ma nagyon sokat autóztam, kezdjük szokni egymást, én meg a tütü. kétszer voltam a Belvárosban is, parkolni is tudtam (mert hétvége van, meg szerencsém is volt), szóval minden nagyon jó. most ahogy jöttem hazafelé, nem voltam teljesen biztos benne, hogy pontosan merre is kell jöjjek, de emlékeztem, P hol-merre szokott fordulni, és kurvajól hazajöttem, bár utólag nem tudnám megmondani, pontosan merre is jártam. ahogy csorogtam hazafelé az éjszakában, belegondoltam, hogy hányszor hozott haza bennünket P ezen az úton, miközben én már félig bóbiskoltam, vagy csak néztem ki az ablakon. emlékszem a keze tartására is, ahogy fogta a kormányt. és olyan rohadt dolog, hogy ez, hogy saját kocsim legyen, és hogy magam vezessem haza magam, ez nem jöhetett volna létre, ha ő él. és hogy milyen rohadtul hiányzik. annyira jó srác volt. annyira jó ember volt, pont mellém való, olyan, amilyet szeretek, akire fel tudok nézni, akivel összhangban vagyok. nem tudom, képes leszek-e valakivel ennyire összhangba kerülni újra. félek, hogy nem. nagyon, nagyon szomorú lettem ma estére. pedig olyan vidám, mozgalmas napom volt. tök büszke is vagyok magamra, hogy mindez sikerült. csak az a rossz, hogy nincs kivel megosztani.
olyan értelmetlen az életem nélküle.
most már mindenem megvan, amit akartam. úgy érzem, az önállóságom teljes.
-csak az a kérdés, minek.
most már azt is elhiszem, hogy van alapja annak, hogy a gyászra egy évet szán a népi hagyomány. nálam tegnapelőtt múlt 7 hónapja, de még mindig elő-előjön a fájdalom. és még mindig őriz az agyam néhány képet, ami különösen fájdalmas marad. az utolsó nap. az utolsó este. miután meghalt és a testvére kivezetett a szobájából, szinte ő vitte az egész súlyomat, és bennem akkor tudatosult, hogy P-től el kell szakadnom és felzokogtam. vagy mikor az intenzíven először mentem be hozzá, és alig volt magánál, és alig volt egy ép testrésze, és még mindig azzal volt elfoglalva, hogy megmondja nekem, hogy szeret. vagy mikor a műtét után magához tért, és fel akart kelni, pedig nem lett volna szabad, és én NEM tudtam neki segíteni, és dühös volt, rám is. ezek feldolgozhatatlan dolgok. jaj nem tudom. nem tudok mást, csak leírni, azt ami épp van.
vagy a mi lett volna, ha...ebbe bele se kéne mennem... az elején sok ilyen gyötört, mi lett volna, ha borítékot csúsztatunk a főorvos zsebébe -talán jobban figyelnek rá, és életben marad?
mi lett volna, ha kevésbé hiszünk az orvosainak? mi lett volna, ha én is jobban utánanézek a bajának az interneten, talán rábeszélhettem volna az orvosokat, hogy vigyék át máshova...persze, ha a szállításba hal bele, akkor meg azért nem tudnék élni se most a bűntudattól.
mi lett volna, ha észreveszem rajta, hogy nem akar már élni, talán rábeszélhettem volna, hogy küzdeni kell, akármi van, még tovább.
mi lett volna, ha még több időt vagyok bent nála, vagy inkább kevesebbet kellett volna? lehet, hogy túlságosan lefárasztottam(-tuk.) vagy az lett volna a jobb, ha még több látogatási időt csikarok ki az orvosoktól... vagy akkor pont emiatt kelletlenebbé váltak volna ők is P felé? nem tudom.
Mi lett volna, ha életben marad? tudott volna úgy felépülni, hogy minőségi életet élhessen újra? én nem tudom, de hiszem, hogy igen. akkor is nagyon hittem benne. mindannyian hittünk benne, hogy felépül. de ő mindig is könnyen feladta a dolgokat. hibáztatom ezért, hogy nem küzdött. azt mondta, szeret. értem életben kellett volna maradnia. de ő föladta, és mivel nagyon közeli szerettei már várták odaát, hát döntött, őket választotta, és elment, nem pedig engem, és a küzdelmes felépülést. keményen hangzik, tudom -de szerintem ez történt -megcsapta a másik világ szele, és onnan már nem akart visszajönni. természetesen biztos soha nem lehetek már ebben. de ez egy hipotézis, amihez vissza-visszatérek, valahányszor erről gondolkozom.
egyetlen dolog van, amiben azonban biztos vagyok. hogy jó volt, hogy mellette voltam, és simogattam az arcát, mikor elment. és jó volt, hogy súgtam a fülébe megnyugtató dolgokat, talán még hallotta. és jó volt, hogy még előtte, amíg altatásban volt, nagyon sokat fogtam a kezét. mást nem tudok. csak azt tudom, hogy iszonyatosan szerettem, és hogy még most is nagyon szeretem, és elkeserít, hogy semmi ráhatásom nincs arra, hogy valaha is (akárhol, akárhogyan) kapcsolatba kerüljek vele újra. ez a legszörnyűbb. bemesélhetném magamnak a keresztény mesét, hogy a túlvilágon találkozunk majd. azt mondják azok, akik a klinikai halál állapotán átestek, hogy halálunkkor találkozunk a már korábban elhunyt szeretteinkkel. csak remélni tudom, hogy így lesz.
(elnézést a fekete humorért, bár ez sem csak humor persze)
de ha így lesz, én akkorát bemosok neki, hogy azt nem éli túl.
Utolsó kommentek