bősz boszi

Hogy hol tartok most?

Jó kérdés. Ha Kübler-Ross néni szerint nézem a dolgot, akkor azt hiszem valahol az alkudozás és a depresszió tájékán, amennyiben kezdek szembenézni azzal, hogy tényleg egyedül kell maradnom most egy ideig.

Az értelmetlenséggel továbbra is bajom van, de "tudom, most tűrni kell..."

Remélem, utólag majd meglátom, miért.

Hogy a páromnak miért kellett elmennie, ezt azt hiszem, soha nem fogom megtudni. de nyomós oka kellett, hogy legyen rá, ebben biztos vagyok. ha látott engem az első hónapban, márpedig azt hiszem, látott -akkor a szíve szakadt meg. az első éjszaka tudom, hogy velem volt. aztán álmomban is eljött még párszor, aztán eljött elbúcsúzni. a szeméből áradt az ő mérhetetlen szeretete, még egyszer utoljára. azóta fent van valahol, a csillagokban, én pedig néha felnézek az égre és megkeresem.

szóval nehéz erről írni.

az emberek nem várják azt, amit tettem, egy olyan boldog szerelem utáni gyászban, amilyen a miénk volt. az emberek szeretik, ha a világ egyszerű és kiszámítható, vagy fekete - vagy fehér. az emberek nem tudják, mi zajlik más emberek lelkében.

világéletemben szeretetre szomjaztam, és rengeteget szenvedtem a szeretet hiányától, amíg meg nem ismertem a páromat. ő olyan volt, mint egy végtelen melegséget árasztó kályha...az ő mérhetetlen szeretete feltétel nélkül áradt felém, és én ezért rendkívül hálás voltam neki. éreztem, ahogy ez a szeretet betölti és meggyógyítja ezt a végtelen tátongó űrt, ami mindig is bennem volt. ezt köszönhetem neki. egy régi barátnője írta nekem, miután meghalt, hogy a párom rettenetesen keresett valakit, akit a párjaként szerethet. én pedig rettenetesen kerestem valakit, aki szeretni tud engem. megtaláltuk egymást és azt hiszem, neki ezért érdemes volt élnie, nekem pedig ezért volt érdemes megszületnem. mielőtt pofáncsapott bennünket a sors, volt egy pillanat, amikor azt éreztem, és ki is mondtam neki, hogy ha csak ennyi volt, és holnap meghalunk, én úgy fogom érezni, érdemes volt. hát a sors nem késlekedett sokat...rá egy hónapra már az intenzíven fogtam a kezét.

szóval...szeretethiányos voltam, és mivel ő volt az, aki ezt betöltötte, miután elment...egyszerűen túl sok volt a magány. túl sok volt az, amin átmentem. túl sok volt a veszteség. a testemben éreztem a felhalmozódott feszültséget.

Faludynak van egy szép versfordítása:

Liu Teh-Zsen: Mindjárt temetés után

Nem kezdtünk ki egymással - sem én, sem felesége-,

mert szerettük mindketten. Ez most a temetése.

-"Maradjunk" -szól az özvegy-, "így talán jobban bírom."

Ingemet kiterítem alánk a puha síron.

Nem volt könnyű egyikőnknek sem, hiszen a legjobb barátja volt. Megköszöntem neki az éjszakát, és azóta egyedül vagyok.

Nem mintha nem próbálkoztam volna azóta is más férfiakkal pótolni őt. Próbálkoztam. De nem ment, mert rájöttem, hogy Ő valóban és a szó legigazibb értelmében pótolhatatlan.

és arra is rájöttem, hogy mióta betöltötte bennem ezt az űrt, már nem vagyok úgy kiszolgáltatva annak, hogy szeressen valaki -tehát ráérek. csak a dolog értelmetlenségével van bajom. mindig volt valami célom az életemben, valami képem a jövőről, amit szeretnék. A párommal ez adott volt...esküvő, gyerekek. És ő fantasztikus apja lett volna a gyerekeimnek. ekörül forogtak a gondolataim, nemhiába kezdtem egy szüléssel kapcsolatos bejegyzéssel ezt a blogot még "azelőtt".

A történtek meggyőztek arról, hogy az élet -és a jövő- tervezhetetlen. Vagy legalábbis nem tervezhető olyan módon, ahogy a legtöbb ember képzeli, és ahogy én is képzeltem még 4 hónappal ezelőtt.

Azután jött egy szakasz, ami egyfelől nagyon nehéz volt, és amire másfelől nem vagyok túl büszke.

Rengeteget sírtam. mindenféle módon, minden nap, mindenhogyan.

"Sírni keservesen, könnyeket ontva
átsírni az emésztést, meg az álmot
sírni kikötőkben, sírni kapukban
sírni serényen, sárga könnyet sírni
megnyitni a sírás csapját, zsilipjét
átitatni lelkünket és trikónkat
elárasztani ösvényt, kerti sétányt
úszva menekülni a könny tavában
antropológiát tanulni sírva
Afrikán keresztülutazni sírva
születésnapot ünnepelni sírva
sírni mint pacsirta, mint krokodilus
ha a pacsirta és a krokodilus
csakugyan mindig sír
kisírni mindent, igazán kisírni
orrodból sírni, térded kalácsából
sírni köldököddel, sírni a száddal
sírni szerelemből, undorból sírni
sírni kövéren, sírni ösztövéren
sírni rögtönözve, emlékezetből
sírni álmatlan éjjel és egész nap....."

