bősz boszi

szerda magasságában jövök vissza, jók legyetek addig is. :-)

ma egyedül kell megcsinálnom egy gyakorlatot, amit ii javasolt. kicsit félek, de ez egyfajta szabadság is, hiszen elég jártas vagyok már, ami a lelki ügyeimet illeti.

előtte azonban néhány gondolatot össze kell szednem.

az addig oké, hogy apa átbaszta a fejem, de ez egy stabil, támaszadó anya mellett nem lett volna ekkora érvágás. tesómban és bennem is megvan egyfajta hiányérzet anyával kapcsolatban, ez egy megfoghatatlan, de sokszor jelenlevő hiány. nem feltétlenül anyagi dolgokról van szó, de azokról is.

mikor érzem ezt a hiányt?

példa: hazajövök tök éhesen, látom, hogy anyám bent szalonnázik a tévészobában, valami szappanoperát néz persze, kinyitom a hűtőt, és üres. kérdem, mi lesz a kaja? válasz: menjek el a boltba, vegyek magamnak valamit.

vagy: sokáig voltam kolis. aki kolis, az tudja, ez mennyi cuccolással jár, évente bepakolni-kipakolni mindenedet, vonatozni, hétvégente hozni-vinni a szükséges dolgaidat, ilyesmi. a kollégista éveim alatt, ami nem kevés volt (utánaszámolva: 9 év) gyakorlatilag egyszer vagy kétszer jöttek ki elém a vasútállomásra kocsival. olyanról, hogy esetleg évente egyszer értemjöjjenek a kollégiumba hazaköltöztetni, nem is álmodhattam. emlékszem a tompa dühre, ami elfogott, mikor az 50 kilómmal cipeltem a nagy csővázast hátul, tele könyvvel, a normál hátizsákomat elöl, meg a válltáskámat. hazaérve kedvem lett volna lemérni, 40 kiló minimum volt, és nem csak megemelni, hanem a vasútállomásig eltömegközlekedni, meg még onnan hazaszopni magam. mikor láttam, hogy a szobatársamért az ország másik végéből is eljönnek kocsival, majdnem sírtam.

szóval....hogy is mondjam. éhen nem haltam, bele nem döglöttem a cipekedésbe végülis...csak valahogy mindig hiányzott az a kicsi plusz, hogy azt érezzem, nem csak a túléléshez feltétlen szükséges minimumot kapom meg, hanem annál picit többet. egy anya mindent megad a gyermekéért, azt mondják. hát nálunk nem így volt, anya közel sem mindent adott meg.

azt hiszem, ez a "közel sem minden" fáj tesómnak is meg nekem is. hogy odahaza valahogy mindig is alacsonyabbrendű "éhenkórászok" voltunk, akiknek az érdeke max. akkor érvényesülhetett, ha anya -és az élettársa- érdekeit nem érintette.

példa: emlékszem, hogy nem volt szabad a saját szobámban (lehalkítva sem) néznem a tévét, merthogy a fénye "átszűrődik" anyáék szobájába, és ők nem tudnak tőle aludni. alig bírtam meggyőzni őket, hogy akkor legalább tehessek fel egy függönyt az ajtóm üvegére, és mindenki jól jár. nem, mert az meg hogy néz ki. pff...

mivel én éjszakai bagoly vagyok, ők meg telente már 8-kor ágyban voltak, sokszor ugyanígy panasz volt a kislámpám fényére is. ja, és nem lehetett kimenni vécére sem, mert az ajtó nyikorgása is felébresztette őket. istenem, ha belegondolok, mennyire jó, hogy már nem függök tőlük semmilyen szinten....

namost, a fenti sirámok után, ami engem illet... észrevettem magamban, hogy én sem vagyok épp önzetlen, de erről már írtam is korábban. nagy fájdalmam, hogy az emberek -és főleg a gyerekek- nem kerülnek velem olyan bizalmas viszonyba, mint néhány más kollégával. van egy olyan kolléga nálunk, aki annyira szeretetteljes tud lenni, hogy gyakorlatilag fürtökben lógnak rajta a gyerekek, mert érzik rajta, hogy sokat tud adni. én nem ilyen vagyok, hanem sokkal távolságtartóbb, és csak csendben irigykedem rá, hogy neki hogy a fenébe sikerül?

azt hiszem nekem azért nem sikerül ez, mert belegondolok abba, hogy egy mély kapcsolat mennyi felelősséggel jár, és inkább ezt nem vállalom. például, ha lenne egy kutyám (sosem volt), akkor minden nap etetni kéne és minden nap meg kéne sétáltatni. na, ez az, ami nem megy nekem. és ez az, ami nem ment anyámnak sem. odafigyelni a másik szükségleteire, és kielégíteni őket, szívvel-lélekkel, nem pedig csak kötelességtudatból. én sem vagyok egyelőre jobb, mint ő. ha lenne gyerekem, egyelőre én is csak a kötelező minimumot tudnám adni neki. P. mellett azt hittem, ez elég lesz, mert majd ő kipótolja azt, ami belőlem hiányzik. azon is elgondolkodtam, hogy viszont akkor a gyerekeim nagyon apásak lettek volna, én pedig valószínűleg féltékenyen figyeltem volna az ő viháncolásukat. P mellett azt gondoltam, ez vállalható kompromisszum, meg kicsit reménykedtem is talán, hogy addigra majd csak lesz valahogy. kiderült azonban, hogy az ilyesmiket nem lehet másokon megspórolni. most muszáj vagyok elvégezni a piszkos munkát magamon.

ma reggeli álmom...

