevezetőre szükség volt... Valamikor nagyon rég, mikor a szakdolgozatomat írtam, o.k., az all-time-példaképem ajánlott egy szakdolgozatot, hogy forrásként használjam fel az enyémhez. aki írta ezt a szakdolgozatot -nevezzük ii-nek, mint 'ismerős idegen'- kicsit felpiszkálta a fantáziámat, mert fiú volt, tőlem csak pár évvel idősebb, és érdeklődési körünk eléggé fedte egymást. aztán úgy döntöttem, bizonyára valami ronda kapafogú szemüveges tarisznyásbölcsész, úgyhogy valószínűleg kár lenne a gőzért felvenni a kapcsolatot vele. ennyiben maradtam.

rá pár évre Kapolcson jártam, és stoppoltam. aki felvett, egy nagyon aranyos nőci volt, kérdezte, mivel foglalkozom, mondom pszichológiával, erre ő lelkendezve előadta, hogy van neki egy fia, ii, aki szintén, és hogy nagyon tehetséges, légzésmeditációkat tart. most már ködös az emlék, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tényleg az anyukájával találkoztam, lehet, hogy a nagynénje/keresztanyja/stb. volt, de hogy nőrokon, az biztos. nagyon biztatott, menjek el ii valamelyik csoportjára, mert nagyon megéri. megadta a honlapja címét is. akkor utána nézgelődtem egy kicsit a honlapján, és képek alapján beigazolódtak a sejtelmeim -na nem a tarisznyára-kapafogra vonatkozóan, de a lényeg, hogy a külseje nem volt bejövős, úgyhogy újfent hanyagoltam a dolgot.

időközben sokszor találkoztam emberekkel, akik transzlégzésről meséltek nekem, de sosem volt merszem kipróbálni. valahogy féltem/félek az egésztől, ne kérdezzétek, miért. de azért nyugodni sem hagyott a dolog, mert minden ilyen beszámolót feszült figyelemmel és néma irigykedéssel hallgattam.

aztán mostanában, autogén tréningen újfent elhangzott, hogy lehet a tréning mellett kiegészítésképpen transzlégzést kipróbálni. kérdeztük a vezetőt, kiket ajánlana, kihez menjünk. ugye nem kell mondanom, kit ajánlott nekünk. ii, természetesen. (namost, hogy értsétek: transzlégzést fű-fa-virág tart Magyarországon, tehát nem azért hangzott el az ő neve, mert ő volna az egyetlen.)

hát jó, ezt eltettem magamnak, hogy igen-igen, MAAAJD, egyszer, ha összeszedtem rá a bátorságom, meg ha túl vagyok ezen a gyászon, na majd akkor.

aztán tegnapelőtt megyek hastáncra, korábban érkezem, mint a többiek, elkezdünk beszélgetni a tánctanárommal, kérdezi, mivel foglalkozom, mondom pszichológia (kell-e folytatnom?) mondja, hogy az tök jó, ő is foglalkozott vele, kérdem hol, mondja, magánúton, fizetős tanfolyamon, kérdem kinél, ii, hát persze.

ilyen nincs, gondoltam, oké, ha hazaértem, fellépek a honlapjára megint, körbenézek, van-e valami újdonság. aztán este mégsem néztem meg, valami egyéb dolog lekötött, el is feledkeztem róla.

aztán másnap reggel nyitom meg az emailjeimet.... az ELSŐ email, amit megnyitottam, nem viccelek, az első, egy egyesület programtájékoztatója volt, amiből egyenesen ugrott neki a szememnek ii neve, hogy hamarosan transzlégzés csoportot tart.

faszombamár, mondom, talán tényleg el kéne mennem?! na, akkor felléptem a honlapjára, elkezdtem ott körbenézegetni, olvasgatni, nagyon sok érdekes -és hasznos- dolgot megtudtam, ami egy kicsit vissza is terelt a spiritualitás felé. ő ugyanis nagyon elkötelezett, és ezt számomra meglepően higgadtan, ugyanakkor megalkuvástól mentesen képviseli. őt olvasgatva elgondolkodtam azon, hogy vajon nem azért vesztettem-e el P-t, mert -mivel ő nem nagyon hitt az efféle dolgokban, megriasztották őt, és védekezésképp inkább igyekezett nevetségesnek gondolni ezeket -szóval, hogy nem azért választottak-e el P-től, mert neki köszönhetően kezdtem én is eltávolodni a spiritualitástól, és a nagy boldogságban hanyagoltam a kapcsolatot a mélyebb önmagammal is. a három év alatt vagy két naplóbejegyzést írtam, össz-vissz. (nnna, most bezzeg bepótolom...)

