bősz boszi

na és két kellemetlenebb téma, csak hogy el ne feledjem:

-nincs teljes összhang köztem és az osztályom között, bár talán azért azt kijelenthetem, hogy nem utálnak...azon gondolkoztam, mi ennek az oka. a számtalan hiba mellett persze, amit kezdő osztályfőnökként elkövettem az elején, most azt hiszem az a legfőbb baj, hogy élvezem, hogy "hatalmam" van felettük. illetve, ez a hatalom csak látszólagos, de mégis. óriási buzgalommal hozom-viszem a híreket, ügyintézek, szervezem-fegyelmezem őket, de azért, mert ebben mindben benne van az, hogy én vagyok az, aki kontrollál. abba kéne fejezni. az összes többi osztályban, akiket még tanítok, és akikkel nincsen semmi baj, ezt az egyet nem csinálom. működik is. a saját osztályommal meg csak döcög.

pff. sose vetkezem le az egoizmusomat.

...

-a másik: kicsit továbbvive ezt a veszteség-dolgot... mikor apám otthagyott minket, lett egy nevelőapám. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele. a nevelőapám meghalt -már sosem fogok tudni mindezért bocsánatot kérni, vagy feloldozást nyerni.

ugyanígy, és pont E.-ről jutott eszembe, hogy ő az első évben osztályfőnökünk volt. aztán más lett helyette. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele is.

múlt évben volt egy lány az osztályomban, aki végigjátszotta velem ugyanezt, csak most én voltam a szenvedő alany, mint új osztályfőnök. nagyon megkínzott az a csaj, ellenem fordította az osztályt, rámvágta az ajtót, lekurvázott - de ennek köszönhetően megértettem, mit tettem én a nevelőapámmal (és később az osztályfőnökömmel.)

a 10ezer dolláros kérdés most az, hogy itt vagyok, elveszítettem a párom, akit imádtam, és aki minden tekintetben megfelelt nekem, illettünk egymáshoz, harmónia, szerelem, alkalmazkodás, végtelen hülyülések, vidámság -az élet teljessége...

nem lesz könnyű dolga annak a szerencsétlennek, aki majd utána jön -már előre sajnálom szegényt.

persze mindez azért volt, mert sose tudtam elfogadni a veszteséget. sose tudtam megbékülni vele, és másokon töltöttem ki a haragomat emiatt.

mondjuk az a része nem rossz mindennek, hogy megtaláltam a harag csíráját bennem. o.k., az all-time-példaképem mindig is gyanakodva figyelt, mikor kerestem, kerestem a haragot önmagamban, és nem találtam. hát itt van, megvan, nem veszett el.

még ennél is tovább menve...belegondoltam, mikor voltam én annyira haragos, mint ez a lány, aki lekurvázott. 1000%, hogy ilyet utoljára csak a nevelőapámmal éltem meg, amikor még vele éltünk. 15 éve, kb. Emlékszem magamra, hogy bizony ki tudtam én is vetkőzni önmagamból. ordítottam, lökdösődtem, ütöttem, és elmondtam mindennek....mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban az időben szolgáltatott már rá okot is. de az elején tényleg a legjobb szándékkal közeledett felém, és én voltam az, aki undok maradt, akit semmivel nem lehetett megvesztegetni.

olyan különös. most úgy tűnik, az ember életében minden, ami történik, amire csak vissza tud emlékezni, egy rejtelmes nagy puzzle része, és ezek a részek összeillenek, főleg ha már tudjuk bizonyos távlatból szemlélni.

nem akarok még egyszer olyan dühös lenni, mint akkor voltam.

ettől eltekintve, ma jó napom volt.

ez lehet hosszú lesz, előre bocs.

délelőtt az osztályommal voltam, patakpartot takarítottunk, és marha jól érezték magukat, nekem legalábbis úgy tűnt. tök lelkesek voltak, meg ökörködtek sokat, öröm volt nézni. és főleg öröm volt látni, hogy sikerült őket egy hasznos és önzetlen cél érdekében mozgósítani. (jó, a 'mozgósítani' szó erős túlzás, azt mondtam nekik, hogy csak orvosi igazolást fogadok el a hiányzásról, egyébként meg igazolatlan -na, ez megtette a hatását.) jól éreztem magam, bár nem kis szervezőmunkát igényelt a dolog. :-)

aztán találkoztam egy régi-régi barátnőmmel, néha sikerül összefutnunk. ő mondta, hogy próbáljak meg csak úgy létezni. "Just be."

aztán hazajöttem, és a csak létezés jegyében elszívtam egy szál cigit a teraszon.

majd ácsorogtam kicsit a páromról és rólam készült fénykép előtt, és pityeregtem egy sort.

