ma nagyon sokat gondolkodtam, mi lehet az életem értelme.
mielőtt P elment, annyira "tudtam" mit akarok az élettől. megtanulni alkalmazkodva együttélni, szeretni, gyerekeket szülni P-nek, szeretni őket, és rengeteget tanulni tőlük, miközben neveljük fel őket.
most?
ma délelőtt eléggé lent voltam, megint arról fantáziáltam, milyen jó lenne, ha mondjuk egy hónap múlva kiderülne, gyógyíthatatlan beteg vagyok, mondjuk rákos, mint a nagypapám volt, elbúcsúzni mindenkitől, aztán P után menni. egyébként ez is csak egy kibúvó, mert öngyilkos én nem leszek. ugyanakkor tisztességtelen kibúvó, ezt be kell ismerjem, mert az ember a betegségeit is tudja irányítani. végső soron az öngyilkosság egy formája ez is, csak mégsem. fene tudja. persze, ha a sors azt akarja /akarná, hogy menjek utána, akkor majd megoldódik ez is. csak én irtózom az erőszakos haláltól, sem balesetben, sem más kezétől, sem a magamétól nem szeretnék meghalni. P is megérezte, hogy ő hogy fog meghalni. én azt érzem, betegségben. csak azt nem tudom, mikor.
jól van, befejeztem ezt a témát.
ezek után délután azon gondolkoztam, hogy végső soron azért akarok én meghalni, mert nem látom a további értelmét az életemnek. értelem nélkül pedig marha nehéz ám élni.
aztán azon gondolkoztam, mi dolgom lehet még itt. mert semmi vágyat nem érzek momentán magamban a továbbélésre, és ha életvágy nincs, élet sincs (legalábbis a buddhizmus szerint). de aztán leesett, hogy azért én még elég távol állok a nirvánától, amit -ha jól értelmezem- ők egy vágynélküli, megvilágosodott, paradox állapotnak gondolnak, amikor az egyén visszatér a nagy egészbe. NA ettől állok én még nagyon távol. az ember azért él a földön, hogy fejlődjön, s nekem még van fejlődnivalóm. csak a vágyat nem érzem magamban a fejlődésre, pedig régen ez nagyon fűtött. mondhatnám, hogy szinte csak ez fűtött.
az, hogy itt vagyok, jelzi, hogy talán még mindig dolgom van itt, és talán nekem is van beleszólásom abba, hogy mi történjék velem. de én nem tudom. valahogy kívülről várom az útmutatást. pedig valószínűbb, hogy belülről kellene megjelennie egy célnak, amivel azonosulni tudok. ha azt nézem, két dologért jöttem: hogy fejlődjek, és hogy segítsek másoknak. és jöttem ezért a három évért P-vel, amiért önmagában érdemes volt megszületni és kibírni azt a sok szart, ami mögöttem volt, meg azt a sok szart, amit azóta élek meg, mióta elvesztettem.
a segítés és fejlődés fontos célok voltak, de most nem tudok kellőképpen azonosulni velük. legalábbis nem úgy, mint ahogy régen azonosultam. mondhatni, "rutinból" segítek, és "rutinból" fejlődök, mert megszoktam már, hogy így működök -de nincs ott minden energiám ezek mögött. mondjuk úgy, kb 30% van ott, a többi nem tudom, hol van.
pedig lenne fejlődnivalóm még. az önzőségem, a szeretetre való képességem, a kommunikációm, az önmagamért való kiállás, a tisztességességem, a testem megismerése -ezek mind-mind fejlesztésre szorulnak. csak az akaratom hiányzik hozzá, valamerre eltűnt félúton.
ha a reinkarnációt komolyan gondolom, akkor most hiába választanám a halált ---az ember honnan vesz akaratot a továbblépéshez, ha elfogyott neki??? nem hiszem, hogy a köztes létben -ha van ilyen- az ember kap akaratot a folytatáshoz.... ehh, nem tudok én ezekről semmit, feleslegesen okoskodom itt. az is lehet, hogy pokol van, meg mennyország, és ha az ellenőrzőmben több lesz a piros pont, mint a fekete, akkor felmegyek a mennybe, és onnantól semmire sem lesz gondom.
csak ezzel nem tudok azonosulni, sajnos.
úgyhogy 42, egyelőre.
Utolsó kommentek