mindezeket végiggondolva, arra jutottam, hogy talán ezt "kellett" megtudnom ii-től, ezért érkezett ez a bazisok szinkronicitás. kicsit gondolkoztam a transzlégzésen, hogy elmenjek-e, de épp más program volt betervezve aznapra, úgyhogy elvetettem az ötletet, erőltetésnek éreztem.

na, errefel skype-on hív az egyik barátném, aki csak sorozatos véletlenek miatt tudott felhívni szintén, ezekre most nem térek ki, de higyjétek el, az se volt egyszerű... nyavalygok neki, hogy nincs értelme az életemnek, meg hasonlók, kábé amit olvashattatok itt az utóbbi napokban. aztán kibököm, hogy mennyi szinkronicitás történt velem, ii, transzlégzés és hasonlók. nem cirkalmazom tovább. elkezdett lelkendezni, hogy mindenképp menjek, ő is volt már, és neki nagyon jó volt.

meggyőzött. úgyhogy menni fogok - bár nagyon fosok, a transzlégzéstől is, meg ii-től is -de nem merek most már többször nemet mondani egyikre sem.

ii-től egyébként jobban félek, mint a légzéstől. naná hogy az jár a fejemben, mit jelent ez az egész, mit jelent ő az én számomra, lehet-e köztünk valami, vagy egész más miatt dörgöli az élet újból és újból az ő nevét az orrom alá... nem tudom. szorongás van bennem. azt hiszem egyébként, hogy van már neki párja. meg azt is gondolom, hogy ennyi tökéletességet (a külsőt azóta már megtanultam hátrébb sorolni), amilyennek ii a honlap alapján tűnik, nehezen tudnék elviselni hosszú távon.
az is lehet, hogy azért kerül az életembe, hogy valóban útmutatást adjon. azok a dolgok, amiket olvastam tőle, inspirálólag hatottak rám.

o.k.-ról futott át nem olyan rég a gondolat a fejemben, hogy mintha kezdene egyre kevesebbet jelenteni, mint vezérlő csillag. lehet, hogy ii lenne a következő... o.k. nyomdokain gyakorlatilag 7 éve járok, na nem mintha az objektív idő olyan marha sokat számítana.

aztán azon is gondolkodom, hogy lehet, hogy a következő párkapcsolatom, ha lesz, egy valódi párkapcsolat kell legyen olyan szempontból, hogy az énem teljességével szeretnék benne részt venni. talán elviselnék egy kicsivel kevesebb biztonságot, mint amennyi P-vel volt. az a baj velünk, "tudatos" emberekkel, hogy marha veszélyesek tudunk lenni. egy pillanat leforgása alatt bekattanhat, hogy 'ez már nem az én utam' -mint ahogy érzem o.k.-val is -és akkor könyörtelenül váltunk. P-vel az együttélést valóban az életünk végéig terveztük, és ha rajtunk múlik, úgy is lett volna.

szóval, P után már nem fogok kiegyezni csak úgy, akárkivel. egy hozzám hasonlóan "tudatos" társ kell, aki mellett lehet, hogy nem érzem majd magam olyan biztonságban....-nade, ha jobban belegondolok, P és az én esetem a legnagyobb bizonyíték rá, hogy biztonság nincs a földön.

ahogy láttam, ii és a párja egy ilyen "tudatos" pár. marhára irigylem őket, ii-t külön, amiért valóban hozzáértő terapeutának tűnik, és őket kettejüket, mint párt úgyszintén. lehet, hogy ez az irigység mutatja, merre szeretnék tovább menni. ha irigy vagy, használd az irigység energiáját arra, hogy megszerezd, amire a másikat látva vágysz. szeretnék ilyen hozzáértő lenni, és szeretnék ilyen tudatos párkapcsolatban élni.

lehet, hogy ii-t és a párját ezért kell látnom majd, hogy legyen előttem egy példa, ami bizonyítja, hogy igenis van ilyen.