nézegettem a könyveimet, megakadt a szemem Závada Pál Milotáján, gondoltam, el kéne olvasni, passzolna az életérzésemhez. aztán belegondoltam. NEM. azt most kifejezetten nem kéne elolvasnom.

majd megtaláltam egy régi-régi levelet, a legkedvesebb tanáromtól...

angoltanárom volt, középiskolában, rajongtam érte. mindig is hozzá akartam hasonlítani, mert valamit nagyon jól csinált. nem annyira a módszere volt jó, mert emlékszem, így utólag visszatekintve, mennyire dögunalmas tudott lenni vele egy nyelvtanóra, órák hosszat csak olvastuk fel a példamondatokat, amikbe bele kellett tenni helyes igeidőben az igét. és mégsem volt unalmas, számomra legalábbis. el akartam nyerni az elismerését, ezért minden mondat fontossá vált számomra.

namost ő, akit nevezzünk E.-nek, nem sokkal azután, hogy elballagtunk, elveszítette a párját, D.-t, akit szintén nagyon szerettünk, és ő is a tanárunk volt.

persze rengetegen ott voltunk a temetésén, és utána én írtam egy levelet E.-nek. nem tudom már, miféle hülyeségeket hordtam neki össze benne, 20 éves fejjel beleírtam mindazt, amiről úgy gondoltam, segíthet neki. nem számítottam rá, hogy válaszol, de megtette. Bemásolom ide a levelét.

My Dear B.! (a becenevem)

Thank You for your very kind letter. I have to apologise on two accounts, one is that I am writing to you in English, but that's how words come to me anyway, the other, that I am typing but my handwriting at the moment leaves somewhat to be desired, to say the least.

As far as D. is concerned, he is with me, inside me and he is here to stay as much as he can. Don't be afraid, I let him go, as much as he could and I allowed... I am not sure, but I think Dostoevsky said that suffering clears the soul, well at the moment I guess I have the clearest soul in the vicinity.

As far as the healing effect of time is concerned, that is a piece of nonsense. Time as it is, is an irrelevant thing, although we are all worried about it. /minden mi él egyaránt soká él, a százados fa, s az egynapos rovar.../ Time does not have the healing quality that is attributed to it...It may make open wounds to scars. But that is all to it. Yet you are right that I still, perhaps have something to give, do and learn...

As regarding strength, I have no choice and wish to you from the bottom of my heart that you should not have to try anything like this, ever!!

Things otherwise are looking up. I have left ... (az iskolánk neve) and hopefully going on to ... (egy másik iskola), at least for a year.

I am planning to take the ashes to ... (D. születési helye) on 14th August and lay them to final rest on the 16th.

Thanks for all you meant to us, now you mean to me.

Yours aye

E.

A temetés után nem sok idővel (talán egy évvel) beszélték, hogy talált magának egy másik párt. később láttam is az illetőt. szimpatikus, életvidám, szakállas bácsi volt, úgy nézett ki, mint egy jókedélyű télapó, csak neki még volt egy vicces kis tincse, ami be volt fonva, úgy sejtem, még a hippi-korszakából maradhatott meg neki. Illett E.-hez. és boldogok voltak. E. csak annyit mondott ezzel kapcsolatban, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy elfecséreljék. az interneten megismerték egymást, úgy döntöttek, igen, és a bácsi rögvest hozzá is költözött, egyébként több száz kilométerre a saját otthonától.

most nem tudom, mi lehet E.-vel,* de remélem, boldog, és tovább sugárzik azzal a varázslatos személyiségével mindazokra a szerencsésekre, akik közel kerülhettek hozzá. :-)

büszke vagyok rá, hogy tanított, és hogy akadtak pillanatok, amikor büszke volt rám, és persze, hogy megkaptam tőle ezt a levelet. büszke vagyok arra, hogy -ugyanúgy, ahogy P.- az életem része volt.

ami engem illet, ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, amit ma egy tablón láttam a Ferenciek terén: "ne sírj amiatt, ami elmúlt, inkább mosolyogj amiatt, ami megtörtént"

igyexem. fantasztikus emberek voltak az életem részei.

