bősz boszi

annyi mindenre most jövök rá, hogy P. mit-miért csinált....meg arra, hogy sokszor neki volt igaza, és én tök hülyeségeken hisztiztem. meg arra is most jövök rá, hogy észre kellett volna vennem, hogy fel fogja adni, és sokkal többet kellett volna biztatnom, elsorolni neki százszor, mi minden miatt kell még élnie. nem tettem meg mindent, mert túlságosan lefoglalt az, hogy velem mi történik. ha kevésbé vagyok önző, jobban odafigyelek a jelzéseire, P. talán életben marad.

ezek kavarognak bennem ma. meg az, hogy újra fogom-e tudni kezdeni. elfog a fájdalom, ha mélyen belegondolok, hogy esetleg a helyébe léphetne valaki.

volt egy pár nap, amíg jól éreztem magam egyedül, de most belémállt a nyugtalanság megint. most újra rossz egyedül.

nem merek belegondolni abba, hogy talán véglegesen elcsesződött minden. P-t elveszítettem, és bár most már sokkal jobban tudnám szeretni őt is, meg a leendő gyermekünket is, lehet, hogy hiába, túl késő. talán nem is fog jönni egy második igazi, hanem csupa komolytalan faszfejjel hoz majd össze a sors, mint P. előtt. de nem, az nem történhet meg. inkább elmegyek apácának, de hogy több seggfejjel nem állok össze, az hétszentség.

 azt hiszem, lassan itt lesz az ideje hogy újra kártyát vessek.

...nem is folytatom. elég, ha csak a címkéket bejelölöm.

...ezerrel.

amúgy meg minden egyéb tekintetben hibernáltam magam, olvasok, filmeket nézek és másolok le magamnak (rácuppantam egy dvd-kölcsönzőre, meg felfedeztem a dvdshrink varázslatos világát, nagy király vagyok, ma este épp a GATTACA van műsoron, naggyon jóóóóóóó....:-)

lekötöm magam, és csendben eljátszogatok itt a kuckómban. azé' mongyuk jöhetne már valaki, aki kirángat innen. nem tiltakoznék ellene túl hevesen, hogy őszinte legyek.

nna, tömény őrület volt a mai nap (is) a suliban. emberek, most jelzem, ha eddig még nem lett volna eléggé nyilvánvaló, hogy a közoktatást szép lassan kezdhetjük temetni. mindegy. ha így megy tovább, több mint valószínű, hogy én sem ebből a suliból fogok nyugdíjba menni.

hagyjuk is, nem akarom felidegesíteni magam. egyébként is nyughatatlan vagyok, bennem a benga, és ezen az se segít, ha hullafáradtra dolgozom magam. próbálom elfogadni valahogy ezt az állapotot (is), eddig legalábbis bevált ez a politika. megélni, ami jön, aztán hagyni, hogy elmúljon. hallottam egy szép megfogalmazást erről: "engedd, hogy az érzelmeid kézen fogjanak és magukkal vigyenek, hogy megláthasd, hova vezetnek."

sok kellemes dolgot csinálok, keveset gondolok P.-re. érdekes, hogy amióta elment, nyitottabb vagyok az új dolgokra. régebben körmömszakadtáig ragaszkodtam a megszokott dolgokhoz (kajához, étteremhez, útvonalhoz, mittudomén.) most jobban viselem, hogy a dolgok változnak körülöttem, és bár nem azt mondom, hogy vonzanak az újdonságok, de azóta könnyebb az új mellett dönteni.

azt is észrevettem, hogy mostanában a jelenben élek-mindennek a maga idejében örülök, akkor, amikor éppen történik. ha a kocsival megyek haza, akkor annak, ha otthon pihizhetek, annak, ha órákat kell tartanom, akkor annak. igyekszem is megtalálni a mindennapok örömeit.

ma kiültem a Gellért-hegyre, néztem a várost, és napozgattam. jó volt, bár nem bántam volna, ha ül mellettem valaki, egy barát, vagy egy társ, mindegy.

szóval, jó így, elvagyok, de kezdek megint nyugtalanná válni a magánytól.

elvagyok, jól érzem magam - de kezdem kicsit unni ezt a fenenagy szabadságomat.

ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül hiszek abban, hogy megtalál engem a második számú igazi.

annál is inkább, mert bár szeretek tanítani, most már félgőzzel is megy, de kellene, hogy valami történjen az életemben, ami lefoglalja a feles energiáimat. azon töprengtem, hogy ha félgőzzel csinálom, nem lenne-e érdemes elgondolkodni azon, hogy váltsak. mondjuk elmehetnék virágkertésznek, pölö.