eddig mindig azt gondoltam, hogy pszichológusból egy párkapcsolatban egy is bőven sok... most lehet, hogy kipróbálnám, mégis milyen egy hozzám hasonlóval lenni. mert P., minden szeretetem, tiszteletem és hálám mellett, nem volt egy kimondottan "tudatos" lény. mindig szerette a maguk egyszerűségében látni a dolgokat. nagyon sokat adott a világnak a vidámságával és önzetlenségével, de a spiritualitástól, az őszinte introspekciótól ódzkodott. én pedig nem képviseltem ezt túl határozottan vele szemben, bár egész életem és minden tapasztalatom bizonyíték volt rá. nem voltam eléggé önmagam, és egy félreértelmezett elfogadás szellemében nem képviseltem eléggé vele szemben azt, ami vagyok: EGY TUDATOS, OLYKOR VALÓBAN BŐSZ BOSZORKÁNY.

 

hát, kedveseim, ha ezt eddig mind el bírtátok olvasni, akkor nyugodtan veregessétek vállon magatokat a nevemben, mert ritka empatikus lény kell, hogy legyetek. :-)

 

http://index.hu/politika/bulvar/fojt080506/

na, ettől leszek ideges. tanítsa az ilyennek a kölykét az, akinek hat anyja van, komolyan mondom.

Hiller létrehozott az ügyre valami bizottságot, ami nagy bölcsen úgy döntött, nem olyan mértékű a probléma, hogy ez drasztikus beavatkozást igényelne.

beküldeném őket egy hétre akár csak a mi sulinkba, bár van a mienknél sokkal rosszabb, áldom is a sorsom, hogy nálunk még nem került tettlegességre sor tanár-diák között, mert diák-diák között már nem egyszer volt.

ma nagyon sokat gondolkodtam, mi lehet az életem értelme.

mielőtt P elment, annyira "tudtam" mit akarok az élettől. megtanulni alkalmazkodva együttélni, szeretni, gyerekeket szülni P-nek, szeretni őket, és rengeteget tanulni tőlük, miközben neveljük fel őket.

most?

ma délelőtt eléggé lent voltam, megint arról fantáziáltam, milyen jó lenne, ha mondjuk egy hónap múlva kiderülne, gyógyíthatatlan beteg vagyok, mondjuk rákos, mint a nagypapám volt, elbúcsúzni mindenkitől, aztán P után menni. egyébként ez is csak egy kibúvó, mert öngyilkos én nem leszek. ugyanakkor tisztességtelen kibúvó, ezt be kell ismerjem, mert az ember a betegségeit is tudja irányítani. végső soron az öngyilkosság egy formája ez is, csak mégsem. fene tudja. persze, ha a sors azt akarja /akarná, hogy menjek utána, akkor majd megoldódik ez is. csak én irtózom az erőszakos haláltól, sem balesetben, sem más kezétől, sem a magamétól nem szeretnék meghalni. P is megérezte, hogy ő hogy fog meghalni. én azt érzem, betegségben. csak azt nem tudom, mikor.

jól van, befejeztem ezt a témát.

ezek után délután azon gondolkoztam, hogy végső soron azért akarok én meghalni, mert nem látom a további értelmét az életemnek. értelem nélkül pedig marha nehéz ám élni.

aztán azon gondolkoztam, mi dolgom lehet még itt. mert semmi vágyat nem érzek momentán magamban a továbbélésre, és ha életvágy nincs, élet sincs (legalábbis a buddhizmus szerint). de aztán leesett, hogy azért én még elég távol állok a nirvánától, amit -ha jól értelmezem- ők egy vágynélküli, megvilágosodott, paradox állapotnak gondolnak, amikor az egyén visszatér a nagy egészbe. NA ettől állok én még nagyon távol. az ember azért él a földön, hogy fejlődjön, s nekem még van fejlődnivalóm. csak a vágyat nem érzem magamban a fejlődésre, pedig régen ez nagyon fűtött. mondhatnám, hogy szinte csak ez fűtött.

az, hogy itt vagyok, jelzi, hogy talán még mindig dolgom van itt, és talán nekem is van beleszólásom abba, hogy mi történjék velem. de én nem tudom. valahogy kívülről várom az útmutatást. pedig valószínűbb, hogy belülről kellene megjelennie egy célnak, amivel azonosulni tudok. ha azt nézem, két dologért jöttem: hogy fejlődjek, és hogy segítsek másoknak. és jöttem ezért a három évért P-vel, amiért önmagában érdemes volt megszületni és kibírni azt a sok szart, ami mögöttem volt, meg azt a sok szart, amit azóta élek meg, mióta elvesztettem.

