bősz boszi

(valaki elmagyarázhatná nekem, mi a túrót jelent az a "feed" a statisztikáim között. egyébként is, kedveseim, már akartam mondani, hogy szívesen látom a gondolataitokat.)

a hétvégén sikerült naaaaaaagyon sokat aludni, meg pihenni, meg autogén tréningezni, amiről alkalomadtán írok is majd pár sort.

ami mostanában történik, azonfelül, hogy "at the moment my life is an exercise into futility" -és itt az exercise szón hangsúly van....

...szóval, ezen felül az van, hogy ha lehet, még többet gondolok rá, -gyakorlatilag az első időkre emlékeztető állapotba kerültem újra -szinte mindenről ő jut az eszembe.

remélem, ez azért nem visszaesés, hanem valami előremutató állapot...

ami "pozitív", az az, hogy már nem akarom őt akárkivel-akármivel pótolni, és valahol "jól esik" a magány is. szomorkodom afelett, amit elvesztettem, és ez a veszteség bírható már a pótlás kényszere nélkül is.

próbálok a jelenre koncentrálni, (mermivelhogy úgyamúgy tökértelmetlen is lenne a jövőt tervezgetnem most).

néha gondolok a srácra, aki felkeltette az érdeklődésemet, de nem sokat, mert egyelőre úgysem találkozunk még vagy egy hónapig (előreláthatólag) -de talán jobb is így most.

c'est la vie, kedveskéim.

kezdem megszokni, hogy értelmetlen az életem, mióta P elment.

valahogy ez az értelmetlen lét kihozza belőlem, hogy jobban próbálok a jelenben élni, nem pedig a jövőn gondolkozni. jelenleg egyébként általában jól vagyok, csak szeretnék már valakit szeretni.

ma megnéztem egy bébi-videót, szerintem nagyon vicces, ajánlom mindenkinek, aki fel akar picit vidulni:

:-D ...szerintem halálos.... :-D  de az apja se kispályás...

persze elkezdtem nézegetni még több bébit, és a végére el is szomorodtam, mert belegondoltam, a párom mennyire boldog lett volna, mikor megszületik a kisfiunk, vagy kislányunk, mindegy. és hogy mennyire jó apa lett volna... és hogy mennyire szeretett volna az lenni. ha rajta múlik, most minimum egy poronty itt szaladgál körülöttem, és keresi az apját. én voltam az, aki mindig halogatta a dolgot, mert úgy éreztem, nem vagyok még készen rá. hát, ez most egy jó időre -ha nem örökre- elveszett.

még nevetgélő kisgyerekek:

(ez is k. jó, röhögés közben lefejeli a mózeskosarat :-D...)

(itt pedig nem tudjuk, mi olyan vicces.... :-D....)

ma kezembe akadt egy könyv, amit ősrégen olvastam: Dethlefsen: A sors, mint esély. Ezoterikus alapirodalom, ha valaki nem ismerné.

ebben azt írja, hogy senki nem arra született, hogy sikeres, gazdag, elégedett és boldog legyen, hanem hogy fejlődjön, sokszor küzdelmeken, szenvedéseken, problémákon keresztül. a sors egy olyan erő, ami gondoskodik a folyamatos fejlődésünkről. erre kb 16 éves koromban rájöttem én is. előttem van a kép, ahogy naplóírás közben ráeszmélek erre, és le is írom: én azért jöttem a földre, hogy fejlődjek.

Dethlefsen azt is írja, hogy kétféleképpen tanulunk életünk során: -tudatosan, illetve tudattalanul.

Tudatosan tanul az, aki aktívan szembenéz a problémákkal, szabad akaratából vállalja a kihívásokat, és levonja a következtetéseket.

A tudattalan tanulás pedig automatikusan életbe lép akkor, ha elmulasztunk egy problémát kezelni, a szőnyeg alá söpörjük, vagy kitöröljük az emlékezetünkből. ilyenkor a sors kikényszeríti, hogy valamilyen krízishelyzet következtében mégiscsak szembesüljünk azzal, amit nem akartunk megtanulni.

-huhh, ez hosszú, és már késő van.

lényeg, hogy "fata volentem ducunt, nolentem trahunt" -remélem jól idéztem. jelentése: a sors vezeti azt, aki akar vele menni, és sodorja azt, aki vonakodik. azt hiszem, a párom vonakodott-illetve, mindenesetre nem fektetett nagy energiákat abba, hogy tudatosan éljen és fejlődjön. jobb szeretett "egyszerűen" gondolkozni a dolgokról, én pedig nem erőltettem, hogy úgy gondolkozzon, ahogyan én. nem tudom, mi okból, de elsodorta őt a sors mellőlem. óriási arculcsapást kapott (kaptunk), de hogy mireföl...? hát, ez az 5000 dolláros kérdés, és gyanítom, hogy az is marad még egy ideig.

volt benne egy iszonyatos makacsság -és mielőtt félreértenétek -ezt nem csak én gondoltam róla. a temetése után sokszor felemlegettük, mennyire meggyőzhetetlen volt, ha egyszer valamit a fejébe vett. el is gondolkoztam párszor, hogy ezzel a mentalitással, hogy ennyire kizárja, hogy mások akár csak egy picit is befolyásolják -szóval, hogy ennyire a saját feje után menve nem fog-e egyszer csúnyán a falnak ütközni. megközelítőleg ez történt vele.

nekem pedig hiányzik az a hülye konok feje, sajnos.

hiányérzetem van. hiányzik egy társ az életemből. hiányzik az érintés, az örömteli együttlét valakivel, akit szeretek, és aki szeret. hiányzik a szerelem.

...