*Update: Azóta megtudtam, hogy E. néhány évet élt együtt a "kedves bácsival", aztán ő is meghalt. E. viszont azóta is él és alkot, sok-sok diákot okít tovább az angol nyelv gyönyörűségeire, és rajongói klubja van a facebookon.

hiányzik egy férfi az életemből.

               ezt tudom mondani.

ma se vagyok túl jól.

de ma legalább voltam autogén tréningen, ami nagyon jót tesz. hallottam ott egy pár fontos mondatot. o.k., aki vezeti a csoportot, és aki -all-time-favourite példakép számomra, szóval vele is egyetértettünk abban, hogy muszáj tűrni, amiben vagyok, muszáj ezen átesni, és hogy "mocsárra nem szabad házat építeni"

úgyhogy, csücsülök itt a mocsiban még egy ideig, úgy néz ki.

pedig azért eszembe jut sokszor ez a srác, akivel találkoztam két hete -de nem várok semmit igazából.

azon is gondolkoztam hazafelé jövet, hogy miért veszítettem én el ennyi embert életemben.

először apa, igaz, őt csak a válás miatt. de azért kisgyerekként, és utána még sokáig nagyobb gyerekként ki voltam akadva eléggé emiatt.

aztán jött sok-sok srác, akiknek hasonlóképpen nem kellettem. nagyon gyakran megéltem a veszteséget miattuk is.

aztán elment nagypapám, aki addig az egyetlen volt, akit kicsit is érdekelt, mi történik velem. és akit nagyon-nagyon szerettem.

és most P. szombaton lesz 5. hónapja, hogy nincs.

szóval, ez a rengeteg kényszerű veszteség mintha akarna nekem tanítani valamit -talán egyedül megállni a saját lábamon -legalábbis ezen morfondíroztam most.

mert egyedül lenni egész emberként -ez valami olyasmi, amit soha nem próbáltam. mindig valakihez képest határoztam meg magam. mindig alkalmazkodtam valakinek az elvárásaihoz.

nem tudom, akarom-e én ezt megtanulni. erről meg eszembe jutott az álmom, amit P halála után pár nappal álmodtam. dióhéjban: egy távoli egyetemre megyek, amiről mindenki azt mondja, nagyon rossz lesz. én pedig nem tudom, akarom-e azt, amit ott tanulok majd. aztán, mikor ott vagyok, nem tűnik olyan vészesnek a dolog.

 most már elvagyok az egyedülléttel, csak még maradéktalanul élvezni nem tanultam meg.

ehh...nem tudom. annyival könnyebb lenne, ha P itt lenne.

úgy látszik, folytatódik a hullámvasút...

ma megint szarul vagyok, mióta hazajöttem. most minthogyha megfordult volna az életem: a suliban vagyok boldog, idehaza nem. belegondoltam, hogy ha most még a munkámat is elveszíteném, akkor azt hiszem, már tényleg nem lenne, ami megtartson.

valahogy ingadozik a hitem abban, hogy valaha is újra fogom tudni kezdeni. P sajnos túl jó volt. őhozzá képest...persze tudom, nem szabadna összehasonlítgatnom, de önkéntelenül is megteszem.

hú, szarul vagyok, de nagyon. gyűlölöm ezt az értelmetlen életemet. ugyanakkor, vannak benne dolgok, amiket szeretek. a kölykök bent a suliban. néhány kolléga. a hastánc. az autogén tréning. ezeket szeretem csinálni. csak kicsit úgy érzem magam, mint aki unalmában cicomázza a lakását, de közben tudja, hogy tök fölösleges, amit csinál, mert nem költözik be mellé senki, aki élvezhetné mindezt.

én is így érzem, hogy unalmamban cicomázom az életemet, de csak azért, hogy többé-kevésbé hasznosan teljék az idő, amíg.... hát ez az. amíg nem tudom mi történik.

ha csak rájönnék, miért kellett a páromnak elmennie.... -de tényleg, igazán, a valóságos és teljes magyarázatot akarom erre - akkor könnyebb lenne nekem is újrakezdeni.

vagy ha lenne valaki, akivel megoszthatnám az örömömet-bánatomat, valaki, akit be tudnék fogadni az életembe. de vajon lesz-e ilyen valaha is?????

az első hónapban annyira erős volt a hitem. most meg megkérdőjelezek mindent, ami akkor 1000%-os volt. például, hogy vigyáznak rám. hogy mindennek megvan az értelme. hogy az én életemben a történteknek van valami mély, misztikus jelentősége. hogy ez olyan volt, mint egy beavatás. -ma este mindez reménytelenül elfuseráltnak és hazugnak tűnik.

ehh, jobb lesz ha lefekszem és megpróbálom ezt kialudni.

aaaaaaaaaaztaaaaa......

:-)

ma jobban vagyok.

elmondanám, hogy olyan, DE OLYAN gyönyörű hastáncruhát vettem, hogy majd megszólal...

kicsit izgulok, mi lesz majd a gálán, azt sem tudom, elhívjak-e rá bárki ismerőst... de jó lenne azért megmutatni másoknak már azt a keveset is, amit tudok.