a segítés és fejlődés fontos célok voltak, de most nem tudok kellőképpen azonosulni velük. legalábbis nem úgy, mint ahogy régen azonosultam. mondhatni, "rutinból" segítek, és "rutinból" fejlődök, mert megszoktam már, hogy így működök -de nincs ott minden energiám ezek mögött. mondjuk úgy, kb 30% van ott, a többi nem tudom, hol van.

pedig lenne fejlődnivalóm még. az önzőségem, a szeretetre való képességem, a kommunikációm, az önmagamért való kiállás, a tisztességességem, a testem megismerése -ezek mind-mind fejlesztésre szorulnak. csak az akaratom hiányzik hozzá, valamerre eltűnt félúton.

ha a reinkarnációt komolyan gondolom, akkor most hiába választanám a halált ---az ember honnan vesz akaratot a továbblépéshez, ha elfogyott neki??? nem hiszem, hogy a köztes létben -ha van ilyen- az ember kap akaratot a folytatáshoz.... ehh, nem tudok én ezekről semmit, feleslegesen okoskodom itt. az is lehet, hogy pokol van, meg mennyország, és ha az ellenőrzőmben több lesz a piros pont, mint a fekete, akkor felmegyek a mennybe, és onnantól semmire sem lesz gondom.

csak ezzel nem tudok azonosulni, sajnos.

úgyhogy 42, egyelőre.

 

"Elkövetkeznek majd napok, mikor a föld lakóit hatalmas rémület rázza meg.

Az Igazság területe rejtve marad, s a hit országa nem hajt gyümölcsöt.

Az igazságtalanság megsokasodik, még jobban, mint ahogyan ma látod, s mint amelyről valaha is hallottál. Az ország azonban, amelyet ma uralkodni látsz, úttalan, elhagyott pusztaság lesz akkor. Ha a Legmagasabb engedi, hogy élj, látni fogod a hármas idők után a káoszt.

A nap hirtelen beragyogja az éjszakát. S a hold a nappalt. A fákról vér csepeg majd, s a kövek kiáltoznak. A népek lázadozni fognak, s a dolgokból nem látszik kiút.

És uralomra kerül az, akit a föld lakói nem várnak. (Az Antikrisztus.) ... A madarak elvándorolnak. Sodom tengere halakat vet ki magából, és az éjszaka olyan hangon üvölt, amelyet sokan nem értenek, de mindenki meghall.

Sok helyen feltárulnak a szakadékok, s hosszú időre előtör a tűz.

A vadállatok elhagyják rejtekeiket. Asszonyok szörnyeket szülnek. Az édesvízbe sós vegyül. Barátok hirtelen ellenséggé lesznek.

Az értelem elrejtőzik. A bölcsesség sírjába menekül; sokan keresik és nem találják Őt."

*** 

/épp a Vörös Oroszlánt olvasom Szepes Máriától -vagy huszadjára most már, nem bírok betelni vele, időről időre újra kell olvasnom. azon gondolkoztam -már régebb óta- hátha P ezért halt meg. mert neki már nem kell megélnie mindazt, ami elkövetkezik a jövőben./

a jövőképem egyébként a depresszió nélkül is elég sötét volt mindig, de kinek nem az? valamelyik héten a gyerekeknek azt a feladatot adtam, hogy találjanak ki egy jelenetet, ami a jövőben játszódik. hajléktalanokat mutattak be, akik éheznek, és összemarakodnak a kikukázott kaján.

ez szerintem azért nagyon más, mint amit akár csak 50 évvel ezelőtt gondoltak az emberek a jövőről. mindenki érzi és tudja, hogy alkonyati fényben élünk, a vesztünkbe rohanunk, és nem is olyan sokára beköszönt az éjszaka. addig viszont úgy teszünk, mintha nem így lenne, játszunk, néha rápillantunk a leáldozóban lévő napra és komolytalanul összevihogunk egymás közt -és nem teszünk semmit ellene.

ha így lesz, örülni fogok, hogy P mindettől megmenekült. bár ki tudja. én hiszek a reinkarnációban. lehet, hogy valahol Angliában egy gyönyörű szép kék szemű, komoly fiúcska várja majd a sötét jövőt, ugyanúgy, ahogy én itt.