összeveszek nagymamámmal, sírva kiabálok vele, hogy hagyja abba a folyamatos önsajnálatot és rosszindulatú intrikát, ne elégedetlenkedjen állandóan. a végén megfogom a karját, mélyen a szemébe nézek, és kifejezem, hogy mennyire rossz nekem ez, különösen, hogy P elvesztése még mindig fáj, és az ő parttalan nyűglődése is rámterhelődik. a régi balatoni nyaralónk kertjében vagyunk, felmegyek a lépcsőn, és hallom, hogy anyám  magyarázza az ott lévő távoli rokonainknak, hogy még mindig az ujjamon van a jegygyűrű, és odahív, hogy mutassam meg. magamból kikelve ordítok vele meg apámmal, hogy "vásári majmot" csinálnak belőlem, hagyják ezt abba de azonnal.

szóval, egy álomban kiosztottam a legközvetlenebb hozzátartozóimat, de jól is esett. csak érteni nem értem...illetve, nagymamám részéről igen. ezek abszolút az érzéseim vele kapcsolatban. ha körbe van ajnározva, akkor is képes szívettépően pityeregni, hogy ővele senki nem foglalkozik. belefáradtam én már ebbe irl is. hogy apára dühös vagyok, az ténykérdés. de anya...bár elő képes adni hasonló tapintatlanságokat (tegnap is például, bár látta, hogy kész vagyok, és mondtam, hogy most az kell, hogy hagyjanak békén, ő azért csak kérdezgetett még, hogy mi-volt-hogy-volt odabent a dokinál. pfff. de a gyászomat maximálisan tiszteletben tartják, ez nem illik a képbe. illetve, ki tudja, mért is bőgtem én tegnap.

aztán -szokásos álmom- a suliban vagyok és tanítok az osztályomban, az első szakos órámat tartom nekik, és kérdezgetem tőlük, tudják-e, mi a pontos fordítása a pszichológia szónak. senki nem tudja, kérdezgetem őket végig, az egyiket nevén is felszólítom, hátha ő tudja, de ő sem. meg is sértődik talán, amiért "kiemeltem" őt a többiek közül.

aztán tesóm felcsörgetett az ágyból. nem teljesen hevertem még ki a tegnapi napot, tényleg nagyon megkészültem a nőgyogyinál. pfff... el is határoztam, hogy nem fogom én ezt túl gyakran megismételni, szűrés ide vagy oda, ha el kell vigyen a rák, úgyis elvisz, nem érdekel. A női részem buzgón helyesel, mert azért ez a tegnapi mégiscsak egy "major offence" volt neki, akárhonnan is nézzük. Nem tudom, olvastátok-e a Vagina-monológokat, nőknek kötelező olvasmány, abban van egy játékos kirohanás a nőgyógyászok ellen, hát abszolút egyetértek. az én női részemet igenis meg kell győzni arról, hogy akarjon beengedni valakit, nem csak úgy zsumegabele, feltolunk egy jéghideg fémcuccot, azt' annyi. GRRRRR!!!

a mai nap (is) eléggé gallyra ment egyébként, bementem a városba, megnéztem egy filmet, óriási tömeg volt, és rájöttem, nem szeretek egyedül nagy tömegben filmet nézni. magassarkú volt rajtam, ami egyrészt felére csökkentette a haladási sebességemet (nem vagyok én ehhez hozzászokva) másrészt nagyon rövid időn belül feltörte a lábamat, úgyhogy már számoltam a métereket hazafelé. a jobb térdemet is hazavágta, úgyhogy most egy ideig nem próbálkozom újra ilyesféle női hívságokkal.

vicces egyébként, hogy a bal térdem a teljesítményhelyzeteket nem bírja (15 km-es túra, 1 km úszás), a jobb térdem meg a magassarkútól lesz kész. kicsit úgy tekintem, hogy a bal a "női" térdem, a jobb meg a "férfi", és ezek alapján szerintem kábé úgy lehetnek egymással, mint férj és feleség egy rossz házasságban. 

na, most hogy így beavattalak benneteket a különféle testrészeim személyes titkaiba, gyorsan be is fejezek minden további locsifecsit velük kapcsolatban, mert még megsértődnek, és akkor velem mi lesz.

jó éjt nektek.

ennek mindegyik része egy külön gyöngyszem, de különösen ez...

ma nőgyógyásznál voltam. semmi elváltozást nem talált, de én a vizsgálattól teljesen megkészültem. még bent a dokinál tartottam magam, de kint már majdnem elájultam. ahogy anyáék vittek haza a kocsival, potyogtak a könnyeim. kellett egy fél óra, míg rendbejöttem.

nem tudom, mitől volt. nyilván egy nőgyogyi-vizsgálat nem egy kéjhömpöly, de én pszichésen voltam kész. pedig rendes volt, aranyos, meg minden. vagy talán pont ezért.

tegnap is, meg ma is olyan kilátástalannak tűnik az egész. talán sosem találok már senkit, aki pótolhatná P-t.

még mindig nagyon hiányzik.

kilátástalan az egész helyzet.