/Oliverio Girondo verse/*

-és üvöltve sírni, meg úgy, hogy ne lássák. Sírni dühből, hálából. Sírni mert élünk, elsírni azt, ami kimondhatatlan, és elsírni azt, amit már százszor kimondtunk. Sírni szeretetből. Sírni megszokásból. Nosztalgiából sírni, önsajnálatból és aggódva. Sírni átkozódva, imádság közben és valóban egész nap. hát így.

újra visszamentem közben dolgozni, ami jót tett, mert napközben össze kellett szedjem magam, tehát egyfelől a kényszer miatt, másfelől meg azért, mert nekem elég sok erőt ad a munkám, hál' istennek.

így hát napközben mosolyogtam, este pedig zokogtam és ordítottam. így ment ez hetekig.

viszont ekkor már lassan kezdtem látni a végét. egy sebet képzeltem magamra, ami akkora, mint két tenyér, és a bal mellkasom alsó részén lüktet. aztán láttam, ahogy ez a seb kezd megnyugodni, jelenleg....hogy is mondjam. varas, azt hiszem.

megragadott az élet fenségessége. olyan aprócskának éreztem magam a mindenségben...szinte láttam magam körül a sorsomat alakító hatalmas erőket, és éreztem, mennyire reménytelen a mi magunk elenyésző akaratával ellenük feszülni. Azt is éreztem, hogy ezek az erők valami rejtelmes és csodálatos módon, de az én előrehaladásomat szolgálják, és dobálnak ugyan, de mégis vigyáznak rám, puhára esem, és ebben biztos voltam. különös és váratlan módon megerősödött a hitem. és ami még különösebb felfedezés volt, hogy elkezdtem befelé figyelni, még jobban, és kezdtem meghallani a szívem hangját. megérzéseim, különös álmaim lettek. de erről később, előtte essünk túl a nehezén...szóval, most az jön, amire nem vagyok büszke.

 *A vers Dobos Éva gyönyörű műfordításában a Szív sötét oldala c. filmben hangzik el.

A gyásznak Elisabeth Kübler-Ross szerint 5 szakasza van -ugyanúgy, ahogy a haldoklásnak: -elutasítás, -düh, -alkudozás, -depresszió, -belenyugvás.

   -akit ez bővebben érdekel, itt utánanézhet:

http://www.lelkititkaink.hu/halal_fazisai.html

Én nem tudom, átmentem-e minden szakaszon, vagy hogy egyáltalán érdemes-e szakaszolni ezen bármit is.

Mindenesetre úgy döntöttem, leírom, én mit éltem meg ezekből. el tudom képzelni, hogy van ember, akinek ez hasznos lehet.

Nekem szerencsém volt -bizonyos szempontból- mert felkészülhettem a veszteségre. miután beütött a krach, 16 napig volt a párom az intenzíven -ezalatt vele lehettem sokat, ami nagyon jó volt. másrészt szerencsém volt, mert úgy hozta a sors, hogy mellette lehettem az utolsó pillanatokban, és ezért is nagyon hálás vagyok.

az első két nap pokol volt. hitetlenség, sokk, beláthatatlan és végeérhetetlen fájdalom. bár már elég rutinosnak tartom magam a lelki fájdalom túlélésében és elmulasztásában, ez a feladat olyannak tűnt, mint a Himaláját megmászni. elkeserített, hogy nem látom a végét. még soha nem volt olyan, hogy ne láttam volna a fájdalom végét, valahol, akármilyen messze is a jövőben, de mindig ott volt. még a legrosszabb időszakaim is focipályányinak tűntek ehhez képest, amit most akkorának éreztem, mint mondjuk Európa.

szóval, nem hittem benne, hogy egyszer a végére érek.

nem is tudtam racionálisan gondolkodni. találtam egy ártatlan emailt, amit egy lánynak írt -és bebeszéltem magamnak, hogy nyilván megcsalt. kizárt dolog egyébként, de akkor 100%-ig hittem benne. ez valahol hasznos volt, mert teremtett egyfajta elsődleges eltávolodási lehetőséget Tőle. bebeszéltem magamnak, hogy egész idő alatt átvert, megcsalt, emlékeket szedtem elő, amik ezt megerősíthették, és dühös elkeseredettséget, csalódottságot éreztem. szembefordultam vele -hogy valahogy elszakítsam magam tőle.

addigra már ezer szállal kötődtünk egymáshoz -ez elmondhatatlan, milyen érzés, mikor a másik feled egyszercsak nincs.

mindig mondogattuk egymásnak, hogy mekkora ajándék az az élettől, hogy megtaláltuk egymást, és hogy soha nem akarjuk egymást elveszíteni. mintha éreztük volna. valahol éreztük is, ebben biztos vagyok.