bősz boszi

semmi különös, csak hiányzik.

ma azt éreztem, hogy bennem van egy nagy rakás szeretet, amit nem tudok senkinek sem adni.

a kezemben benne van a simogatás, a karomban az ölelés...és nem részletezem, mely testrészemben mi van még, mert nem akarok itt most frivol lenni.

azt hiszem, MAJD, egyszer, nagyon sokat fogok tudni adni egy srácnak, mert adnivalóban nincs hiány -csak odáig még el is kell valahogy jutni.... ehhh...... :-/

sokára lesz az még.... ma sem oldom meg ezt a problémát, helyette megyek aludni.

kezdek túl sokat gondolni rá...

mindenről ő jut az eszembe. nem jó ez így. nem akarok belesüppedni a depresszióba. illetve ez a kívánalom már késő, mert benne vagyok. csak úgy érzem, lassan el kellene kezdeni kifelé evickélni.

tegnap (is) akkorát bőgtem, mint egy ház. de tegnap úgy éreztem, belefáradtam. úgy éreztem, feladom, kész, lesz ami lesz. lefeküdtem az ágyba, magamhoz öleltem a pólóját, meg a sapiját, ami olyan jól állt neki, és elaludtam. nem volt sem erőm, sem energiám -akár időleges, csak a tegnapi napra szóló - megoldást találni a helyzetre.

kilátástalanság, letargia. ez van ma.

felerősíti a dolgot, hogy ma megmutattam anyáéknak, mit tudok hastáncolni, nagypapám is ott volt, nagyon tetszett nekik, meg minden. csak aztán fél füllel hallottam, hogy anya mondja, hogy "legalább valamivel lefoglalja magát" -amivel kapcsolatban tudom, hogy igaza van, csak rossz volt hallani, hogy ez kívülről is ennyire látszik. tudom, hogy aggódnak értem, persze...és valószínűsítem, hogy a hátam mögött értékelgetik a dolgaimat az alapján, hogy mennyiben segítenek nekem túljutni P.-n.  csak nekem rosszul esik ... de nem tudom, hogy mi. azt hiszem, csak el vagyok keseredve én is, és kilátástalannak érzem az egészet, és azt hiszem, egyet is kell értsek velük, mert joggal aggódnak értem.

ma összeszereltük P biciklijét. nagyon féltette, nem is engedte, hogy kipróbáljam, úgyhogy ma ültem rajta először. nagyon jó bicaj. ő építette, és mivel mindennel csak akkor volt elégedett, ha tökéletesre sikerült, hát bizton állíthatom, hogy azon felül, amit most maszatoltunk rajta, a bicaj valóban tökéletes. amikor tekertem rajta hazafelé, kicsit olyan volt, mintha vele lettem volna. a bicaj maga olyan, mint ő volt. csak nem fogom merni használni, nehogy ellopják...

ha most látott hazafelé jönni, azt hiszem azt gondolta, jó, hogy ilyen jól megcsinálta ezt a biciklit az ő kis manócskájának. aki persze akkorát bőgött hazafelé, mint egy ház. és aki sokkal boldogabb lenne a kurva bicaj nélkül, csak a párja mellette lenne.

***

ma takarítottam is. poroltam a párnákat, és beléjük püföltem az elkeseredésemet amiért P-t elvették tőlem. kurva sors. gyűlölöm. miért pont nekem kellett ezt megélni? na és ha kurva jól megtanulok egyedül lenni, az mire lesz nekem jó? és akkor mi van? semmi kedvem tovább csinálni ezt a mókuskereket. kezdem megérteni a buddhistákat, hogy ki akarnak szállni ebből a körforgásból. kurvára nincs kedvem fejlődni. ILYEN ÁRON NEM, HOGY ELVESZIK TŐLEM AZT, AKI A LEGKEDVESEBB, ÉS AKI ANNYIRA ÉRTÉKES EMBER VOLT, ÉS ANNYI MINDENT TUDOTT, ÉS ANNYIT TUDOTT ADNI......EGY JÓ EMBERT ELVESZNEK, MIKÖZBEN ANNYI ÖNZŐ, BECSTELEN, LELKIISMERETLEN PATKÁNY ÉLI VILÁGÁT....NEM IGAZSÁG!!!!

