bősz boszi

na és két kellemetlenebb téma, csak hogy el ne feledjem:

-nincs teljes összhang köztem és az osztályom között, bár talán azért azt kijelenthetem, hogy nem utálnak...azon gondolkoztam, mi ennek az oka. a számtalan hiba mellett persze, amit kezdő osztályfőnökként elkövettem az elején, most azt hiszem az a legfőbb baj, hogy élvezem, hogy "hatalmam" van felettük. illetve, ez a hatalom csak látszólagos, de mégis. óriási buzgalommal hozom-viszem a híreket, ügyintézek, szervezem-fegyelmezem őket, de azért, mert ebben mindben benne van az, hogy én vagyok az, aki kontrollál. abba kéne fejezni. az összes többi osztályban, akiket még tanítok, és akikkel nincsen semmi baj, ezt az egyet nem csinálom. működik is. a saját osztályommal meg csak döcög.

pff. sose vetkezem le az egoizmusomat.

...

-a másik: kicsit továbbvive ezt a veszteség-dolgot... mikor apám otthagyott minket, lett egy nevelőapám. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele. a nevelőapám meghalt -már sosem fogok tudni mindezért bocsánatot kérni, vagy feloldozást nyerni.

ugyanígy, és pont E.-ről jutott eszembe, hogy ő az első évben osztályfőnökünk volt. aztán más lett helyette. sose szerettem meg, és ahol tudtam, betartottam neki. szörnyen undok voltam vele is.

múlt évben volt egy lány az osztályomban, aki végigjátszotta velem ugyanezt, csak most én voltam a szenvedő alany, mint új osztályfőnök. nagyon megkínzott az a csaj, ellenem fordította az osztályt, rámvágta az ajtót, lekurvázott - de ennek köszönhetően megértettem, mit tettem én a nevelőapámmal (és később az osztályfőnökömmel.)

a 10ezer dolláros kérdés most az, hogy itt vagyok, elveszítettem a párom, akit imádtam, és aki minden tekintetben megfelelt nekem, illettünk egymáshoz, harmónia, szerelem, alkalmazkodás, végtelen hülyülések, vidámság -az élet teljessége...

nem lesz könnyű dolga annak a szerencsétlennek, aki majd utána jön -már előre sajnálom szegényt.

persze mindez azért volt, mert sose tudtam elfogadni a veszteséget. sose tudtam megbékülni vele, és másokon töltöttem ki a haragomat emiatt.

mondjuk az a része nem rossz mindennek, hogy megtaláltam a harag csíráját bennem. o.k., az all-time-példaképem mindig is gyanakodva figyelt, mikor kerestem, kerestem a haragot önmagamban, és nem találtam. hát itt van, megvan, nem veszett el.

még ennél is tovább menve...belegondoltam, mikor voltam én annyira haragos, mint ez a lány, aki lekurvázott. 1000%, hogy ilyet utoljára csak a nevelőapámmal éltem meg, amikor még vele éltünk. 15 éve, kb. Emlékszem magamra, hogy bizony ki tudtam én is vetkőzni önmagamból. ordítottam, lökdösődtem, ütöttem, és elmondtam mindennek....mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy abban az időben szolgáltatott már rá okot is. de az elején tényleg a legjobb szándékkal közeledett felém, és én voltam az, aki undok maradt, akit semmivel nem lehetett megvesztegetni.

olyan különös. most úgy tűnik, az ember életében minden, ami történik, amire csak vissza tud emlékezni, egy rejtelmes nagy puzzle része, és ezek a részek összeillenek, főleg ha már tudjuk bizonyos távlatból szemlélni.

nem akarok még egyszer olyan dühös lenni, mint akkor voltam.

ettől eltekintve, ma jó napom volt.

ez lehet hosszú lesz, előre bocs.

délelőtt az osztályommal voltam, patakpartot takarítottunk, és marha jól érezték magukat, nekem legalábbis úgy tűnt. tök lelkesek voltak, meg ökörködtek sokat, öröm volt nézni. és főleg öröm volt látni, hogy sikerült őket egy hasznos és önzetlen cél érdekében mozgósítani. (jó, a 'mozgósítani' szó erős túlzás, azt mondtam nekik, hogy csak orvosi igazolást fogadok el a hiányzásról, egyébként meg igazolatlan -na, ez megtette a hatását.) jól éreztem magam, bár nem kis szervezőmunkát igényelt a dolog. :-)

aztán találkoztam egy régi-régi barátnőmmel, néha sikerül összefutnunk. ő mondta, hogy próbáljak meg csak úgy létezni. "Just be."

