bősz boszi

újra vagyok... hastánc-workshopon voltam a hétvégén, ami majha jó vót. :-)

az is nadjon jó volt, hogy vezettem tök sokat, és ahogy egyre jobban megy, úgy kezdem én is egyre jobban élvezni. szóval, menünk, én meg a tütü, mindenfelé. :-)

ugyanakkor- ez anyámnak jó meglátása volt, amikor valamelyik nap megjegyezte, hogy sorra látogatom a helyeket, ahol P-vel boldogok voltunk. tényleg így van. ma pl. Egerben jártam, mert szép emlékek fűznek oda. persze el is szomorodtam, ahogy mindig.

sokszor egyébként már nem is az ő hiánya fáj -sajnos már alig-alig emlékszem, milyen is volt vele lenni, illetve, ez nem jó szó rá, mert tudok emlékezni, ha akarattal felidézem, de egyre kevesebbszer akarom. szóval, nagyon sokszor inkább az keserít el, hogy olyan szörnyen reménytelennek tűnik az újrakezdés.

most már abszolút önálló vagyok, mindent meg tudok csinálni, amihez ő kellett régebben, ugyanakkor...értelmetlen az életem nélküle/vagy valaki nélkül, akit szerethetek, és aki szeret engem. csinálok ugyan egy csomó mindent, de úgy érzem, ezeknek akkor lenne igazán értelmük, ha megoszthatnám valakivel. nagyon magányos vagyok így. nem azért, elviselem én az egyedüllétet, és néha szükségem is van rá. de sokszor...teher, és ilyenkor azt kívánom, bárcsak meghaltam volna én is aznap, amikor ő. ha nem jön egy új szerelem, tök fölösleges volt kiküzdenem magam ebből a gyászból. akkor fölösleges volt a saját túlélésemért küzdeni. ilyenkor átkozom azt a fránya életösztönömet, ami nem engedett még idejében meghalni. vagy nézegetek magam köré, hogy vajon mi végett is vagyok én még itt, nem esik-e a fejemre egy cserép holnapután, és vet véget ennek a felemás állapotnak. olyan, mintha a senki földjén lennék. már nem P., de még nem bárki más.

eszembe jutott egy szerintem szép és érzékletes hasonlat.

 olyan, mintha P-vel megtanultam volna egy nyelvet tökéletesen beszélni, és most kiderül, hogy ezt a nyelvet már soha többet nem használhatom, helyette viszont meg kellene tanulnom egy másik nyelvet -valaki másét.

őszintén szólva nem bánnám már.

vicces volt...

azt álmodtam, betörtek hozzám.

álmomban jöttem hazafelé, a cipőmön kuplung és sebváltó volt, de valamiért nehezebben működött, nem tudtam magasabb sebességre váltani. a házhoz érve láttam, hogy ólálkodnak a kert körül, és rájuk szóltam, hogy mit keresnek itt? erre elmentek, és én utánuk kiáltottam, hogy elvittek tőlem olyan dolgokat is, amik csak számomra értékesek, például egy plüssállatot. (ez így történt, P halála után egy hónappal betörtek hozzám és elvittek egy csomó vele kapcsolatos személyes emléket, az óráját, és a plüssnyulat, amit tőle kaptam.)

aztán álmomban elaludtam, és éjszaka hangokat hallottam, de nem keltem fel, csak reggel, (ez sokszor megesik, hallgatom egyedül az éjszaka hangjait, és próbálok nem beszarni a félelemtől, hanem inkább elaludni) aztán reggel körbenéztem, és láttam, hogy betörtek hozzám megint. rosszat sejtve megyek ki az előszobába, de a kistáskám még mindig ott van, benne van a pénztárcám, és egy másik majdnem ugyanolyan pénztárca is, tele pénzzel, benne egy kisebb pénztárcával. azt látom, hogy a betörők (mintha megbánták volna a cselekedetüket) egy csomó dolgot hordtak be a lakásomba, talán egy plüssállatot is, de kilépve az ajtómon azt látom, hogy a szomszédokhoz is betörtek, és a baloldalitól hordtak át hozzám rengeteg kaspót és közepes méretű virágcserepeket virágokkal.

a fürdőszobába lépve azt látom, hogy összetörték a wc-kagylót, víz van körülötte, ezzel végződik az álom. (ma egyik ismerősöm lakásában voltunk, és a mosdókagylója szanaszét van repedve, beszéltünk róla, hogy félő, hogy leesik.)

különös, hogy a napi dolgok mellett a jövőmből is megjelennek aprócska momentumok az álmaimban. (az asztrológus azt mondta, hogy van egy nagyon jó képességem a megérzésekre, amik tiszta forrásból táplálkoznak, és hogy ezért valamikor előző életemben harcoltam meg, sok-sok szolgálattal. nem tudom.)