:-(((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((

ma visszajöttünk mamáéktól. jó volt náluk lenni, bár néhányszor elkámpicsorodtam.

ma se vagyok épp fényes hangulatban, újra olyan értelmetlennek és reménytelennek látom a helyzetemet, mint az elején. pláne, mióta ii-vel kicsit mélyebbre ástunk, kezdenek feljönni a gusztustalanságok, amikkel vonakodva szembesülök, és ilyenkor azt érzem, sosem leszek olyan, amilyen lenni szeretnék: tökéletes és boldog. tudom, hogy ez már az irrealitás, ilyesmit kívánni, de ettől függetlenül itt zakatol a fejemben. szeretnék újra boldog lenni, szeretnék újra egy olyan kapcsolatban lenni, mint amilyen P-vel volt, sőt, ha már az irrealitásba így belejöttem, azt szeretném, hogy Ő éljen és újra mellettem legyen.

:-(

Mai álmom: a „vecsési” temetőben vagyunk, ahol P el van temetve. Először a déd? nagy?szülei sírjánál állunk, a háttérben fehérre száradt facsonkok –halott mind. A tiszteletadás után megyünk át P sírjához, és kétségbeesve látom, hogy nem találom a sírját a soron, ahol pedig lennie kell. A temetőgondnokot megkeressük, ő azt mondja, hogy nincs meg a sír, mert odaveszett, elöntötte a víz. Odavezet minket, ahol a sír maradványai vannak, egy pincehelység, vagy félig földalatti kripta, ami valóban csupa víz, és a padlón P testének maradványai eliszamósodott, fehér folyadékként. A gondnok mondja, hogy ha akarjuk, persze összeszedhetjük a maradványait, de hát ki csinálná ezt meg?-céloz rá, hogy mennyire szörnyű és gusztustalan lenne az egész művelet. Egy képet látok, hogy hogy kellene ezt csinálni - egy csövön keresztül felszívnák a folyadékot, bele egy műanyag tartódobozba. aztán (mintha már meg is történt volna) újra körbenézve azt látom, hogy P hófehér csontjai szerteszét hevernek a padlón.

-jaj nagyon le vagyok hangolódva….nagyon hiányzik P.

Ma is szomorkás vagyok. Álmodtam a napokban többet is. Ma azt, hogy nedvesen tartok magokat, köztük sárgabarackmagokat is, hogy majd elültessem. De nem csíráznak, ezért kiharapok belőlük egy darabot, szétfeszítem őket, és látom, hogy a mag elporladt már bennük, tehát esély sincs arra, hogy kis fa legyen belőlük. Kivéve egyet, amiben benne van a mag, de már kiharaptam abból is egy pici darabot. Azért elültetem, hátha kikel. Anyáék kertjében vagyok egyébként.

-tegnap voltam ii-nél. Rengeteget sírtam. Próbáltunk utánamenni ennek a sírásnak a múltamban, merthogy P előtt is velem volt már. Ami általában kiváltja, az a szeretetteli odafordulás másoktól, amit ilyenkor érzek, az egy leküzdhetetlenül erős meghatódás és hála, hogy megkapom. Imaginációval dolgoztunk, több kép is előjött a múltamból, P, nagypapám, aki szintén nagyon szeretett, és apám, aki viszont pont nem. Előjött egy alig megfogható harag is, ami azért már mégis erőteljesebb volt, mint a múltkori alkalommal. Szinte elöntötte a gyomromat. De most ennél sokkal tovább nem tudok menni, mivelhogy ii-vel legközelebb ősszel találkozom, a nyári szünet miatt. Addig azért megpróbálom hasznosan tölteni az időt, amennyire csak lehet. Pl. megtalálni, milyen is vagyok, pontosabban: kialakítani egy életvitelt, ami működik és engem jól kifejez. Ennek valószínűleg része lesz a lelkem rendszeres karbantartása, például így, ebben a blogban is. Ez nektek lehet, hogy nem mindig lesz véresen izgalmas, előre bocs érte. Gondolkoztam ezen, hogy újra írhatnám csak magamnak, mint régen a naplóimat, de mégiscsak jobb legalább némi visszajelzést kapni a külvilágtól. Része kell legyen egy többé-kevésbé rendszeres testmozgás, amilyen a hastánc is. Része kell legyen a tanulás, ami szintén elkezdődik ősszel –hétvégente  ugyanis járni fogok egy nagyon izgalmas továbbképzésre. Ezek az alapok, aztán majd látjuk.