aztán hazajöttem, és a csak létezés jegyében elszívtam egy szál cigit a teraszon.

majd ácsorogtam kicsit a páromról és rólam készült fénykép előtt, és pityeregtem egy sort.

nézegettem a könyveimet, megakadt a szemem Závada Pál Milotáján, gondoltam, el kéne olvasni, passzolna az életérzésemhez. aztán belegondoltam. NEM. azt most kifejezetten nem kéne elolvasnom.

majd megtaláltam egy régi-régi levelet, a legkedvesebb tanáromtól...

angoltanárom volt, középiskolában, rajongtam érte. mindig is hozzá akartam hasonlítani, mert valamit nagyon jól csinált. nem annyira a módszere volt jó, mert emlékszem, így utólag visszatekintve, mennyire dögunalmas tudott lenni vele egy nyelvtanóra, órák hosszat csak olvastuk fel a példamondatokat, amikbe bele kellett tenni helyes igeidőben az igét. és mégsem volt unalmas, számomra legalábbis. el akartam nyerni az elismerését, ezért minden mondat fontossá vált számomra.

namost ő, akit nevezzünk E.-nek, nem sokkal azután, hogy elballagtunk, elveszítette a párját, D.-t, akit szintén nagyon szerettünk, és ő is a tanárunk volt.

persze rengetegen ott voltunk a temetésén, és utána én írtam egy levelet E.-nek. nem tudom már, miféle hülyeségeket hordtam neki össze benne, 20 éves fejjel beleírtam mindazt, amiről úgy gondoltam, segíthet neki. nem számítottam rá, hogy válaszol, de megtette. Bemásolom ide a levelét.

My Dear B.! (a becenevem)

Thank You for your very kind letter. I have to apologise on two accounts, one is that I am writing to you in English, but that's how words come to me anyway, the other, that I am typing but my handwriting at the moment leaves somewhat to be desired, to say the least.

As far as D. is concerned, he is with me, inside me and he is here to stay as much as he can. Don't be afraid, I let him go, as much as he could and I allowed... I am not sure, but I think Dostoevsky said that suffering clears the soul, well at the moment I guess I have the clearest soul in the vicinity.

As far as the healing effect of time is concerned, that is a piece of nonsense. Time as it is, is an irrelevant thing, although we are all worried about it. /minden mi él egyaránt soká él, a százados fa, s az egynapos rovar.../ Time does not have the healing quality that is attributed to it...It may make open wounds to scars. But that is all to it. Yet you are right that I still, perhaps have something to give, do and learn...

As regarding strength, I have no choice and wish to you from the bottom of my heart that you should not have to try anything like this, ever!!

Things otherwise are looking up. I have left ... (az iskolánk neve) and hopefully going on to ... (egy másik iskola), at least for a year.

I am planning to take the ashes to ... (D. születési helye) on 14th August and lay them to final rest on the 16th.

Thanks for all you meant to us, now you mean to me.

Yours aye

E.

A temetés után nem sok idővel (talán egy évvel) beszélték, hogy talált magának egy másik párt. később láttam is az illetőt. szimpatikus, életvidám, szakállas bácsi volt, úgy nézett ki, mint egy jókedélyű télapó, csak neki még volt egy vicces kis tincse, ami be volt fonva, úgy sejtem, még a hippi-korszakából maradhatott meg neki. Illett E.-hez. és boldogok voltak. E. csak annyit mondott ezzel kapcsolatban, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy elfecséreljék. az interneten megismerték egymást, úgy döntöttek, igen, és a bácsi rögvest hozzá is költözött, egyébként több száz kilométerre a saját otthonától.

most nem tudom, mi lehet E.-vel,* de remélem, boldog, és tovább sugárzik azzal a varázslatos személyiségével mindazokra a szerencsésekre, akik közel kerülhettek hozzá. :-)

büszke vagyok rá, hogy tanított, és hogy akadtak pillanatok, amikor büszke volt rám, és persze, hogy megkaptam tőle ezt a levelet. büszke vagyok arra, hogy -ugyanúgy, ahogy P.- az életem része volt.

ami engem illet, ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, amit ma egy tablón láttam a Ferenciek terén: "ne sírj amiatt, ami elmúlt, inkább mosolyogj amiatt, ami megtörtént"

igyexem. fantasztikus emberek voltak az életem részei.

*Update: Azóta megtudtam, hogy E. néhány évet élt együtt a "kedves bácsival", aztán ő is meghalt. E. viszont azóta is él és alkot, sok-sok diákot okít tovább az angol nyelv gyönyörűségeire, és rajongói klubja van a facebookon.