***

nagyon szerettem a kezét... nagy, erős fogású keze volt, mindig száraz, erőteljes és meleg, nagyon szép ujjakkal...amikor már az intenzíven volt, sokat fogtam a kezét, a csövektől egyébként sok minden máshoz hozzá sem fértem volna, és bár mély altatásban volt, olykor-olykor megszorította vele az enyémet. olyankor mélyebben is lélegzett, a szívverése is felgyorsult. küzdött azért, hogy még akkor is jelezze, hogy szeret. meg az elején, mikor műteni vitték, és még eszméleténél volt többé-kevésbé, és el kellett engednem, akkor is kereste a kezével az enyémet. istenem. annyira szeretnék még egyszer kézenfogva végigmenni vele az utcán....annyira jó volt fogni az ő meleg, erős kezeit.

és egyébként ahhoz képest, milyen nagy kezei voltak, nagyon finoman tudott bánni velük, számtalanszor végzett velük nagyon aprólékos munkákat.

csak néha izzadt a tenyere, amikor kellemetlen helyzetbe került, akkor. ebből egyébként azonnal lehetett is tudni, hogy baj van.

a csuklója meg -nem tudom máshogy kifejezni: gömbölyű volt. volt benne egy plusz hajlat, amit az apukájától örökölhetett, mert fényképekről láttam, hogy neki is olyan volt. akkor látszott főleg, amikor az asztalra könyökölt és a tenyerének támasztotta az arcát. ez a gömbölyűség az elején számomra furcsa volt, férfiatlannak gondoltam. aztán egyre inkább kezdtem összekötni az ő lágyságával, azzal a lágysággal, amivel szeretni tudott -és most már ez a gömbölyű csukló külön hiányzik.

(istenem, hogy röhögne rajtam, hogy képes vagyok az ő csuklójáról bármit is írni, pláne ilyen hosszasan....igaza is lenne, mert felesleges érzelmeskedés -csak jelen esetben éppenséggel itt bőgök a monitor előtt, mert már soha többet nem tarthatom a kezemben az ő kezét.)

mégis jó a net. nem tudom, mit vacakolt két napig. ha a párom lenne, ez persze nem jelentene gondot. momentán azonban, ha olyan gond van a géppel, amit az én bejáratott, legszimplább megoldásaimmal nem lehet orvosolni, akkor várnom kell, míg valaki hozzáértő ráér, hogy segítsen.

a napokban egyébként az az újdonság történik, hogy most abszolút nem akarok senkit magam mellé. elvagyok egyedül, és kezdem magam "jól" érezni. ahhoz képest, persze. a lényeg az, hogy ehhez nem kell mellém senki, aki szeretne. csak úgy, egyszerűen: elvagyok egyedül, és ilyen nem nagyon volt még. nem akarok hapsit magam mellé, és ilyen sem volt még.

sokszor elöntenek azért az érzések a párom iránt. végtelen hálát érzek, amiért szeretett, amiért az életem része volt. óriási nagy ajándék volt ő. annyira hálás vagyok, amiért szeretett, és képes volt átmelengetni az én hideg szívemet. az alatt a három év alatt, amíg velem volt, betöltötte ezt a tátongó űrt a szívemben, ami akkor nekem úgy tűnt, feneketlen, betölthetetlen, meggyógyíthatatlan...akkoriban attól féltem, érzelmi kripli maradok életem végéig, olyan, aki rá van utalva, ki van szolgáltatva annak, hogy szeressék....és akkor jött ő, és csak szeretett, szeretett, kitartóan, és én szépen lassan kezdtem megbízni benne, magamban, és kezdtem hinni abban, hogy -végső soron- szerethető vagyok.

hát ezt köszönhetem neki. azt a biztonságot, amit érzek most, ha magamra gondolok. ha bajom van, elég csak arra gondolnom, hogy -oké, lehet, hogy hibáztam, hülye vagyok, rosszul döntöttem, de P szeretett engem, tehát: mégsem lehet akkora a baj velem.

istenem...drága kicsi párom... :-(

annyira hiányzol.

Kényszerszünet, ne haragudjatok, vacakol a netem odahaza, itt a suliban pedig érthető okokból nem állok neki blogot írni. :-/

puszi, nemsoká jövök vissza.