Hát, nem így nézek ki benne, de kb. így érzem magam. :-)

(terveztem egyébként, hogy az esküvőnkön majd bemutatok a páromnak valami egyszerű kis táncot -senki nem tudott róla, meglepetésnek szántam... lett volna benne egy olyan gyönyörű hófehér holdfényfátyol is, mint ezen a képen....hát, ez is csúnyán elmaradt.... )

sok lánynak segít egyébként a hastánc. nem ismerek sok hastáncost, de én egyedül két olyan lányról is tudok, akiknek hosszasan vacakolt a menzeszük, és teljesen rendbetette őket. a múlt hónapban egyébként én is kevésbé görcsöltem a szokásosnál.

gyógyító ereje van szerintem annak, ahogy 10-15 tyúk összegyűlik, riszálja magát kicsit a tükör előtt, gyönyörű kendőket meg ékszereket aggat magára, és egyáltalán, mint egy kiskacsa a pocsolyában, megfürdik egy kicsit abban, milyen is lehet nőnek lenni. nem érdekel, mennyire elcsépeltnek hangzik mindez.

uff, én beszéltem, és aki be mer szólni, azt lelövöm. :-)

Úgy tűnik, a tendencia sajnos folytatódik... ma gyakorlatilag ugyanazt produkáltam, amit az első hónapokban: napközben, a suliban minden rendben volt, aztán a villamoson hazafelé már alig bírtam tartani magam, és hazaérve ordítva zokogtam vagy fél órát, miközben végignéztem az albumot, amit P-ről állítottam össze. mostanra sikerült megnyugodni, de szarul vagyok, lássuk be. nem bírom a hiányát, és nem bírom az értelmetlenséget sem. jól  kib...ott velem, hogy itthagyott, ennyit tudok mondani.

tegnap vele álmodtam, de nem nagyon tudtam reggel átgondolni, úgyhogy csak annyi maradt meg, hogy vele vagyok, tudjuk, hogy ez az utolsó együttlétünk, mert a világnak vége lesz. olyan világvége hangulat is van, az emberek barikádozzák el magukat, meg ilyesmi.

hiányzik egy társ az életemből, ugyanakkor nem tudom, érzelmileg tudnék-e reagálni valakire, ha úgy komolyra fordulna az ügy valakivel.

faszom ebbe a világba.

nagyon befelé forduló is lettem -na nem mintha valaha is különösebben társasági lény lettem volna, de ez most még a saját számomra is szokatlan. anyán és tesómon kívül senkit nem tűrök meg huzamosabb ideig magam mellett, de még őket se sokáig. keresnek telefonon, emailen, de nincs kedvem reagálni se. hagyjon mindenki békén. P nélkül tényleg a világon semminek nincs értelme. magányra vágyom, ugyanakkor nehezen is bírom a magányt.

ilyenkor reménykedem, hogy hátha velem is történik valami váratlan baleset, és P után mehetek. persze, aztán utána már féltem az életemet. de tényleg csak vegetálok itt, lassan 5. hónapja. anya persze kitérne a hitéből, ha bármi történne velem. 

ehh, nem tudom. kiúttalannak érzem ezt az állapotot. egyedül is akarok lenni, meg nem is, szeretnék is valakivel újra együtt lenni, meg nem is, szóval, patthelyzet.

Elolvastam P emailjeit, amiket írt nekem még az elején. istenem....drága kicsi szerelmem.....

az a legrosszabb, hogy még mindig érzem, ahogy a szeretet elönt iránta, és -jobb híján- ilyenkor csak magamban beszélek hozzá, és mondom neki azokat a szavakat, amiket akkor mondtam, amikor még élt.

annyira erősen érzem még mindig, hogy szeretem. és nem tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel most, hogy nincs.

hát tessék, ez van, itt vagyok. kellett nekem valakit ennyire közel engedni magamhoz.

kicsit olyan, mintha ezzel a szándékos elvonulással tölteném ki a haragomat a világon, amiért ez történt velem. mintha a barátaimat, ismerőseimet, rokonaimat büntetném, amiért így elbánt velem a sors. azt hiszem, ez van a magányba való önkéntes száműzetésem mögött.

Ha Kübler-Ross nénit nézem, (aki azt mondta, a gyász szakaszai: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás), szóval szerintem a sorrend nálam más. először volt a sokkos állapot, ami tartott vagy egy hónapig. utána egy hosszú szakasz az elutasítás és alkudozás szakasza, amikor azt reméltem, valakivel tudom őt pótolni. s ami most van, az az alkudozás utáni depresszió és düh.

szeretnék már a végére érni. számolgatom a napokat, mintha egy börtönből várnám a szabadulásomat. sose hittem, hogy ekkora kulimászba kerülök valaha is. jó lenne már egy fél évvel öregebbnek lenni. tényleg nem tudok mást tenni, csak várni, és leírni, ami van.

nagyon félek a nyári szünettől. félek, mi lesz, ha a suli nem foglalja le majd az időmet.