 

semmi különös, csak hiányzik.

ma azt éreztem, hogy bennem van egy nagy rakás szeretet, amit nem tudok senkinek sem adni.

a kezemben benne van a simogatás, a karomban az ölelés...és nem részletezem, mely testrészemben mi van még, mert nem akarok itt most frivol lenni.

azt hiszem, MAJD, egyszer, nagyon sokat fogok tudni adni egy srácnak, mert adnivalóban nincs hiány -csak odáig még el is kell valahogy jutni.... ehhh...... :-/

sokára lesz az még.... ma sem oldom meg ezt a problémát, helyette megyek aludni.

kezdek túl sokat gondolni rá...

mindenről ő jut az eszembe. nem jó ez így. nem akarok belesüppedni a depresszióba. illetve ez a kívánalom már késő, mert benne vagyok. csak úgy érzem, lassan el kellene kezdeni kifelé evickélni.

tegnap (is) akkorát bőgtem, mint egy ház. de tegnap úgy éreztem, belefáradtam. úgy éreztem, feladom, kész, lesz ami lesz. lefeküdtem az ágyba, magamhoz öleltem a pólóját, meg a sapiját, ami olyan jól állt neki, és elaludtam. nem volt sem erőm, sem energiám -akár időleges, csak a tegnapi napra szóló - megoldást találni a helyzetre.

kilátástalanság, letargia. ez van ma.

felerősíti a dolgot, hogy ma megmutattam anyáéknak, mit tudok hastáncolni, nagypapám is ott volt, nagyon tetszett nekik, meg minden. csak aztán fél füllel hallottam, hogy anya mondja, hogy "legalább valamivel lefoglalja magát" -amivel kapcsolatban tudom, hogy igaza van, csak rossz volt hallani, hogy ez kívülről is ennyire látszik. tudom, hogy aggódnak értem, persze...és valószínűsítem, hogy a hátam mögött értékelgetik a dolgaimat az alapján, hogy mennyiben segítenek nekem túljutni P.-n.  csak nekem rosszul esik ... de nem tudom, hogy mi. azt hiszem, csak el vagyok keseredve én is, és kilátástalannak érzem az egészet, és azt hiszem, egyet is kell értsek velük, mert joggal aggódnak értem.

ma összeszereltük P biciklijét. nagyon féltette, nem is engedte, hogy kipróbáljam, úgyhogy ma ültem rajta először. nagyon jó bicaj. ő építette, és mivel mindennel csak akkor volt elégedett, ha tökéletesre sikerült, hát bizton állíthatom, hogy azon felül, amit most maszatoltunk rajta, a bicaj valóban tökéletes. amikor tekertem rajta hazafelé, kicsit olyan volt, mintha vele lettem volna. a bicaj maga olyan, mint ő volt. csak nem fogom merni használni, nehogy ellopják...

ha most látott hazafelé jönni, azt hiszem azt gondolta, jó, hogy ilyen jól megcsinálta ezt a biciklit az ő kis manócskájának. aki persze akkorát bőgött hazafelé, mint egy ház. és aki sokkal boldogabb lenne a kurva bicaj nélkül, csak a párja mellette lenne.

 

***

ma takarítottam is. poroltam a párnákat, és beléjük püföltem az elkeseredésemet amiért P-t elvették tőlem. kurva sors. gyűlölöm. miért pont nekem kellett ezt megélni? na és ha kurva jól megtanulok egyedül lenni, az mire lesz nekem jó? és akkor mi van? semmi kedvem tovább csinálni ezt a mókuskereket. kezdem megérteni a buddhistákat, hogy ki akarnak szállni ebből a körforgásból. kurvára nincs kedvem fejlődni. ILYEN ÁRON NEM, HOGY ELVESZIK TŐLEM AZT, AKI A LEGKEDVESEBB, ÉS AKI ANNYIRA ÉRTÉKES EMBER VOLT, ÉS ANNYI MINDENT TUDOTT, ÉS ANNYIT TUDOTT ADNI......EGY JÓ EMBERT ELVESZNEK, MIKÖZBEN ANNYI ÖNZŐ, BECSTELEN, LELKIISMERETLEN PATKÁNY ÉLI VILÁGÁT....NEM IGAZSÁG!!!!

***