hogy mit jelenthet maga az álom....hú, nem tudom. nagyon paradox. nem féltem különösebben a zajoktól, azt hittem, a szokásos parám. ehhez képest mégiscsak okom volt rá. nehéz elkülöníteni a reális és az irreális félelmet. hogy hoztak, és nem vittek...ez is nehéz. mindenképp pozitív, de most nem tudok rá kielégítő magyarázatot adni. valaki betör a világodba, a személyes teredbe-hogy hozzon valamit. félig-meddig lekopaszodott növényeket, hogy gondjukat viseld talán. nem tudom. kemény dió.

az is pozitív, hogy iszonyatosan régen volt már rémálmom. 4-5 éve is megvan már, pedig én emlékszem az álmaimra. azt hiszem, azoknak van sok rémálma, akik nem figyelnek oda az álmaikra, vagy félnek a saját tudattalanjuktól. félnek a saját lelkük mélységeitől, és a szakadéknak hátat fordítva egyensúlyoznak a szélén. én inkább lemászom, ha nem is az aljáig, de legalább figyelem, mi kavarog a mélyben, és főleg, hogy mi jön föl onnan. szerintem ez kifizetődőbb hozzáállás, mint verejtékben úszva felébredni, és aztán nem érteni a saját életünket.

na, visszaértem vidékről. egy fesztiválon voltunk az egyetlen megmaradt barátnőmmel, ahol sok-sok izgalom történt. :-)

a tütüvel mentünk, és mivel ő frissjogsis, picit engedtem hogy vezessen ő is a kevésbé rázós szakaszokon. rájöttem, hogy szeretek vezetni. holnap is indulok vidékre, jó lesz.

mikor a barátnőmmel, B-vel megérkeztünk a helyszínre, megálltunk kicsit enni, mielőtt belevetettük volna magunkat a programokba. barackot ettünk, és megtörtént egy álomrészlet, amiről itt korábban írtam: barackot ettünk, és én véletlenül kiharaptam egy darabot a kemény magból is, pontosan úgy, ahogy álmomban láttam. lemeredtem egy pár percre, de fogalmam sincs, mi lehet egy ilyennek a jelentősége.

volt egyébként még egy másik egybeesés is. mielőtt elindultunk volna a fesztiválra, aznap reggel azt álmodtam, hogy a régi plátói szerelmemmel vagyunk egy társaságban, és kezdünk összejönni. a fesztiválon nem fogjátok kitalálni, ki jött velem szemben.... nem, sajnos nem a plátói szerelem, hanem a srác, akiről már szintén írtam itt korábban, február-március magasságában futottunk össze, eléggé tetszett nekem és tök jót beszélgettünk.

a fesztiválon még háromszor összefutottunk "tök véletlenül", harmadjára már megbeszéltük, hogy x koncert előtt találkozunk. és akkor jött a nagy koppanás: a koncert elmaradt, mi B.-vel nem maradtunk ott ücsörögni, hogy őrá várjunk, és nyilván ő sem várt meg minket-úgyhogy elmaradt a nagy találka, és így maradtam én továbbra is egyedül.

de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő az, aki nekem kell. egy olyan srác, aki nem meri /vagy nem akarja/ összeszedni magát és elhívni, hogy találkozzunk, vagy legalább elkérni a számomat, háááát....szóval, azért szerintem legyen egy férfi férfi, és ne tőlem várja, hogy én mondjam meg neki, ő mit akar. tudok épp erős és irányító lenni, de ezt nem szeretem párkapcsolatban előadni. ehh, nem tudom. talán én sem tudom, mit akarok. illetve azt tudom, hogy mit, csak azt nem, hogy mikor. talán nem most van még itt az ideje egy párkapcsolatnak. bár már lassan elkerülhetetlen, hogy elkezd mindenki drukkolni nekem, hogy mikor jövök már össze egy P-hez hasonlóan jó sráccal, mintha ez olyan könnyű lenne...előre érzem, hogy az agyamra fognak menni vele.

egyébként érdekes volt B.-vel együtt lenni. nem volt zökkenőmentes, főleg, mert nálam előjött egy mélypont, eszembe jutott, hogy mennyire jó volt P-vel, és ilyenkor képes vagyok bántani is a körülöttem levőket, főleg amiatt, hogy hagyjanak egyedül, mert nekem az egyedüllét segít. ilyen furcsán vagyok összerakva. de nem is ezt akartam mondani, hanem hogy azért volt tanulságos B-vel együtt lenni, mert ő rákényszerít, hogy ne hazudjak és köntörfalazzak, hanem mondjam ki tisztán, amit gondolok, és ne szépítsek a dolgokon. ez nekem nem könnyű, főleg, mert sokszor magam előtt is köntörfalazok és szépítek. meg az is jó volt, hogy türelmes volt velem, mialatt épp kiállhatatlan voltam.

most, hogy visszaértem, történt még egy fontos dolog: apa megkért, hogy egy hétig etessem a kutyájukat, amíg elutaznak. alább említettem, hogy nekem sosem volt kutyám, és hogy miért nem. most lesz lehetőségem egy hétig kipróbálni, milyen is ez. lelkesen várom a kutymorgóval eltöltendő jövő hetet.